Irodalmi Ujság, 1969 (20. évfolyam, 1-21. szám)
1969-01-15 / 1. szám
A közel-keleti lőporos hordó — Miért éppen Libanont bántják ? — ezt kérdik tőlem párizsi barátaim. — Hogyan vehetik semmibe az Egyesült Nemzeteket, a nagyhatalmakat, a közvéleményt? Itt Franciaországban nem könynyű e kérdésekre a válasz. Izraeli barátaim levelei, az izraeli újságok elgondolkoztató véleményeket, indokokat tartalmaznak. Emlékeztetnek rá, milyen volt az 1967-es arab hecc-kampány, amíg ki nem tört a háború. Ezer és egy gombostűszúrás, egyre mélyebben, egyre fájdalmasabban : kibucokra dobott bombák, aláaknázott utak, iskolás gyermekek halála. Mintha ugyanazt élné át újra mostanában Izrael. Minden nap egy vagy több merénylet, egyre több civil áldozat. Mindez, mint 1967-ben, csak néhánysoros hír a világsajtóban, Izraelnek azonban kétségbeejtő, fájdalmas mindennapi valóság. Mikor tíz vagy húsz merénylet után egyszer visszavágnak, nagycímes cikkek jelennek meg. Izraelben egyenlő alapon bírálják el a merényletet, a visszavágást. Az Egyesült Nemzetek határozatai is különleges sorsot értek meg az izraeli közvélemény előtt : 1967. júniusa előtt sem gondolták, hogy azok védelmet jelentenek a zsidó államnak, de mégis megdöbbentek, amikor Nasszer egyetlen szavára eltűntek a kéksisakos ENSZ-katonák és eltűnt minden garancia. Az El Fatah szervezet, mely az elfoglalt területeken 19 hónap alatt egyetlen komoly bázist sem tudott megszervezni, a szomszédos arab országokból operál. Minthogy legújabban sok jordániai táborát megsemmisítették az izraeli akciók, néhány csoport átköltözött Libanon területére. Izrael nem hunyhatott szemet efölött. Az athéni bombát, amelyet egy izraeli civil gépre dobtak és amely emberáldozatot is követelt, Libanonban töltöttek meg puskaporral. Francia barátaim közül sokan szívesen úgy ’’enyhítenék” a bejrúthi esetet, hogy az néhány szélsőséges katonai vezető akciója. Ilyen feltételezés elképzelhetetlen Izraelben. Csak kormányhatározat érvényesülhet. A jeruzsálemi kormány világosan kijelentette volt, hogy minden háborús cselekmény, akárhonnan induljon is ki, fegyveres megtorlást von maga után. Az, hogy Libanon békésen viselkedett mindmostanáig, nem jött számításba az izraeliek előtt. Az döntött el mindent, hogy abbahagyta a békés viselkedést. Ami a bejrúthi esemény következményeit illeti, az izraeli közvélemény szerint nem fenyegetőek. Az oroszok eddig is az arabok pártján álltak. Sajnos, a hivatalos francia álláspont most tovább közeledett hozzájuk. Ami a Phantom-repülők szállítását illeti, nem valószínű, hogy Amerika visszavonja ígéretét. Jeruzsálem további véleménye az orosz magatartásról : az oroszok igen jól értenek a fegyveres akciók nyelvén, maguk is azt gyakorolják, ha rákerül a sor. Izraeli vélemény szerint, az oroszok tudják, hogy Izrael harcolna az utolsó csepp véréig, még akkor is, ha szovjet tengerészgyalogsággal találná szemben magát. A nagyhatalmak most minden eddiginél világosabban látják, hogy nem érdekük hónapok, évek hosszú során át bomlani hagyni a közel-keleti helyzetet. Izrael élni akar, békében akar élni , lehetőséget kell adniok rá, biztosítékokat. Mint látjuk, a jeruzsálemi közvélemény, amelyet Európában nem sokan ismernek, igen különböző azoktól a sajtóhangoktól, amelyek a Közel-Kelet eseményeit sokhelyütt kísérik. Ugyanakkor még Izrael barátainak körében is felvetődik több kérdés. A fenti indokolás ellenére, helyes volt-e a bejrúthi támadással a viszonylag békés Libanont közelebb sodorni a szélsőséges