Irodalmi Ujság, 1978 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1978-01-15 / 1-2. szám

1978 január-február IRODALMI ÚJSÁG 3 oldal a magyar demokrácia felszámolása A Katonapolitikai Osztály és az ÁVO százakat vett őrizetbe az ,,államellenes összeesküvésben" való részvétel címén. A centrumcsoportnak szinte minden tagját részvétellel vádolták. Egyidejűleg a Pa­­rasztszövetség egész vezetőségét letartóz­tatták. A miniszterelnök megkísérelte le­állítani a jogtalan akciót, mire a Szövet­séges Ellenőrző Bizottság szovjet elnöke azzal fenyegette, hogy a letartóztatottakat szovjet katonai bíróság elé állítják, értsd: Szibériába hurcolják. 1947. februárjában Kovács Bélát, a párt főtitkárát is meg­vádolták az „összeesküvésben" való rész­vétellel. A nemzetgyűlés kisgazda képviselői — Kovács István javaslatára — még egy utolsó kísérletet tettek: parlamenti vizsgáló­­bizottság kiküldését javasolták az ügy fel­derítésére. A határozathozatalt ugyan el kellett halasztani, de a javaslat az elkövet­kező hetekben többször is újra felmerült. S amikor Kovács Béla kiadatását követelték a kommunisták, a párt egyértelműleg kiállt főtitkára mellett s a kiadatás ellen sza­vazott. Moszkva most már közvetlenül avat­kozott bele a magyar politikába: február 27-én az orosz megszálló csapatok Kovács Bélát kémkedés ürügyén letartóztatták! Nagy Ferenc megpróbálta még folytatni a béke aláírásáig, de a kommunisták most már — a Kisgazdapárt összetörése után — elhatározták a hatalom átvételét: május 31- én. Nagy Ferencet, külföldi útja alatt, le­mondásra kény­szerí­tették a miniszter­elnökségről s egy kvizling kezébe adták az árnyékhatalmat. • EZ ALATT a két év alatt sokszor merült fel a Kisgazdapárt vezetőiben a gondolat, hogy a küzdelem az óriási túlerő ellen végül is eredménytelen lesz. A remény­telenség azonban a magyar történelem leg­több szabadságharcának kísérevonása volt. Hogy mégis folytatódott a harc, az nagy­részt annak tulajdonítható, hogy a nemzet önbizalmának és önbecsülésének meg­őrzését mindennél fontosabbnak tartották. Akárcsak a magyarság helyes megítélését a külföld részéről. Érdemes ezzel kapcsolatban idézni e kor egyik főszereplőjének, Saláta Kálmánnak cikkéből („Jó kormányzat — jó hírnév" Hírünk a Világban. 1952. júl.-aug.): „A magyar hírnév helyreállítása szem­pontjából kétszeres jelentőségű az 1945-ös korszak. 1945-ben a magyar nép 1848 óta első ízben nyilatkozott meg a Nyugat, a szabadság, a demokrácia mellett... Ezt a döntést sem elvitatni, sem lekicsi­nyelni nem lehet Jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a helyzet komorságára még teljesen rá sem ébredt és a magyarsággal szemben mindenesetre ellenséges Nyugat is felismerte a választás jelentőségét... A magyarság híre, megbecsülése szem­pontjából nagy 1945 jelentősége azért is, mert ebben a rövid időszakban, amíg a magyarság a Nyugat és Kelet közti poli­­tikai bizonytalanság idején viszonylagos cselekvési szabadságot élvezett, a magyar nép alkotmánytörténelmének logikus foly­tatásaként a nyugati politikai és közjogi formák mellett foglalt állást. És ebben az állásfoglalásban valóban az egész magyar nép részt vett. Senki sem hivatkozhatik a quorum hiányára. Négy és fél millió ma­gyar járult az urnákhoz, kényszer nélkül, mert a szavazás nem volt kötelező. Az újonnan elnyert joggal az egész magyar la­kosság nagyobb része élt, mint amekkora része a jogosultaknak