Irodalmi Ujság, 1973 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1973-01-15 / 1-2. szám

* Méltó örökösök... Petőfi születésének 150. évfor­dulóján díszünnepség volt a bu­dapesti Operaházban. Illyés Gyula megemlékezése után Aczél György, a kommunista párt Politikai Bi­zottságának tagja emelkedett szó­lásra. Beszédét azzal kezdte, hogy megbélyegezte azokat, akik a múltban, például a 100. évfordulón maguknak igyekeztek kisajátítani a költőt : ’’Sokan mondták már maguk­ról, hogy ők Petőfi méltó örökösei, hogy koszorúikat ők helyezik jog­gal szobrai talapzatára. S nem ke­vesekről derült ki a múló időben, hogy méltatlanok voltak, hogy nép­ellenes, nemzetrontó céljaik lep­lezésére vállaltak hangoskodó sze­repet a Petőfi-ü­nnepségeken. Ám a leplezés a történelemben mindig lelepleződik.” Hosszú, nagyon hosszú szónok­lás után beszéde végén Aczél György kijelentette : ’’Petőfi a mi rendünk előfutá­ra... Petőfi műve a népi Magyar­­ország, a kommunisták és szövet­ségeseik mellett érvel a történelem távlatából. Mellettünk áll ő, életé­nek, költészetének halhatatlan példájával.” Az ember elképzeli a 200. évfor­dulót, amikor ismét fel fog állni egy politikus és a 150. évforduló­ról szólva, beszédét majd azzal kezdi: ’’Sokan mondták már magukról, hogy ők Petőfi méltó örökösei, hogy koszorúikat ők helyezik jog­gal szobrai talapzatára. S nem ke­vesekről derült ki a múló időben, hogy méltatlanok voltak... ésatöb­­bi, ésatöbbi...” S a hosszú szónoklatot majd így fejezi be : ’’Petőfi a mi rendünk előfu­tára...” És a 250. évfordulón... Miként Karinthy írta az ’’így írtok ti”­­ben : ”És megint elölről...” Csak egyszerűen A NÉPSZABADSÁG Brezsnyev legutóbbi budapesti látogatása al­kalmából a repülőtéri búcsúztatás­ról részletes beszámolót közöl első oldalán. Ebből idézünk : ”A Ferihegyi repülőtéren a főé­pület homlokzatán magyar és orosz nyelvű felirat díszelgett: ’’Viszontlátásra, kedves szovjet ba­rátaink !” A kedves vendégek tisz­teletére katonai díszegység sorako­zott fel csapatzászlóval a repülőtér betonján... A vendégek érkeztekor díszjel harsant, majd Leonyid Brezsnyev Kádár János kíséretében fogadta a katonai díszegység pa­rancsnokának jelentését. Ezután felhangzott a magyar és szovjet himnusz, amelyek ütemére 21 tü­zérégi díszlövés dördült. Ezt kö­vetően Brezsnyev elvtárs Kádár elv­társ társaságában ellépett a dísz­­egység arconala előtt és jó egészsé­get kívánva köszöntötte a katoná­kat. A díszszázad is erőt, egészsé­get kívánt a búcsúzó vendégnek... Ezután díszlépésben elvonult Brezsnyev és Kádár elvtárs előtt a katonai díszegység”. A nemes egyszerűségű búcsúz­tatás költségeit természetesen azok fizették, akik a földeken, a gyárak­ban, az íróasztalok mögött dol­goztak. Aznap, bizonyára -— dísz­magyarban. KABDEBÓ TAMÁS kétnyelvű, angol-magyar verseskönyve megjelenik a UNIVERSITY COLLEGE POETRY SEMINAR kiadásában Ára 2­0.— Megrendelhető: Mrs Ágnes Kabdebó, 49 Woodlawn Road, LONDON, S W 6. Szamuely Tibor Dolgozószobájának falán csak híresen­ hírhedt nagybátyjának, a 19-es ”Lenin-fiúk” főnökének , a másik Szamuely Tibornak jól ismert fényképe volt látható, amint egy gépkocsiról agitál. Ez és a Szovjetunióval foglalkozó nagy könyvtára emlékeztette a december végén Londonban 47 éves korában hirtelen elhúnyt Szamuely Tibort a múltra, a kommunizmusra, amelyet emigrációjában azoknak a szenvedélyével támadott, akik maguk is saját bőrükön tapasztal­hatták e rendszer embertelenségét. Szamuely Angliában töltötte gyerekkorát. Apja a szovjet követ­ség kereskedelmi tanácsosa volt és csak a harmincas évek derekán ment vissza családostól Moszkvá­ba. Rosszkor. Áldozata lett a sztálini véres tisztogatásoknak. A fiatal Szamuely akkor elkerülte a letartóztatást. A Szovjetunióban tanult, részt vett a háborúban és alig töltötte be huszadik életévét ”a párt