arab államokhoz ? Helyes volt-e így az ellenséges tábor egységét növelni a megosztás politikája helyett ? Helyes volt-e civil repülőteret megtámadni, civil repülőgépeket megsemmisíteni a katonai büntető akció során? Nem kellene Izraelnek is aktívabban keresnie a békés megoldások lehetőségeit, a kölcsönös engedmények útját, bármily nehéz is ezt az utat az arabokkal megtalálni. Félő, hogy az erőszak csak erőszakot szül, minden visszavágást újabb visszavágás követ és ez az egyre jobban elmérgesedő helyzet mind kevesebb reményt tartogat a jövőt illetően. RÉMI DREYFUS (*) A Vatikán és Kelet-Európa A CSEHSZLOVÁK ESEMÉNYEK csak rövid időre szakították meg a Vatikán és a keleti államok közt folytatott hosszú és lassú tárgyalásokat. A reálpolitika következményei a Vatikánban éppen úgy, mint Párizsban vagy Washingtonban, erősebbnek mutatkoztak, mint a Csehszlovák állam megszállásának morális vagy politikai kihatásai. VI. Pál pápa a bogotai eucharisztikus kongresszusra való indulása előtt a következő szavakkal ítélte el a szovjetorosz katonai akciót : ’’Úgy tűnik, hogy ismét egyszer a fegyverek erejével akarják eldönteni egy nép sorsát, függetlenségének és nemzeti önérzetének ügyét. Európa nyugalma megrendült, a világé veszélyben forog.... Mélyen elszomorít minket, hogy sebet ütöttek egy ország épségén és a népek közötti jóviszonyon, de legfőképpen, hogy sebet ütöttek azokon a civilizáció tartóssága és jövője szempontjából nélkülözhetetlen elveken, amelyek oly fáradságosan és annyi szenvedéssel tudtak csak megszületni az emberiség történelmében... Nem akarunk senkit megítélni, de kérdezzük, hogyan is ne kellene vizsgálat tárgyává tennünk azokat az elveket, amikből szinte természetszerűen ilyenfajta szerencsétlenségek származnak”. Alig hangzottak el ezek a szavak, és a vatikáni diplomácia újból felvette a kapcsolatokat a keleti államokkal, hogy egyrészről a keresztény egyházak egységesítésének nagy problémáját, másrészről a katolikus egyházak helyzetét elősegítse. A tárgyalások sem a múltban, sem a jelenben nem voltak egyszerűek, hiszen — mint ahogy annak idején Sztálin mondotta — a Vatikánnak nincsenek fegyveres hadosztályai. A kitűzött célok elérése csak kompromisszumokon keresztül lehetséges, amelyek az Egyháztól súlyos áldozatokat követelnek meg. A TÁRGYALÁSOK jelenlegi helyzetét a következőkben lehetne összefoglalni : A keresztény egyházak egységesítésének nagy kérdése újból és újból abba az akadályba ütközött, hogy a görög-keleti egyházak minden megoldás elől elzárkóztak addig, amíg az orosz görög-keleti egyház az egységesítés ellen lép fel. A Vatikán tehát évek óta tárgyal Alexej pátriárkával. A tárgyalások kedvező kimenetele esetében VI. Pál Moszkvába kívánt volna ellátogatni, hogy az egységesítési folyamatot szimbolikus jellegű utazásával is elősegítse. Könnyű felmérni, milyen áldozatot jelentett volna ez az út egy kommunista és ateista államba, amelynek befolyása a görög-keleti egyházra közismerten igen meszszemenő. Az ősz folyamán újra kezdett tárgyalások egyelőre kedvező mederben haladnak . Rómában számolnak azzal, hogy hamarosan egy állandó jellegű gö(*) Közel-keleti szakértő a ’’Les Temps Modernes” cikkírója. rög-keleti misszió fogja Alexej pátriárkát a Vatikánnál képviselni (és Moszkvában a pápának is lesz egy állandó megbízottja). Ez a misszió csere lenne — mint az országok között a követségek felállítása — az első lépés a megbeszélések folytatásához. A LENGYEL KORMÁNY és a Vatikán közti tárgyalások sem szakadtak