Irodalmi Ujság, 1968 (19. évfolyam, 1-20. szám)

1968-01-15 / 1. szám

a Novotny bukása Prágai írótársaink — talán — boldog napokat élnek. Eltávozott hazai zsarnokuk. Azért írjuk, hogy „talán”, mert mi nem voltunk egyértelműen boldogok, amikor 1956. júliusában vén zsarnokunk Rákosi, hamis orvosi bizonyítványát lóbálva, moszkvai nyugdíjába távozott. Tudtuk, hogy aki helyébe lép — Gerő — nem jobb a Deákné vásznánál. Kíméletlen orosz helytartó. Vajon Novotny távozása után jobbat kapnak a prágaiak? A desztálinizálás nem vad tengeráradat. 1956-1968, tizenkét év telt el, amíg eljutott Pestről Prágába, (repülőn civiljáratban egy óra). Érdekes, hogy a két diktátor összeroppanását megelőző jelenségek menynyire egyeznek. Titokban tartották késhegyig menő harcukat a párt belső ellenzékével, annál jobban dobra ütötték megtorló intézkedéseiket a védtelen nemzeti írótestülettel szemben. A népi elégedetlenség nyomán az írók itt is, mint 1955-ben Budapesten, valóságos követelés-listát, ’’memorandumot” terjesztettek fel. Aláíróit, mint egykor Pesten, itt is megbélyegzés, megalázás, meghazudtolás, kirekesztés várta. Kit ne késztetne elgondolkodásra az, hogy világpolitikailag számításba kerülhető, nagymúltú országok állítólag haladó eszméket szolgáló hatalmi szervezete újra és újra hazai értelmiségének legjavát korbácsolja, a nagyvilág szeme láttára, miközben a haza súlyos gazdasági és politikai válságban fetreng ? S kinek a tekintetét kerülheti el az a teljesen különleges Cassandra-szerep, amelyre a keleti kommunista országok írói, művészei, tudósai jó ideje hivatva lettek ? Bukása előtt ott árt a diktátor, ahol tud. Novotny, az egyik legszörnyűbb koholt per, a Slánsky-ügy szervezője olyan konok volt, hogy áldozatainak teljes rehabilitálását utolsó pillanatig akadályozta, hazájának reformista gazdasági stabilizációját szabotálta, az 1967-es esztendőt arra használta, hogy rettegetté tegye Csehszlovákia nevét, ahol naponta legépfegyverezik a határon átmenekülőket, holtan a folyóba dobják nyugati nemzetközi segélyszervezetek képviselőit, ártatlanul perbe fogják a külföldről látogatóba hazaérkezett turistát, letartóztatják az idegen tudóst. Még decemberben is, amikor hatalma már vészterhesen ingott, — akárcsak Rákosi 56. júniusában, — többszázas letartóztatási lista összeállításán őrősködött. Érve az volt, ami Rákosié : ”Ha elmegyek, anarchiába süllyed az ország!” Rákosit telefonon tette le Hruscsov, 1956-ban. Tizenkét évvel később Brezsnyev személyesen ment el Prágába, hogy a kényes helytartócserét elodázza. Végül is engednie kellett. Az az ismeretlen, Oroszországban felnőtt szlovák fiatalember, akit Novotny helyébe ültettek, jobb lesz-e a csehekhez, a szlovákokhoz, Kassa, Pozsony, a Felvidék magyar népéhez ? Úrrá lesz-e legalább a gazdasági züllésen, amely immár negyed százada gyötri ezt a demokratikus múltú, fejlett iparú, egykor virágzó, ma mélyre alázott országot ? Nem is beszélve arról, ami az ókorban a zsarnok bukását követni szokta : a szabadságról. (ts) Molnár vagy Osvát ? Ignotus Pál Londonból figyelmeztet, egy az ’’Irodalmi Újság” karácsonyi-újévi számában megjelent cikkemben levő tévedésre. Nem Molnár Ferenc, de Osvát Ernő, a ’’Nyugat” szerkesztője volt az, aki egy ifjú költőnek, aki szabadkozott, hogy ’’nem nagyigényű munka ez, szerkesztő úr, csak gondoltam, azért bátorkodnék” ... stb. — a szavába vágott, szemüvegét rávillantva : ’’Kedves uram, mire olyan szerény ön ?” Szégyenlem baklövésemet annál is inkább, mert most, Ignotus enyhén dorgáló szavai után eszembe jutott, hogy Fenyő Miksa — lenyűgöző, s rám oly nagy hatást tett — ”Nyugat-feljegyzései”-ben is