Nyugaton a meg­szokott szabadsággal élni szokott Aki 1945-ben ott ült azokon a bizalmas tanácskozásokon, ahol a magyar kérdé­seket vitatták és ahol irányt adtak, partot szabtak a magyar akcióknak, tanúsíthatja, hogy azoknak, akik ezekért a döntésekért a felelősséget vállalták, egyik fő célja éppen a magyarság nemzetközi reputációjának helyreállítása volt. Tisztában voltak a ma­gyarság helyzetével. Tisztában voltak vele, hogy az utolsó félszázadban mily kevés szimpátia kísérte útjainkat. Tudták, hogy hatalmi pozíciót a magyarság a második háború vesztését követő években és kis népek nehéz korszakában nem építhet magának. Erőt a nemzetközi megbecsülés adhat...* SZOLZSENYICIN MONDTA, hogy nem ismer nagyobb feladatot, mint hogy népét megismertesse saját történelmével, melyet meghamisítottak, eltitkoltak előle jelenlegi urai. Hasonló feladatot végzett Koestler Artúr is, amikor a kommunisták nemzetközi közösségét világosította fel kor­szakos művében a totalitarizmus fó jellem­­vonásáról, az emberi személyiségnek, sőt az emberéletnek a semmibevevéséről. A magyar népet is megpróbálták mes­terséges amnéziába taszítani távoli és közeli múltját illetőleg. Tudjuk, milyen ered­ménnyel járt a „Petőfi-Ady-József Attila— fővonal” erőszakolása: a tömegek kezére adott magyar költészet nem néhány félre­értelmezett politikai versnek a tanulságát vonatta le a magyar néppel, hanem a ma­gyar szabadságharcos hagyományok érvé­nyességéről győzte meg. Micsoda naivitás a hatalom birtoklói ré­széről azt hinni, hogy a Rákóczi-szabad­­ságharcról és 1848—49-ről úgy be­szélhetnek, hogy előbb-utóbb 1956 és előz­ménye, 1945—47, ne merüljön fel újra a nemzet tudatában. Nem is olyan régen még népünk szemé­lyiségének oszthatatlanságát is eltagadták vagy eltitkolták az ország urai. Az új isko­lát kijárt fiatalok pl. még nem is olyan régen csodálkozással vették tudomásul, ha Romániából jöttek magyarul szóltak hozzájuk. Otthoni szellemi vezetőinknek köszönhető, hogy a magyarság léte mint­egy 15 milliós entitásé, tudatosulni kezd s — ahogy Illyés Gyula mondta — ma már melegebb kézszorítás követi a felismerést, hogy erdélyi magyar az új ismerős. Az 1945—47-es harcot a belső és külső szabadságért az otthoni politikai és történettudomány egyszerűen agyonhall­gatja. Ezért figyelemreméltó, hogy 1947 elején „A Független Kisgazdapárt poli­tikája, 1944­—1947" címmel vaskos kötet jelent meg Vida István tollából, mely számos ponton igazságot szolgáltat az eddig egyértelműen elítélt korszaknak. De a konzekvenciákat nem vonja le. S a kettős szabadságért való küzdelmet, a Kisgazda­­párt fő törekvését még csak meg sem említi. ,,A párton belüli áramlatok jellem­zésekor a Nagy Ferenc-Kovács Béla vezette demokratikus birtokos paraszti centrumot állítottuk a középpontba, mindenekelőtt azért, mert az általuk képviselt irányzat lett a meghatározó a párt politikájában" — vezeti be művét Vida István. Később azt is hozzáteszi, hogy „a centrum szervezkedését valójában... a fiatal jobboldali értelmiségiek egy részét tömörítő... ún. Hám-Saláta (kép­viselői­ csoport irányította." Láttuk, hogy az ún. Kovács Béla-féle „összeesküvési ügy” a párt összetörését célozta s hogy ezt a célt el is érte. Most elő­ször olvashatjuk otthoni kiadványban, hogy „a demokratikus igazságügyi szerv kénytelen volt felmenteni a fiatal jobb­oldali képviselőket az alól a vád alól, hogy tudtak volna köztársaságellenes