meg. A Lengyel Kormány igen kívánatosnak tartja egy megegyezés megkötését. Ennek érdekében különféle anyagi természetű koncessziókat kínál a lengyel katolikus egyháznak, sőt, most Wyszynski kardinálisnak újból engedélyezte Rómába utazását. A Lengyel Kormány persze komoly politikai sikereket kíván a megegyezésen keresztül elérni : követel három újabb kardinálist kinevezést, amelyek természetszerűen csökkentenék Wyszynski kardinális jelenlegi befolyását. De ezen túlmenőleg el kívánja érni, hogy a Vatikán a lengyel egyházmegyék határait jogilag is elismerje. Ez a pont az, ami mindég nagy nehézséget okozott a Vatikánban, amely a múltban sokszor 100-150 évre halasztotta el az ilyen jogiterületi elismerést. A helyzet most sem könnyebb, elsősorban német vonatkozásai miatt. Wyszynski kardinális Rómában rámutatott arra, hogy ezeken a követeléseken kívül a Lengyel Kormány hallgat minden más elvi kérdésről (nevelés, ifjúság, szemináriumok), ami a lengyel egyházat elsősorban érdekli. A pápai diplomácia vezetője, Mgr. Casaroli, — úgy tűnik — nem ért teljesen egyet Wyszynski véleményével, s kitartóan keresi a kompromisszumos megoldást ; ennek érdekében hajlandónak látszik a pápának egy újabb kardinális kinevezését ajánlani, így érthető Wyszynski egyik prédikációjának az a mondata, amelyben röviddel Róma elhagyása előtt kijelentette : ’’Néha igen nehéz a pápának tartozó engedelmesség.” A CSEHSZLOVÁK KORMÁNY sem zárkózik el egy, a Vatikánnal megkötendő megegyezés elől. Az Egyház helyzete itt a Dubcekrendszer óta kedvezőbb. A hatóságok nem tértek vissza a régi egyházellenes magatartáshoz. A ’’béke-papokat” ugyan nem ejtették el, de azok nem játszanak semmiféle hivatalos szerepet. Megértőbb politikájukra érdekes példa egy harmadik papnevelde felállítása, igaz, csak 20 hallgató számára. A jelentkezők száma felülmúlta a 120-at. A püspöki kar erre az illetékes hatóságokhoz fordult, amelyek kijelentették, hogy a pénzügyi segítséget nem emelik fel, de ha az egyház maga előteremti az anyagi formákat, akkor nem emelnek kifogást az ellen, hogy az összes jelentkezők felvétessenek a papneveldébe. A Vatikánnal megkötendő egyezménynek súlyos kérdéseket kellene megoldania : a Csehszlovák Állam is követeli például a püspöki megyék határainak jogi elismerését. Meg kell még említeni azt is, hogy Beran kardinális állapota az utolsó hetekben súlyosbodott és így aktuálissá vált az utód kérdése. A Vatikán Prágába egy aktív és erős jellemű érsek-kardinálist kívánna kinevezni. AZ EGYHÁZ helyzete Magyarországon a legkevésbé kielégítő ; a tárgyalások nehezen, döcögve haladnak előre a Vatikán és a Magyar Állam megbízottja közt. Az egyetlen konkrét eredmény az, hogy a Vatikán öt apostoli adminisztrátort nevezett ki, öt püspök nélküli egyházmegye élére. A személyek kiválasztásánál a kompromisszum abban nyilvánult meg, hogy az öt kinevezett közül három a kormány és kettő a Vatikán jelöltjei közül került ki. A vatikáni óvatosság egyik jele az volt, hogy a pápa nem megyéspüspököt, hanem csak apostoli adminisztrátorokat nevezett ki. Nem titok, hogy a Vatikán nem helyeselte a magyar püspöki kar körlevelét a csehszlovák eseményekkel kapcsolatban és feltételezi, hogy egyes püspökök a körlevelet talán olvasatlanul írták alá, ’’hiszen nem volt más választásuk!” NEMESTÓTHY DÉNES Rudolf Höss a színpadon A NAGY TEKINTÉLYŰ hamburgi Schauspielhaus kapunyitó bemutatója : ’’Über den Gehorsam” (Az engedelmességről), amelyet feszült várakozás előzött meg, melléfogásnak bizonyult. Az