olvastam Osvát ‘e ma már szállóigévé lett mondását. Illett volna meghagynom ezt a nem is ’’molnárod’ szellemességet Osvátnak, aki — ahogy ezt Ignotus írja — ’’ugyanolyan óriása volt a terméketlen íróságnak, mint Molnár a túltermelékenynek”. Megyery Sári Párizs Varsói morajok Lengyelországban is morajok törnek fel a mélységből, csak még teljességgel lehetetlen megállapítani, lesz-e belőlük földrengés és ha igen, miféle erők fogják azt mozgásba hozni. Mindenesetre feltűnő, hogy az elmúlt év záró szakaszában eltávolították hivatalából a rendszer két legfontosabb napilapja, a hivatalos ’’Trybuna Ludu” és a fővárosban legelterjedtebb „Zycie Warszawy” főszerkesztőjét. Hivatalos indokolás mindmáig nem került nyilvánosságra. Külföldi nagy lapok varsói tudósítói azonban rendszerint jólértesült lengyel kommunista kollégáik célzásai nyomán rámutatnak arra, hogy mind a két főszerkesztő — Leon Kasman és Leopold Unger — zsidó származású s belső pártkörökben mindkettőt ugyanazzal a váddal illetik : túl félénken és erélytelenül képviselték a közép-keleti események kiértékelésében a hivatalos ’’vonalat", amely moszkvai irányításra tudatévőleg minden feltétel nélkül a szélsőséges arab álláspontot támogatja Izrael ellenében. Mindkét főszerkesztőt ezenkívül baráti kapcsolatok kötik a szintén zsidó származású intellektuelek egy csoportjához, amelyet az Egyesült Dolgozók Pártja csendőrei a lengyel értelmiségi erjedés egyik okozójának tekintenek. Ez az erjedés legutóbb magában a nemzetgyűlésben nyilatkozott meg, mégpedig az Egyesült Dolgozók kommunista egységpártján kívül egyetlen hivatalosan elismert csoportosulás, az öttagú katolikus ”Znak”-csoport elnöke részéről. Stomma, Znak elnök, a költségvetési vita során szólalt fel, ezt az alkalmat használván ki a kormányrendszer általános politikai irányának. Bevezetőjében világosan kinyilatkoztatta, hogy szinte a nemzeti lelkiismeret hangjaként szólal meg, hiszen tudva tudja, hogy picinyke katolikus csoportjának semmiféle befolyása sem lehet az állam politikájára, annál kevésbé mert azt amúgy sem a Parlamentből, hanem a párt Központi Bizottságának palotájából irányítják. Stomma legélesebb támadása a Sajtóellenőrző Hivatal túlkapásai ellen irányult. Úgy látja, — mondta, — hogy a Hivatal a gondolat megbéklyózásában kezd elveszíteni minden mértéket. Példaként idézte a rendszer egyik neves újságírójának, Brychtnek Nyugat-Németországról írt cikksorozatát, amelyre ő — Stomma — válaszcikket írt, de annak nyilvánosságra hozatalát a Sajtóellenőrző Hivatal megtiltotta. "Holott” — tette hozzá Stomma — ’’Brycht eléggé kitűnő újságíró ahhoz, hogy a kettőnk közti polémiában a maga tételeit állami támogatás nélkül is megvédhette volna.” Kollektív népakaraton és annak együttes kifejtésén, mondotta a lengyel katolikus parlamenti frakció vezetője, az ő csoportja az erők magasabb célokra való összefogását érti, függetlenül a köztük egyébként fennálló különbségektől, nem pedig a társadalom egyenruhába bújtatását. "Közvetlenül fenyeget bennünket egy nyugtalanító fejlődési irányzat” folytatta Stomma "amelynek végállomása a teljesen egyenirányított gondolkodás. A tünetek szaporodnak: egyre erősbödik a hajlam a viták elfojtására, arra, hogy a hivatalostól különböző tételek ne is juthassanak kifejezésre. Ezzel szinte már el is érkeztünk az agyak szabványosításához.” h. r. Görög változatok A GÖRÖG kormányrendszer demokratizálódásának reménye a karácsony estétől szilveszterig eltelt egy hét alatt úgy elolvadt, mint az Újév napján lehullott hó. A karácsonyfagyújtásra Papadopoulos miniszterelnök által szentesti ajándékként megígért 2.500 közkegyelemből alig