Irodalmi Ujság, 1968 (19. évfolyam, 1-20. szám)
1968-01-15 / 1. szám
1968. január 15. CS SZABÓ LÁSZLÓ VERSEI Virágtátétterem (dióhéjban) Féljétek az Istent. Zsong a bronz tenger, szólnak a gongok, verik pálmarudakkal, rúdon koponyával kongatják a rabok, kapu tárulj, kapu bámulj. Hajnalra kizöldül a levendula völgy, a hattyúkirályt fölfalta rókakirály. Akkor született az első Hősdalnok, mondja a krónikás. Kivirít alkonyra a viola völgy, a medvekirály megnyúzta rókakirályt. Akkor született a második Énekes, szól a krónikaíró. Délre kinyílnak a rózsák, a medvekirályt széttépte ősbikacsászár. Akkor született a harmadik Hősdalnok, mondja a krónikás. Vérben úszik reggelre a gesztenyeerdő, az ősbikacsászárt elnyelte Föld ura. Megszületett a negyedik Énekes, szól a krónikaíró. Estére vértől habzik a nyírfaliget, a Föld urát kifújta Úr fejedelme. Megszületett az ötödik Hősdalnok, mondja a krónikás. Vérbe fullnak délre a hársak, a Megaton pap bekapta Űr fejedelmét. Megszületett a hatodik Énekes, szól a krónikaíró. Zsong a bronz tenger, a gong, verik pálmafarúddal, rúdon koponyákkal a szolgák, kapu tárulj, kapu bámulj. Vérbe fullnak délre a rózsák, a Megaton papot bekapta Űr fejedelme, estére vértől habzik a viola völgy, kifújta Föld ura Úr fejedelmét, vérben úszik reggelre a levendula völgy, a Föld urát elnyelte ősbikacsászár, délre kinyílnak a hársak, medvekirály széttépte az ősbikacsászárt, kivirít alkonyra a nyírfaliget, a medvekirályt megnyúzta rókakirály, hajnalra kizöldül a gesztenyeerdő, fölfalta rókakirályt a hattyúkirály. Szent, szent, szent, zengi a három Hősdalnokkal a három Énekes, szent a Semmi Vezére, büszkébb a hattyúkirálynál, ravaszabb, mint rókakirály, mordabb medvekirálynál, erősebb, mint az ősbikacsászár, szent, szent, szent, rettentőbb, mint Föld ura, sebesebb, mint Úr fejedelme, vakítóbb a Megaton papnál, mert ő az oroszlánszívű bárány. Tárva a Semmi oroszlánkapuja, bámul. Élén a Vezérrel vonul a győztes Semmi sereg, zsákmányával , a széllel, s szól szakadatlanul trágár nótája az Élenjáróról, hogy csalafintán óvja e szitnydal irigy végzetes a gonosz istenek ellen. Mert szivük csordultig van szeretettel. Tiszteljétek a közkatonát. Vereség, Karthago a miénk, lányok, fiaim, a kincses barlangváros, katonák, a miénk ! Friss a futás nyoma, lengnek még a daruk, ing a kötél, füst csavarog a boltívek ölében, csillog az elcsöpögött szurok, szétszórt holmik közt a királylépcsőn úgy röpdös egy sárga madár a kalitkában, mint aki nemrég látott nagy rianást. Trágya gőzöl az oszloplábaknál, karikájukról az imént oldozták el a barmot s lovaikat, a kemencék hamuja forró. Vérzett valaki. De kitől menekültek? Lányok s fiaim, katonák, hol vagytok? Tör, zsével rejti őket előlem rengeteg oszlop, a nyirkos barlang-labirint. Katonáim, Karthago a miénk! mélyen a földben a bunker-város, nem hiába koplaltatok érte mosolygón, amíg kihullt a hajam, ha katonák, Karthago elesett, a miénk egy kardcsapás nélkül, gyertek elő! Hallgat az oszlop-labirint. Ismerős fegyver hever a földön. S az a másik, ismerem azt is. S a harmadikat. Elhajított lobogó, — ezt tiszteltük a csücskén fogadalmi csókkal, hogy senki se csügged! Oszlop után oszlop, utat engednek. Elpártolt seregem együtt fut a menekültekkel, menekülnek olajágam elől. Karthago az enyém. Szitál a só a boltozatokról, szomjanhalok. Lalenza cselédje Színekben Halálán van boldog urunk. Hálókamrámban minden nap az a gondolat ébreszt, hogy görcsös tagjait ma mosdatom utoljára. Vándorló vörös rácsaival a fehér vakolaton lábamnál lassan áthúzódik a hajnal. Halkan benyitok. Szendereg zaklatott éjjel után, dagadt