új intendáns és társszerző , Egon Monk, aki Brechtnél inaskodott és a színház rendeltetését tanítómestere elgondolásához híven, politikai témák felkarolásában látja, tévedett, amikor abban a hitben ringatta magát, hogy kényelmetlen történelmi mozzanatok megjelenítésével kivívhatja a közönség és a kritikusok rokonszenvét. Már az alcím : ’’Jelenetek Németországból, ahol a saját akarat alárendelése egy idegen önkénynek, erényszámba megy” — összekuszálta a fogalmakat. A szerzők a világnézeti erővonalakat nélkülöző 15 jelenetnek kínosan életre segített összefüggéstelen lapjait az utolsó évszázad porosz beütése német történelmi albumából szakították ki és azokat revüszerűen összeillesztett felvonásokban mutatták be. A könnyebb érthetőség és a díszlettelen színpadot elöntő egyhangúság élénkítésére az egyes jelenetek mottóját a zsinórpadlásról leliftezett plakátokkal hirdették meg. De az erőltetett korszerűség éppoly kevéssé melegítette fel a hideglelős hangulatot, mint amennyire egyéb rendezői fogások (dzsessz-közzene, bohóc-csavargó dialógusok, stb.) sem tudták a gondolatokban szegény szófüzérekkel tarkított tanúságtételt pótolni. Az alapkonfliktust példázó jelenetek annak az elképzelésnek az igazolására váltják egymást, hogy az irányítható bábukká lefokozott személyeket, akik a rámpa előtt beszámolnak fordulatos életük mozzanatairól, felsőbb parancsból folyó kényszerre való hivatkozással mentesíteni kell a büntetőjogi felelősség alól. AZ ’’IDOMÍTÁS”, mint nevelési segédeszköz, gyerekek elhásságolásával veszi kezdetét — ami bebizonyítottan még ma is dívik —, aztán merész szaltóval visszavezet a 100 év előtti, dánok elleni értelmetlen hadjárat egyes fázisaihoz, amikor is a poroszok nagy véráldozattal kikényszerítették az Alsen-szigeten való átkelést (”ők azok, akiket megillet a vértanúknak kijáró tisztelet, mert engedelmesség sarkallta tetteiket”), majd 1919. január 6-án hét, vörös zászlót lengető, fegyveres vonul fel, de meddő elméleti viták nyomán hajba kapnak, mire a forradalmi lendület lelohad és ’’lemorzsolódik, mint egy odvas fog.” A következő képben a ’’német menyaszszonyt” jövendbelijével szembeni szófogadásra oktatják, ami állítólag érthetővé teszi azt, hogy a szerelemnek ez a feszes szolgálati szabályzata nyílegyenesen a Hitlerjugend Führer-imádatához vezetett. A náci-éra törvényszéki ítélethozatalának ’’etikájáról” egy fiatal bíró így számol be : ’’Kötelesek voltunk a Führer utasításait az egészséges népi ösztön perdöntő akaratmegnyilvánulásaként elfogadni és alkalmazni.” Opportunizmus, fegyelmi érvekre visszavezetett meghunyászkodás, fetisizmus, vagy lelkiismereti egyensúlyzavartól való félelem jellemzi a többi mentőtanú katonásan kifejtett önvallomását is. Három vezénylő tábornok távbeszélőn közli a kezdeményező Stauffenberg ezredessel az 1944. július 20-i Hitler elleni merénylet-tervvel szembeni különvéleményét. Az első : ’’Tiszt nem fordítja fegyverét legfelsőbb hadura ellen. Én nem Hitlert szolgálom, hanem a hazámat.” A második : ’’Keresztény vagyok, nem náci. De hűségesküt fogadtam”. A harmadik : ”A kötelességteljesítés tragikus, megoldhatatlan ellenmondásával állunk szemben. Aki engedelmeskedik, helyesen cselekszik, és aki fellázad, az is.” AZ UKÁZ vak követője , a bárgyú tanácstalanság és konok emlékrajzás elszánt álszent Mephistója, Rudolf Hess áll most elő. Elmondja életét, sodródását nemzedéke eltorlaszoltnak vélt rajtjától a hitleri ígéret igézetéig, a zsilipszakító nemzeti-szocialista valóságtól a