beléje helyezett bizalma révén” felelős posztra került­­ Budapestre . NKVD-hadnagyként szolgált Vorosilov marsall stábjá­ban. Erről emlékezve egyszer el­mondta nekem : 1946 legvégén rendkívüli gyűlésre hívták őket össze a Gorkij fasori központba. Arról volt szó, hogy Sztálin felad­ja Magyarországot és a szovjet hadsereg kivonul az országból. Polgári demokrácia lesz Magyar­­országon s ezért fontos előkészü­letek megtételére van szükség. Többek között rájuk, a’csekistákra” az a feladat hárul, hogy gondos­kodjanak olyan embereknek a kor­mányapparátusba és társadalmi szervekbe való elhelyezéséről, akik ezideig a szovjet megszállókkal kapcsolatban nem kompromittálták magukat és akikben a jövő szem­pontjából feltétlenül bízni lehet. 1947 legelején — talán február­ban ? — központi helyről lefújták a további szervezést. ’’Maradunk” — ez volt a döntés. Amikor Sza­muely Tibor ezt nemrég London­ban felidézte ,elgondolkozva né­zett pipája füstjébe : ”Ma sem tu­dom, melyik világpolitikai meg­egyezéshez fűződik a tény, hogy Sztálin mégsem ürítette ki Ma­gyarországot... Kérem viszont, hogy erről, amíg élek, ne írjon...” Hirtelen és korán bekövetkezett halála felold ez alól a kötelezettsé­gem alól... Szamuely a hatvanas évek elején érkezett Londonba, ahol politikai menedékjogot kért és nyert. Tőle tudom, hogy 1948-ban visszaren­delték Moszkvába és 1950-ben le­tartóztatták. Sztálin szemében mindenki gyanús volt, aki a Szov­jetunió határait nyugat felé átlép­te. Szamuely megjárta Vorkutát és egy pár más tábort. A diktátor halála után, ’’történelmi nevére” való tekintettel szabadult. 1955. végén, saját kérésére, Magyaror­szágra jött orosz feleségével, aki kitűnően megtanulta új hazája nyelvét. Szamuely egyetemi tanár, majd rektor lett, de Budapesten is csak azt a lehetőséget kereste, hogy elhagyhassa a ’’keleti töm­böt”. Erre egy ghanai vendég-ta­­nároskodás szolgáltatott alkalmat. Afrikából egyenest Londonba uta­zott, ahol tanárként, újságíróként és történészként teremtett magá­nak és családjának új életet s működésének nemzetközi elisme­rést és tekintélyt. Első könyvének, a ’’The Russian Tradition” című­nek londoni megjelenését már nem élhette meg. G. P. ÍRUDALMI t­JSAG SZABADSÁG A HÓ ALATT A­kik ma a Szovjetunióban a haladásért fáradoznak és szenvednek, bizonyosan nem 1825 dekabristás: összeesküvés nem a kenyerük, és az uralkodó rendszer megdöntésének gondolata távol áll tőlük. Nem is­merzen elkésett tanítványai, akik az emigráció ke­serű védettségéből küldözgetnek bomlasztó üzeneteket. Szemmérté­kük realizmusáról lehet vitatkozni, de nem arról, hogy pokoljáró készségük nagysága most egy tal­pig télbe öltözött világ ritka vi­gaszforrásainak egyike. Mozgalmuk e sorok írásakor mélyponthoz érkezett. Az utolsó híradás szerint Moszkvában az alkotmány harminchatodik évfor­dulóján mindössze kéttucatnyi számonkérő jelent meg a Puskin­­emlékműnél. A felvonult rendő­rök száma, amint írták, jóval meg­haladta a tüntetőkét. I­smeretes, hogy Andrej Szaha­­rov, a szovjet atombomba létrehozóinak egyike, néhány esztendővel ezelőtt feladta a ter­mészettudományok hasznos mű­velőinek kijáró immunitást, és kockázatokkal teli útra indult. Szilárdan bízva a kommunizmus felsőbbrendűségében, emlékirato­kat szerkesztett az elmélet és gyakorlat ellentmondásainak meg­szüntetéséről s a rendszer kor­szerűsítése érdekében. Beadványait kezdetben a hivatalos szerveknek készítette, csak ezek értetlensége szólította később mind nagyobb nyilvánosság elé. Tevékenysége révén hamarosan az emberi jogok védelmezőinek első sorába került. Optimizmusa nem tartott so­káig. A múlt év őszén interjút adott az amerikai ”Newsweek”-nek. Keserű konklúziója : „Ez a küz­delem a valóságban felesleges és értelmetlen. Semmi sem fog vál­tozni”. Figyeljünk az időpontra. Néhány hónappal korábban ugyan­is