kezei a takarón szunnyadnak, ráhajlok egy dada-csókkal. Hóhérai most, de szépek voltak fürge korában, nyársat forgatva, ha vadászott, lúdtollal keskeny ujjai közt vagy a lanttal, rokonok kedvéért, nászlakomákon s amikor májusi pántlikát kötött a hajunkba ! Néha közelről láttam és messziről mindig. Megszólal sötét pillája alól. Jól megy, kicsi Nyúlom — mert így szólít — fehérrel a sárga, illik barnához a zöld, szépek a színek a ruhádon. De a tűzpirosát, azt is szeretem. Kötényemen az arasznyi szegést. Szaggató lábait abban mosdattam az este. Hóhérai most, de szépek voltak fürge korában, ha táncolt fáklyavilágnál, csizmát váltott lándzsatörséhez, futott a labda után s rákászva gázolt a patakba! Ráhajlok egy altató csókkal. Néha közelről láttam és messziről mindig. Holnap, ha még él boldog urunk, színeket váltok. Süt a nap, sírni kell az örömtől. Feketében kifektettük szegény uramat. Jönnek sirató nénéim, estére megjön a sógor, múlt héten megjött az eső, jönnie kellett, itt a november. Húsz éve halt meg boldog urunk. Szellőzik a tornácon fekete csipkeruhám, két kisfiamat, három lánykámat temettem el abban, kettőn Isten megkönyörült, ma is hajnal óta végzik a munkát. Még a füst is sárba ragad. S a makacs állatok, beteg állataink, a hulló barmok ! Beteg gyermekeim szeme, szoptatáskor mellbimbómon a nyílt seb, éjjel szegény uram köhögése, jajszó a hegyekből, ha óvatlan utasra törnek a rablók. Egyik a rossz bátyám. S a rőzsék súlya, a puttonyoké, a mosásé, sarumon a göröngyé, ha megjön az ősz. Árvíz apám halála után, anyám halálévében omlott a hegyünk, ötszáznégyben a patkányvész, hatban a sok nyúl, hadak gyújtogatása... mikor is?... tudta volna szegény uram az évét s küszöbünkön, forrón fújtatva, a szegény farkasok körme telente, mert lassan kihűl a világ s minden tél zordabb a tavalyinál. Kiszáradt a szemem. Malraux emlékiratai (Folytatás az 1. oldalról) és a halálé”. Malraux házi panteonjának alakjai Dosztojevszkij, Cervantes, Daniel Defoe, Villon , a kényszermunka-tábor, a pellengér, a börtön tragikus, szenvedő hősei lehetnek ; világának horizontja pedig az Apa öngyilkosságától az elhurcolt két testvérig, a hitleri koncentrációs táborok szégyenéig, Dachauig, Ravensbrückig terjed. Ám a Halál szorongása, a Semmibe kivetett lény esendő volta, a sátáni terv szolgálatába szegődő, szentségtörő, acsarkodó dühtől fűtött kínzás még mindig az ember nagyságáról tanúskodhat. ”Az altenburgi diófák” Walter Bergerjének mondását az ”Antimémoires”-ban is olvashatjuk : ”A legnagyobb rejtély nem az, hogy a véletlen a nyüzsgő anyag és a csillagvilág közé vetette az embert. Sokkal inkább az, hogy börtönünkben magunk mélyéről elég erős képeket tudunk felhozni semmi sorsunk tagadására.” Malraux írói-gondolkozói pályája során hol a művészetben, hol a cselekvésben, hol konkvistádorként, arisztokrata gőggel, hol tettvágyához, tartásához igazoló alkalmat, magányához feloldást remélve a nagyobb társadalmi, nemzetközi vagy nemzeti közösségben, a Halált tagadó, az emberből fakadó, túlvilági transzcendenciát elutasító abszolútumot kereste. Az ideig-óráig érvényes (vagy éppen egymást kiegészítő) válaszok — melynek rétegei az ”Antimémoires”-ban is lerakódtak — szinte dialektikusan követik egymást. Az élet harmadik évtizede a metafizikai lázongásé, az örök nyugtalanságé, a művészet vallásáé. A negyedik és az ötödik a forradalomé, a társadalmi harcé, az önzetlen politikai tetteké : Kínától Berlinig, Termeitől az Ellenállás ’’makijáig”. Az érett (és a közéleti porondtól átmenetileg megcsömörlött ?) férfi a ’’musée imaginaire”-ben, a ’’képzelt múzeumban” gyűjtötte