maradt 300 és a király sem térhetett haza, hogy újévkor fogadhassa a diplomáciai testület tagjainak hagyományos jókívánságait, így aztán húsz év óta először nem is jelentek meg a követek a királyi palotában. Az immár civilbe öltözött katonai kormány igen bölcsen nem bocsájtott ki meghívókat, attól tartva, hogy az elmenekült uralkodó helyébe önkényesen kinevezett ’’kormányzó", Zoltakis tábornok, hívó szavára úgysem jönnének el a diplomaták. A helyzet rendkívül zavaros : alapos ismerői borúsan ítélik meg, amennyiben az amnesztia ígéretének beváltási módjából az ugyancsak kilátásba helyezett új, demokratikus alkotmány sorsára igyekeznek következtetni. Ha az utóbbiból is csak annyi lesz, mint a Leros és Varos szigetén "közigazgatási eljárás alá vont” mintegy 2.500 internált szabadonbocsájtásából, akkor egyelőre nem sok jót várhat a jövőtől a görög népképviseleti demokrácia. Az a jogászbizottság, amelyet a kormány az új alkotmány tervezetével megbízott, munkáját már karácsony előtt befejezte. Igen ám, csakhogy a tervezetet a kormány, saját bevallása szerint, alaposan át kívánja dolgozni s a végleges szöveget legkorábban jövő szeptemberben ígéri népszavazásra bocsájtani. Márpedig a király, függetlenül attól, hogy Papadopouloszék milyen feltételekhez kívánják kötni visszatérését, addig nem hajlandó újra elfoglalni államfői tisztét, amíg a megfelelő biztosítékokkal ellátott alkotmányszövegből meg nem ítélheti, hogy az megfelel-e azoknak a minimális demokratikus követelményeknek, amelyek hivatott őrzőjének önmagát tekinti. Különben teljesen komolytalan megvilágításba kerülne az az államcsíny, amellyel Konstantin december 13-án — minden jel szerint amúgy is kapkodva és kevéssé ügyesen — igyekezett a demokráciát helyreállítani Görögországban. Ami karácsony óta történt, nem sok jóval kecsegtet. Valószínű, hogy — mint ilyen helyzetekben mondani szokták — az országló katonatiszti csoporton belül a "kemény vonal” hívei kerekedtek felül. Annyi bizonyos, hogy a római királyi menedékhely és az athéni kormányközpont között a közelmúltban sűrűn lejátszódott érintkezések és eszmecserék során tervbe vették az uralkodó újévi üzenetének sugárzását a Görög Állami Rádión. A francia távirati iroda jelentése szerint a királyi rádióüzenet átvételéből az utolsó pilanatban nem lett semmi. Az Agence France Presse azt is tudni véli, hogy az üzenet egyik szakasza így hangzott : "Mi, görögök, a szabadságot és a demokratikus kormányformát többre értékeljük, mint magát az életet. Remélem, hogy rövidesen köztetek lehetek.” Ez Papadopouloszéknak nyilván túl sok volt. A királyi üzenetet levették a műsorról. Az újságokban való megjelenését is csak a fenti mondatok kihagyásával engedélyezték. Szabadság és demokrácia : cenzúrázandó fogalmak — saját őshazájukban. —t—o— Irodalmi Újság Védd a Szovjet Alkotmányt és — elítélnek ’’PAPÍRJOGOK”, vagy ’’papíralkotmány” hányszor leírták, eldörögték ezeket, a szavakat a szovjet rendszer hívei a sötét múltról és a jelen elnyomórendszereiről szólva. És most elérkezett az idő, hogy ugyanezeket a szavakat egyre többen és egyre nyíltabban hangoztatják a Szovjetunión belül — a hivatalosan annyiszor tömjénezett Szovjet Alkotmánnyal kapcsolatban. A közvélemény egyre inkább , feszegeti a véleménynyilvánítás szabadságának kérdéseit. Egy-egy kivételesen bátor értelmiségi megpróbálja időnkint kitapogatni: meddig is terjed valójában a szovjet szabadság, mennyit tágultak a minden honpolgárt egyaránt körülvevő börtönfalak. Egyéni lázadók ezek, véres fejjel, zúzott tagokkal hullnak vissza az Egyesült Köztársaságok több mint huszonkétmillió négyzetkilométeres