még másfajta hangon szóltak a reformok képviselői. Vladimir Bukovszkij, aki fiatalságának java esztendeit különböző ’’javító, ne­velő és gyógyító” intézmények ke­rítése mögött töltötte, utolsó elí­télésekor így üzent a tárgyalóte­remből : ”A tömegek felvilágoso­dása megkezdődött és semmi sem tartóztathatja fel. A nyilvánosság tudja, hogy nem az a bűnös, aki a szennyet a házból kitakarítja, hanem az, aki okozza.” És alig egy fél évvel később Pjotr Jakir, amikor moszkvai lakásából elhur­colták : ’’Mindannyiunkat, akik a demokrata mozgalomhoz tarto­zunk, lefognak majd. De nem er­ről van szó. Nincsen út visszafelé. Ha mi nem leszünk, mások lép­n­ek helyünkre. Elpusztíthatnak bennünket, ettől azonban az em­berek nem szűnnek meg önállóan gondolkodni.” Már ezekből a hangokból sem nehéz kihallani a kétségbeesésnek azt az optimizmusát, amely a magyar irodalomból oly ismerős nekünk. A hidegen analizáló Sza­­harov most pontot tett a csillagok­ba tekintő bizakodásra. Mért vált ennyire reménytelenné az orosz­­országi helyzet ? H­ruscsov bukása után, 1964 végétől a hatalom új gazdái előbb csak fékezték, majd teljesen beszüntették a sztálinizmus elleni harcot. Ennek hatására az ellen­zéki mozgalom kiszélesedett és két irányban fejlődött tovább. Tartal­mi jegyeit tekintve, a kulturális ellenzék mindinkább politikai op­­pozícióvá mélyült : az irodalometi­kai viták fokozatosan az általános társadalmi problémák megoldásá­ra irányultak. A cenzúra szük­ségességéről kialakult diszkusszió után sor került az egypárt­rend­­szer helyességéről táplált kételyek hangoztatására is. Szervezetileg pedig megkezdődött a protestáló erők felzárkózása. Laza kapcsolat­ba kerültek egymással a jogfosz­tott vallási kisebbségek, az el­nyomott nemzetiségek és a de­mokrata mozgalom különböző csoportjai. A csehszlovákiai intervenció még inkább kiélezte a helyzetet. Az intelligencia frontja szélesebbre nyílt : az irodalmárokhoz a ter­mészettudósok is csatlakozni kezd­tek. A titokban nyomott és ter­jesztett szamiszdat-sajtó olvasótá­bora megnőtt. A nyugati világ megegyezési készségével arányban nőtt az el­lentámadás veszélye. A kíméleti idő lejárt. 1971 végén Brezsnyevék radikális leszámolásra szánták el magukat. A Bukovszkij-per idején — egy esztendeje — a legsötétebb sztálinizmusra emlékeztető letar­tóztatási hullám tizedelte meg a reformátorok táborát. A bünteté­sek is mind keményebbé váltak. A zsidó értelmiségiek nagy­arányú kivándorlása további súlyos csapást mért az ellenzéki mozgalomra. A kiutazások en­gedélyezésével a szovjet hatóságok két legyet ütöttek egy csapásra : a’nagylelkűségükkel” kedvezően befolyásolták az amerikai közvé­leményt, és a távozásokkal az el­lenzék legaktívabb csoportjának okoztak jelentős vérveszteséget. A szigorú megtorlások sikerrel élesztették a mindig jelenlévő fé­lelmet. A protestálók fokozatosan elszigetelődtek, s megszűntek kap­csolataik a párton belüli liberális erőkkel. De a döntő csapást a kül­politikai fejlemények hozták. Az ellenzék mindinkább tapasztalhat­ta, hogy a kialakuló szovjet-ame­rikai együttműködés nem jelent feltétlen nyereséget a belső de­mokrácia szempontjából. A hatal­mon lévők biztonságérzete meg­nőtt , egyre kevesebb tekintettel kellett lenniük a nyugati közvéle­ményre, amelyet a szovjet határo­kon belül történő események csak igen kevéssé nyugtalanítanak. N­emrégiben jelentek meg an­golul Gorkij ’’titkos iratai”, azoknak a cikkeknek válogatása, amelyek 1917-18-ban az általa kia­dott ”Új Élet” című hetilapban láttak napvilágot és ma már alig találhatók fel, miután az újságot Lenin személyes parancsára betil­tották s elérhető példányait el­süllyesztették. Az új orosz iroda­lom alapítója ebben a gyűjtemény­ben a forradalom szellemi válsá­gának naplóját adja, az értelmiség fokozódó kételyeit, majd teljes kiábrándulását a