össze, szólította dialógusra minden kor és minden nép művészetét. De ez a vállalkozás is egyszerre volt fölemelő és rezignált : ”a szakrális fogantatású művészetek, melyek egy civilizációt nemcsak díszítettek, hanem annak legfőbb értékeit fejezték ki, szembeszegültek a halállal”, — ám a kultúrák, a ’’nagy szellemi struktúrák” (ahogy ezt az altenburgi találkozón Möllberg-Frobenius fejtegeti...) viszonylagossága, alapvető különbsége következtében az istenek és az istenit megjelenítő-faggató művek hozzánk csak metamorfózisuk után, szakrális jellegüket még sejtetve, de már idegen, érthetetlen nyelvet beszélve jutnak el. Korunk (pontosabban : nyugati civilizációnk) nagysága, hogy az emberiség történetében talán először fogadja be, nyüzsgő szinkretizmusban, ’’képzelt múzeumába” múltja teljes művészi hagyatékát ; nyomora viszont, hogy ez a múzeum semmiképpen nem lehet többé templom. A negyedik válasz — szeretnénk hinni, nem az utolsó — a művészet után újból a cselekvésé : a ’’nász Franciaországgal”. Ez az egyetlen, amelyre nincs kimondott antitézis Malraux szövegében : a nacionalista elkötelezettségre nem következik nála más ; a nemzeti hitet nem tagadja, nem kezdi ki belülről a kétely, a tisztánlátás, a türelmetlen továbblépés vágya, a tetszetős konstrukciókat tüstént romboló önkínzó igény. Megpihent volna végre az inga, belső konkordátumot kötött az önmagával pereskedő-vitázó elme, végső vallásra talált volna a nyugtalan és hitetlen istenkereső ? Hisz-e (s úgy hisz-e) mindabban Malraux, amit most utolsó válaszként emleget ? A ’’vájtfülűeknek” ott az irónia, a távolságtartó mozdulat, a türelmetlenség egyegy jele. De egyszerűbben, mindenkinek : maga a folytatásra váró mű. Irodalmi Újság (HóAiCagat) Te parancsoltad. Lenyestem a vadszőlőt egyenesre, hova lett a létra lábam alól, nem tart meg az inda, gyere ki a házból, fogjál fel, gyere ki a házból, hiába küldtél a padlásra, nincsen meg a csillag a karácsonyfára, hova tetted, üresek a ládák, kelj föl a zsámolyról, keresd meg, kelj föl a zsámolyról, hiába küldtél a pincébe kenyérért, a polcon köveket találtam, elaludt a gyertyám, hol a lépcső, szállj ki ágyadból, találj meg, szállj ki ágyadból, parancsolj. 3 EZZEL A CÍMMEL jelent meg az ’’Irodalmi Újság” 1967. december elsejei számában egy rövid cikk Halász Ernő barátom tollából, melyben keményen megleckéztet egy fiatal irodalomtörténészt, László Mariannet, ki a közelmúltban doktorált a budapesti egyetemen. ’’Elek Artur világa”, erről szól a közel 200 gépírásos oldalt kitevő tanulmány, melyet a bölcsészeti kar summa cum lauds fogadott el. — László Marianne egyébként tanszékvezető a Californiai Egyetem Los Angeles-i tagozatában. Halász Ernőnek, aki jószemű és jóhiszemű újságíró, nincs is baja ezzel a tanulmánynyal, melyet nem is olvashatott, mert nyomtatásban egyelőre még nem jelent meg. De baja van azzal az interjúval, melyet az új doktornő a Budapesten megjelenő ’’Magyar Hírek” megbecsült munkatársának adott. Halász Ernőt felháborította az a magyarázat, melyet László Marianne — az interjú szerint — Elek Artúr öngyilkosságának motívumairól adott. Eszerint ’’Elek Artúrt az olasz művészet iránti rajongása eljuttatta a katolicizmushoz, de az egyház viselkedése a nácizmus alatt mélységes csalódással töltötte el, meghasonlott önmagával, idegei felmondták a szolgálatot és meghasonlása végül is öngyilkosságba kergette”. Halász Ernő ezt torzításnak mondja. Szerinte az egyház nácizmus alatti szerepe nem okozhatott Elek Artúrnak csalódást,mert akármilyen lett légyen is ez a szerep, ő ennek nem lehetett tanúja, hiszen a magyarországi nácizmus első