szervez­kedésről... A Kisgazdapárt vezetősége alkotmányos úton kívánt a hatalomért megvívni, jelentős állami pozíciókkal a kezében s komoly tömegtámogatással a háta mögött, nem volt szüksége rá, hogy illegális szervezkedésbe kezdjen." De ha ez így volt — márpedig valóban így volt —■, akkor miért nem vonja le a szerző az egyetlen logikus következtetést, hogy igenis volt összeesküvés: Rákosiék és Rajkék esküdtek össze a magyar nép több­ségét képviselő és a magyar államot hiva­talosan vezető kisgazdapárti vezetőség likvidálására! A demokrácia- és állam­ellenes összeesküvést minden kétség nélkül rábizonyította Vida István a moszkvai vezetés alatt álló klikkre! A végző konzek­vencia azonban, amit a szerző levon, egé­szen más: a Kisgazdapárt megvádolásával, vezetőinek bíróság elé állításával a Kommunista Párt szerinte csak „a politikai viszonyok jelentős átalakítását kívánta el­érni, végső soron a hatalom kérdésének el­döntéséhez szándékozott kedvezőbbé tenni a talajt” A miniszterelnök lemondatásával kapcsolatban pedig örömmel állapítja meg: „A Kisgazdapártban megkezdődtek azok a változások, amelyeket a baloldali erők 1945. ősze óta vártak, s amelyek végülis lehetővé tették a szocialista forradalom győzelmét.” Még árulkodóbbak befejező mondatai: a Kisgazdapárt tragédiája, hogy .....csak későn (értsd: igazi vezetői eliminálása után) s nem is önerejéből (értsd: Rákosiék. Raj­kék beavatkozása következtében jutott el a munkásosztállyal való szövetség (értsd: kommunista irányítás) vállalásáig. A szilárd baloldali (értsd: kommunista) vezetés alá került Kisgazdapártnak helye lett volna egy többpártrendszerű népfront­ban..." Milyen kár, hogy a részleteiben olyan tiszteletreméltó igyekezetét eláruló Y­ida­­ma is kitart a rezsim alapgondolata mellett: egy magasabbrendűnek kinyilvánított ideológia érdekében szabad, sőt, kell is a népakarat megdöntésére erőszakot alkal­mazni. Legfeljebb az erőszak súlyosabb változatait ajánlatos, ha lehet, kerülni. Az objektív történetírás nem érheti be részletigazságokkal, s még kevésbé ideo­lógiai ferdítésekkel; megkívánja, hogy a té­nyek teljes egészükben nyilvánosságra kerüljenek. A magyar demokrácia fel­számolásának 30. évfordulója alkalmat ad arra, hogy hűséggel gondoljunk vissza a magyar nép tragikus küzdelmére és higg­­jünk abban, hogy azóta is és ma is, sokszor láthatatlanul tovább küzd a függet­lenségért és Demokráciáért. Csicsery-Rónay István Hat évtized távlatából: a magyar demokrácia mártírjai 1920 FEBRUÁR 22-ÉN temetés ment végbe Budapesten. Somogyi Bélát, a Népszava felelős szerkesztőjét és a vele együtt meg­gyilkolt Bacsó Bélát részesítették végtisz­tességben. Én akkor az eszmélés korában lévő ötéves kisfiú voltam. Édesapám, Szántó Meny­hért, a világ első Társadalmi Múzeumának megszervezője mondotta nekem később, hogy Kossuth Lajos temetése óta — amelyen ő szintén jelen volt — nem volt olyan gyászmeg­­■mozdulás, mint a Somogyi Bélától való búcsú. Az osztrák szociáldemokrata mozgalom hivatalos lapjának, az­ akkor világszínvonalú Arbeiter Zeitung-nak 1920 február 24-i számát kutattam fel most, Somogyi Béla születésének 1 10. évfordulóján. A bécsi lap beszámol arról, hogy a rendőrségi jelentés 200.000 résztvevőről tesz említést, de lehet, hogy félmil­liónyi volt azoknak a száma, akik nyugvóhelyére kísérték a meggyilkolt magyar szociáldemokratát, hűséges munkatársával, Ba­csó Bélával együtt. ..Néma, méltóságteljes, de