brutálisan visszaperelt életjog tobzódásáig, a kannibáli káosztól az auschwitzi halálgyárig, amelynek parancsnoka volt. Ott áll, lazán fékentartott örök-kaptákban Höss, a csődbe jutott szekta ministránsa, mint aki bizalmas viszonyba került a megcsúfolt sorssal, de felforrósult önvallomásából kiérződik a ráváró bitófa közelségének tudata. Amit a kollektív mellébeszéléssel ki akar fejezni, nem egyéb, mint öncélú történelemhamisítás. "Életem végéhez értem” — szavalja szó szerint. — ’’Hogyan látom a dolgokat abban a körzetben, amelyben éltem ? Világnézeti értelemben változatlanul nemzeti-szocialista vagyok. Egy eszmét, melynek 25 évig hódoltam, nem lehet egyszerűen sutba dobni azért, mert az államvezetés hibás, sőt bűnös volt. Ma már belátom”, — folytatja — ’’hogy a zsidóirtás hiba volt. A tömegpusztítás folytán Németország a világ gyűlöletét váltotta ki. Auschwitzban a nevemben sok minden történt, amiről nem tudtam és amit nem tűrtem és nem helyeseltem volna”. A szerzők Hössnek ezt a hazug, gyáva meaculpázását a gyilkos 1947. februárjában, Krakkóban papírra vetett naplójából vették anélkül, hogy az idézetet valamelyes vádoló bírálattal toldották volna meg. Ezek után nem meglepő, hogy Egon Monk, a nagy múltú Schauspielhaus híres intendánsainak , Lessingnek, Gründgensnek, Schuhnak utódja, már a startnál megbukott. NASCHITZ FRIGYES Jó hír érkezett Magyarországról. A budapesti sajtó hosszabb közleményben tudatja mindenkivel, akit illet, hogy újból életre hívták a házasságközvetítő intézményt. Végre valami új, valami eredeti létesítmény, amely remélhetőleg eredményesen veszi fel a harcot korunk átka, a magány, a közöny, az elidegenedés ellen. Erről a nagy jelentőségű határozatról így ír többi között a "Magyar Nemzet” : ’’Hivatalos szervek is sokat foglalkoztak az utóbbi időben egy mélyen gyökerező, mondhatnánk hagyományos társadalmi problémával : a házasságközvetítő intézmény újbóli életrehívásával.” Ami a hagyományt illeti, kétségtelenül az. Nem kis számban űzték ezt az ipart — akkor még nem intézményt — országszerte. Voltak olyan házasságközvetítők, akik nemcsak józan életű férfit vagy házias nőt, de még szerelmet is biztosítottak ügyfeleiknek. Persze ez semmiképp sem mondható haladó hagyománynak, nyilván ezért kellett különféle testületeknek elfogadhatóvá tenni a poraiból megöremedett boldogságközvetítőt. A közlemény szerint "a Magyar Tudományos Akadémia illetékes osztálya (?) is napirendre tűzte tanulmányozását és terjedelmes, részletre kiterjedő anyagban foglalta össze megállapításait, álláspontját.” Nagy kár, hogy e tanácskozások jegyzőkönyvei nem kerültek nyilvánosságra, mert megtudtuk volna, hogy miképpen kerül ez a felépítmény az alapra. De nemcsak az Akadémia, a "Hatóságok is — többek között a Fővárosi Tanács — figyelemmel kísérték a kérdés kialakulását, létjogosultságát és a hosszú tanácskozások eredményeként most megérlelődött a döntés. A Főváros Tanácsa engedélyt adott az egyik budapesti szolgáltató szövetkezetnek, hogy tevékenységi körébe iktassa a házasságközvetítést.” Tehát megkezdődhet a boldog családi élet hivatalos szolgáltatása. Egyelőre igaz, hogy csak kisipari alapokon. De kezdetnek ez is szép. Mégis valami új, valami felemelő. Az új gazdasági mechanizmus után új házassági mechanizmus. Lehet, hogy erről az új mechanizmusról majd orvosok,pszichológusok is tanácskozni fognak? Ha igen, tanácskozásuk anyagát ne tartsák titokban. Ez ügyben a világ népei is érdekeltek. — n — ^ÖQtb | Irodalmi Újság 1969. január 15.