bolsevizmusból. A mind véresebbé váló diktatúra vezetőit ”egy szép eszme mániá­­kusai”-nak nevezi. Az 1918 április 23-i számban ezt írja : ”Itt lenne az ideje, hogy kifejlesszük ma­gunkban az utálatot a gyilkossá­gokkal szemben... A tiltakozásnak egyetlen szava sem lenne elég erős azok ellen, akik golyóval, bajonet­­tel vagy az arcra mért ökölcsapás­sal próbálnak valamit bebizonyíta­ni Nem ezek voltak-e azok az eszközök, amelyek ellen tiltakoz­tunk, nem ezekkel az eszközökkel akarták-e akaratunkat megtörni és nem általuk tartottak-e ben­nünket szégyenletes rabszolgaság­ban ?” Tudjuk, hogy Gorkij életének utolsó szakaszában, olaszországi emigrációjából visszatérve, mindezt alaposan revideálta és magyaráza­tot talált nem egy embertelenség­re. Pálfordulása frappáns bizo­nyíték amellett, mit csinálhatott és mit csinál a rendszer a legerősebb emberekből is. É­ppen negyven évvel ezelőtt adta ki a pszichoanalitikus Wilhelm Reich egy azóta híressé vált tanulmányát ’’Massenpsycho­logie des Faschismus” címmel. Ebben Hitler hatalomra kerülésé­­nek okait fejtegetve, bizonygatja: soha nem került volna erre sor, ha a kommunisták több megértést tanúsítanak a tömegek lélektana iránt és általában nem fumigál­­ják a pszichológia törvényeit. A Szovjetunió még mindig ha­dilábon áll ezzel a diszciplínával. A kommunista állambölcsesség változatlanul többre becsüli a pszi­chológiánál a botot. De a nádpálcák sem halhatat­lanok. Néha kiszámíthatatlan kö­rülmények között törnek el, mi­ként annak sem ismeretes a tör­vénye, miképpen él és lélegzik a szabadság a végtelen szteppék hó­tömege alatt SURÁNYI IMRE 1973. január 15.-február 15. KOVÁCS LÁSZLÓ 36 esztendős magyar fényképész nyerte a szi­cíliai ”Gattopardó”-ról elnevezett fényképészeti verseny egymillió lí­rás nagydíját. Kovács László 1966- ban menekült el Magyarországról s rövid jugoszláviai és itáliai tar­tózkodás után 1967-ben került Stockholmba ; a svéd fővárosban három esztendőn át tanult fényké­pészetet s most a Képzőművészeti Főiskola hallgatója. A ’’Gattopar­­do”-díjat 1972-ben osztották ki először olasz és külföldi újságírók­nak és fényképészeknek. Kovács László az egyetlen külföldi fényké­pész, aki díjat nyert, sőt az első díjon kívül Enna városa egy ezüst serleggel is megjutalmazta, mivel ”az ő felvételei tükrözik legjobban Szicília életét és művészetét.” A ”Gattopardo”-díj első kiosztá­sán nem Kovács László volt az egyetlen magyar. A külföldi újság­írók cikkeit bíráló zsűri egyik tagja olaszországi tudósítónk, Vadnay Zsuzsa volt, aki a ’’Stampa Estera”, a Külföldi Újságírók Szövetsége ta­nácstagjaként vett részt a döntő­­bíróság munkájában.­ ­ LÁNCZI ÉVA színésznő és sza­­valóművésznő másodszor lépett a New York-i publikum elé: decem­berben érdekes Ady-estet rende­zett a Fészek Klubban. Az előadást Fodor Sándor rövid, átfogó tanul­mánya vezette be, amely Ady köl­tői és politikai jelentőségét és kor­szakváltó hatását értékelte. Lánczi Éva nagy drámai erővel adott elő számos Ady-verset; műsora első felében a költő szerelmi lírájából, második részében pedig olyan ver­sekből szavalt, amelyek kevésbé is­mertek a nagyközönség előtt. A műsorban egy másik hivatott elő­adóművésznő is szerepelt: Saun­ders Zsuzsa, aki halkabb hangvé­telű Ady-versek kincsestárából mu­tatott be értékes darabokat. A Fé­szek Klubot zsúfolásig megtöltöt­te a közönség, amely meleg elisme­réssel fogadta a szép­irodalmi estet. MEGJELENT TŰZ TAMÁS VÁLOGATOTT VERSEK című új könyve 34 év legszebb verseit gyűjti csokorba ez a 320 oldalas kötet: az ifjúság, háború, hadifogság, száműzetés kohójában fogant lírai vallomásokat.­­ Vászon­kötésben, a költő fényképével és kézjegyével, postaköltséggel együtt 8 dollár. Az összeg meg­küldésével megrendelhető a szerzőnél : Rév, Tamás Tűz, One Dorming­­ton Drive, Scarboro, Ontario, Canada.

Next