börtönpadlójára. Szinte kivétel nélkül a legfiatalabb generációkból kerülnek ki. S ugye ideológiai szemináriumokon még a legkevésbé fejlődőképes egyedek is megtanultak annyit, hogy a dialektikában a gyenge csíra többet számít, mint az eltokosodott óriástörzsek. Ginzburg, Szinjavszkij, Daniel, Bukovszki : maroknyi lázadócsoport a világ legjobban megszervezett rendőrállamában, automatafegyverek helyett írógépkattogással rémisztgetik a politikai rendőrség szerveit. De egyre többen figyelnek fel szavukra. Példájuk követőkre talál, így például a legutóbbi hírek szerint. Pável Litvinov, Sztálin külügyi népbiztosának unokája is nyíltan állást foglalt a liberalizálódás fokozása érdekében. AMI a hivatalos szerveknek külön gondot okoz : Pável Litvinovot nem lehet sem huligánnak, sem őrültnek bélyegezni: asszisztensi minőségben dolgozik a Moszkvai Egyetem Fizikai Fakultásán, gondolatait nem a költők "túlzó”, ’’lázálmokkal terhes nyelvén fejezi ki, hanem a tudományos kutatók száraz, kopogós stílusában. Mi a bűne ? A Litvinov-ügy hátterében a Bukovszki-ügy áll. Mint ismeretes, múlt év szeptember elsején az egyik moszkvai bíróság elítélte Bukovszkit, amiért tüntetést szervezett a bebörtönzött Szinjavszkij és Daniel mellett. A szovjet sajtó csak rövid híreket közölt a perről : igyekezett elhallgatni azt, ami történt, s ami mégis kiszűrődött, elferdítette. Litvinov ezzel szemben mindent elkövetett, hogy a közvélemény alapos értesülést szerezzen a történtekről. Részletes beszámolót szerkesztett a tárgyalásokról, ezt igyekezett minél szélesebb körben ismertetni, írásának egy példányát nyugatra is kijuttatta. A politikai rendőrség emberei beidézték, s mindenáron rá akarták venni, hogy vonja vissza állításait, a Bűnügyi Törvénykönyv 1901 számú cikkelyével fenyegetőztek, amely bűnösnek mondja ki mindazokat, akik a szovjet rendszer hitelét sértő írásokat szerkesztenek. Litvinov azzal replikázott, hogy a szovjet rendszer hitelét nem sértheti egy beszámoló, amely nem tartalmaz sem többet, sem kevesebbet, mint egy bírósági tárgyalás hiteles leírása. A hatóságok ellenérve a következő volt : "A ’Vecsernája Moszkva’ szeptember 4-i száma minden információt megadott az ügyről, mindent, amit a tárgyban tudni kell.” Litvinov ezzel szemben bebizonyította, hogy az idézett lap a perről csak töredékes, ráadásul ferdítő értesüléseket közölt, s ha valakit rágalmazással lehetne vádolni ebben az ügyben, az a "Vecsernaja Moszkva” cikkírója. Az újság például azt híresztelte, hogy Bukovszki "elismerte bűneit”, ami szemenszedett hazugság. Litvinov az üggyel kapcsolatos általános elvi kérdéseket is felvetette: "Azt mondják, — írta — hogy az én tudósításom ideológiai ellenségeink malmára hajtja a vizet. De nem tudom, milyen törvény tiltja titkosnak nem minősített dokumentumok nyilvánosságra hozatalát. Az csak ürügy, hogy ezeket a dokumentumokat egyesek rosszul használhatják fel , hisz bárkinek módjában áll ’rosszul felhasználni’ a szovjet újságok kritikát tartalmazó cikkeit is.” LITVINOV beszámolója alapján kiderült : Bukovszki nem kívánt többet védekezésében, mint a Szovjet Alkotmány alkalmazását, a törvények szó szerinti tiszteletben tartását : ’’Itt van előttem — vágta bírái szemébe — a Szovjet Alkotmány szövege : ’A dolgozók érdekeinek megfelelően és a szocialista rendszer megszilárdítása céljából az állampolgároknak törvényes águkban áll utcai felvonulásokat és tüntetéseket szervezni’. Mire szolgál ez a cikkely ? A május elsejei és a november 7-i felvonulások biztosítására ? Semmi szükség sincs arra, hogy törvényesen garantáljanak olyan megmozdulásokat, amelyeket a kormány rendez meg. Nyilvánvaló, hogy