mérhetetlen lelkiéről kifejező tüntetés volt a végtisztesség a Fehér Terror ellen és a meg­számlálhatatlanul sok gyászoló, aki követte Somogyi Béla koporsóját, kinyilvánította, hogy mennyire mélységes mind az alsóbb, mind a felsőbb társadalmi rétegekből összetevődött tömegeknek a felháborodása és lelki kibékíthe­­tetlensége. A Nemzeti Hadsereg katonái meg­tették a szükséges intézkedéseket, hogy vérbe­­fojtsanak minden rokonszenvmegnyilvánulásra irányuló tüntetést a munkásosztály részéről. Minden utcasarkon, amelyet a goászolóknak érinteniök kellett, gépfegyverek voltak felállítva, de nem került sor összetűzésekre, bár a fehér terroristák ezen a napon is provokatív maga­tartást tanúsítottak, így például letartóztattak gyászolókat, akik az utcán a gyászkeretben megjelent Népszavát olvasták. A sírnál Kitajka Lajos mondott búcsúbeszédet a Szociál­demokrata Párt nevében. Párnai Dániel a Nép­szava szerkesztősége részéről és az Újságíróók Szövetsége képviseletében Heltai Jenő vett vég­­búcsút. A kormányt Bárczy István igazságügy­­miniszter képviselte, többek között jelen volt Ausztria követe, Cnohlauch, és Cerutli, az olasz kormány meghatalmazottja. ” SOMOGYI BÉLA sokgyermekes, szegény­sorsú család első fiaként Vas vármegye Halastó nevű falujában született 1868-ban. Körmenden végezte az elemi iskolát, majd egy évig a pápai bencés gimnázium tanulója volt. Nagy nélkü­lözések között magánúton elvégezte a gimná­zium négy osztályát, s 1883 szeptemberében le­tette a tanítóképzőintézeti felvételi vizsgát. Tanítói oklevelének megszerzése után a Máramaros vármegyében lévő, soknemzeti­ségű Felsővisó községben kezdte meg peda­gógiai pályáját, ahová 1892-ben kapott ki­nevezést. földijének és családja barátjának, Széll Kálmánnak, a későbbi miniszterelnöknek támogatásával. Négy évig és nyolc hónapig működött mint tanító Felsóvisón. Amikor 1919 őszén (tehát több mint tíz évvel felsóvisói tartózkodása után) „nemzetellenesség Felső­visón való elkövetésével" fegyelmi eljárást indítottak ellene, így emlékezik vissza ottani tevékenységére. ..A nemzetellenességnek ilyen alaptalanul emelt vádját újra és határozottan vissza­utasítom én, aki a nemzeti eszmének nem cse­kély szolgálatokat tettem. Állami tanító voltam 400 forint fizetéssel és román, német meg zsidó anyanyelvű gyermekeket tanítottam magyar nyelvre és magyar érzésre egy máramarosme­­gyei községben, olyan ragyogó sikerrel, hogy már a második iskolaévben a 3—11 kilométer­nyire fekvő szomszéd községekből román parasztok hozzám küldték gyermeküket ma­gyarul tanulni. Nyomorúságos fizetésem mellett mellékfoglalkozás után szaladgáltam, emellett vizsgákat raktam le, az egyetemre készültem, mégis volt időm arra, hogy szegény gyerme­keket fölruházó egyesületet szervezzek és vezessek. — ingyen munkával, — amely mind­járt az első évben 98 gyermeket ruházott föl, ennek javára műkedvelő előadásokat rendeztemhogy a népet uzsorásoktól meg­mentsem, hitelszövetkezetet szerveztem és vezettem, szintén ingyenmunkával, hogy az uzsorások fölhajtóit, akik szegény ördögök voltak, végleg a jó útra térítsem, egy nagy emberbarát — a párizsi báró Hirsch Mór — anyagi támogatásával mesterségre taníttattam ki őket, miközben az egész szervezést és az elméleti oktatást én végeztem ingyen, így kedveltettem meg a néppel a magyar állami iskolát: igy lett pár év alatt magyarrá a község (Folytatás a 4. oldalon)

Next