napjaiban fordította maga ellen revolverét”. "Elek Artúrért jöttek a nácik, hogy elcipeljék”, mondja Halász Ernő s akkor véget vetett életének. NEM TUDOM, hogyan zajlott le az inkriminált interjú, mely Halász Ernő védelmének anyagát szolgáltatta, de ismerem az ilyen jellegű beszélgetések atmoszférájét, a résztvevők lelki beállítottságát s valamennyire restaurálni tudom a történteket. A kérdezett vigyáz, hogy semmi olyan megjegyzést ne tegyen, amivel a vendéglátó ország érzékenységét megbánthatná, — az interjúvoló újságíró pedig arra törekszik, hogy apjának érdekes olvasmánnyal szolgáljon, — a közlemény, mely így létrejön, nem is lehet hiteles dokumentum. Abban a helyzetben vagyok, hogy ebben az afférban hiteles dokumentumra hivatkozhatom, mert ismerem László Marianne tanulmányát, a bölcsészeti kar által történt elfogadása után módom volt elolvasni. Jó lelkiismerettel mondhatom, hogy a summa cum laude-t a magaméval megtetézhetem. De, mert — mint mondottam — a tanulmány még nem jelent meg nyomtatásban, arra kell kérnem az olvasót, meg Halász Ernőt is, hogy érje be az én tanúságommal. Pedig milyen szívesen közölném s mennyivel meggyőzőbb volna, ha például azt a fejezetet ide írhatnám, mely az események alapos ismeretével s mély pszichológiával fölépítve Elek Artur nehéz vívódásairól szól a végső elég voltig. Nem volt az olyan szimpla, ahogy azt Halász Ernő a maga verziójában előadja. VALÓBAN, nem az egyház viselkedése adta a fegyvert Elek Artur kezébe, ahogy azt az interjú állítja, aminthogy ez a megállapítás a László-tanulmányban nem is szerepel, de az sem áll, hogy az egyház kifogásolható viselkedését csak a náci megszállás után lehetett konstatálni, ahogy Halász feltételezi. Bizony kifogásolható volt ez a viselkedés már esztendők óta, legalábbis az első zsidótörvény tárgyalása során, melynek vitáit (?) a Felsőházban szomorúan és letörten végighallgattam. Elek Artur küzdelme belsőleg a környező világ gonosz szellemével akkor kezdődött, mikor a náci-sikerek és náci-terror hatása miatt a magyarság engedte szoríttatni magát a náci-eszmék befogadására (tudom, nem mindenki, a gyászos, zavaros idők voltak ezek) s ez a szellem Elek Artur barátainak egész sorára sújtott le megalázóan. Ezekben az években sűrűn voltunk együtt, sokat beszéltünk, sokat hallgattunk erről, intim barátság kapcsolt össze bennünket. A nácimegszállás első napján eltűntem s aztán szegény barátom, mikor megkapta a zsidó hitközség behívóját, ő is eltűnt az életből. Nem jelentek meg a lakásán nácik, ahogy Halász Ernő véli, hanem — nyilván náci parancsra — jött a behívás, — így volt. NAGY KÁR, hogy Halász Ernő nem ismerhette ezt a tanulmányt, mert ha ismeri, akkor látta volna, hogy Elek Artúrnak semmi szüksége védelmére. Világa úgy van megírva — építőn, tudással, művészin, — és gyöngéd szeretettel —, ahogy ez neki dukál és ahogy mi, hívei, barátai, szerencsénkre ennek a világnak osztályosai voltunk. FENYŐ MIKSA Az ’’Irodalmi Újság” karácsonyiújévi számában megjelent Móriczcikkem közli egy emlékemet Zsigáról, mely— mint írom — ’’talán némi támaszt nyújt e nagyon komplikált egyéniség megismeréséhez. Leányfalun jó szomszédi viszonyban volt Tóth Imrével, a Nemzeti Színház volt igazgatójával. ’Milyen ember ez a Tóth Imre?’, kérdem egyszer Zsigától? ’Abban is olyan jó kálvinista becsületesség él, mint bennem’ ”, volt a válasz, — ez így semmi különös támaszt nem nyújt Zsiga megismeréséhez. Zsiga válasza így hangzott : ’’Abban is olyan ravasz kálvinista becsületesség él, mint bennem.” (A ravasz szó aláhúzása tőlem való.) S ennek így már van értelme. F. M. "Elek Artur védelmében"