senki sem fogja ezeket a felvonulásokat szétverni. Nincs semmi szükség, hogy szabadságot adjunk azoknak, akik egyetértenek, ha megvonjuk a szabadságot azoktól, akik nem értenek egyet.” S — a bírák megrökönyödésére — Bukovszki Franco Spanyolországának példáját említette. A továbbiakban sikerült még az Alkotmány 125. cikkelyét is felolvasnia, amely a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, a gyülekezési szabadságot deklarálja. Végezetül kijelentette: ’’Azzal vádolnak minket, hogy a politikai rendőrséget diszkreditáltuk. De ez a rendőrség saját magát diszkreditálta olyan mértékben, hogy mi ahhoz már semmit sem tehettünk hozzá. Szemernyi bűnös cselekedet sincs a mi ügyünkben. Egyáltalán nem bánom meg, hogy a tüntetést megszerveztem. Csak azt tettem, amit tennem kellett, és ha egyszer újra szabad leszek, ismét fogok felvonulásokat szervezni, a törvény szigorú betartásával, mint ahogy azt eddig is cselekedtem.” Január 8-án a Moszkvai Bíróság megkezdte négy fiatal író és értelmiségi, Alexander Ginzburg, Juri Galanszkov, Alexisz Dobrovolszkij és Viera Laskova perének tárgyalását. A vádlottakat 1967. januárjában tartóztatták le. Ginzburg — aki egyébként már volt börtönben — a szerzője, illetve összeállítója a Szinjavszkij Dániel ügyről kiadott Fehér Könyvnek. A vád szerint, a négy fiatal kapcsolatban állt nyugati szovjetellenes szervekkel és valutaüzelmeket is folytatott. A tárgyalásra nyugati újságírókat nem engedtek be, azzal az indokolással, hogy a teremben már nincs több hely. 1968. január 15. Halhatatlanok országa voltunk világ csodájára. Ez a halhatatlanság azonban, csak a Rákosi-uralom időszakára terjedt. Mindannyian emlékeznek rá, akik már akkor olvasni tudtak, hogy az újságokban halálról nem esett szó. Már ami a Szovjetuniót és a népi demokráciákat illeti. Ezekben az országokban legfeljebb csak néhány korifeus haláláról adtak hírt, de azok amúgy is halhatatlanok voltak. Egyébként senki sem halt meg ebben a periódusban, nem volt közlekedési baleset, nem volt üzemi szerencsétlenség, nem volt sem féltékenységi, sem rablógyilkossági bűneset. Még ágyban párnák között sem halt meg senki, legalábbis a közvetlen hozzátartozókon kívül senki sem tudott ilyen népi-demokráciaellenes cselekedetről s még a családi gyászjelentéseknek sem volt helyük az újságokban. Később engedtünk a halhatatlanságból. A forradalom után fokozatosan kezdtek meghalni nyilvánosan is az emberek. Volt vasúti szerencsétlenség, üzemi baleset és halálozási rovat. Ebben viszont gyakran lehetett olyan kísérő szöveget olvasni, hogy "tragikus hirtelenséggel”, ’’váratlanul”, "tragikus körülmények között” hunyt el a meggyászolt. Öngyilkosságról soha nem volt szó. Öngyilkosság még mindig nem létezik Magyarországon. Sőt erről a tragikus gesztusról a "Magyar Nemzet” 1967. december 17-i számában a kívülállók tárgyilagosságával ad hírt. Íme : ”Az USA ’öngyilkossági fővárosa’ szomorú hírnevét mondhatja magáénak San Francisco. A Californiai Egyetem pszichológusai megállapították, hogy ennek okai : a város lakói a többi amerikainál nagyobb mértékben fogyasztanak alkoholt, magányosabbak s társadalmilag a legkevésbé szervezettek.” Vajon milyen elemzést adnának a Budapesti Egyetem pszichológusai ebből a tárgykörből ? Mert Magyarország nemcsak arról a tragikus statisztikai számról ismert, hogy Európában ott a legkisebb a születési arányszám, de jól értesült helyről közölték — bár erről a hivatalos statisztika nem szól —, hogy egy másik szomorú ténnyel is az európai élre kerültünk : Magyarországon legmagasabb az öngyilkosságok arányszáma. Megdöbbentő elsőség, tragikus utolsó helyezés. en .