Jel-Kép, 1981 (2. szám)

"Az emberek személyiség után kiáltanak" - Beszélgetés Pozsgay Imre művelődési miniszterrel

BESZÉLGETÉS POZSGAY IMRÉVEL egységes cselekvést megszervezni. Ez pedig nem megy a nyilvánosság felhasználása nélkül: a politikus számára a nyilvánosság munkaeszköz, méghozzá olyan eszköz, amelyet pillanatnyilag nem használunk fel elég jól céljaink érdekében. — Önnek nem hiányzik a televíziós szereplés, az a szel­lemi kaland, amit korábban mondjuk egy-egy vita veze­tése jelentett? Hiányzik, de nemcsak személyes szellemi érdeklődésem, hanem politikai szereplé­seim szempontjából is. Mint szellemi élvezet és mint olyan kifejezési eszköz, amelynek ha birtokában lehetnék, sok mindent másképpen ítélne meg a közvélemény. Próbára tehetnének engem és a közvélemény ítéletére bízva én is próbára tehetném alkalmas­ságomat. — Nem félne, hogy sikere lesz? Hiszen a mostani gya­korlatban ez jelentheti a nagyobb kockázatot! Valóban így van, és ezzel egy mélyebben gyökerező problémához jutottunk. Ahhoz tudniillik, hogy ki dönti el egy politikus létét, mitől is tevékenykedhet valaki poli­tikusként ? Attól, hogy a közvélemény előtt sikeres vagy attól, hogy egy más — dön­tést hozó — fórumon számít annak ? Ha a szocialista demokrácia fejlesztéséről gon­dolkodunk, nem kerülhetjük meg ezeket a kérdéseket, legalább ezek megfogalmazá­sáig el kell jutnunk, hogy a választható lehetőségek száma bővülhessen, új formákat nyerhessen. Előfordul, hogy valaki sikeres politikus a közvélemény előtt, viszont elbukik a kollégái előtt. A világért sem idealizálom a közvéleményt, a nyilvános sze­replést, jól tudom, hogy gyakran érvényesül a hamis tudat, és a rossz vagy hamis információkból fakadó helytelen gondolkodás, de ez legalább mégiscsak valamiféle véleményeltérés, vita, harc. A mostani védettség egyebek között a sikertelenségtől való védettséget is jelenti,és a közepes vagy gyenge teljesítményt nyújtóknak kedvez.­­ Néha úgy érzem, hogy a tájékoztatási gyakorlat nem vesz tudomást a különböző tömegkommunikációs eszkö­zök közötti feladatkülönbségről sem. Például nem kap kellő hangsúlyt a televízió nyilvánossága. Ki tehet erről: a televízió vagy az egész tájékoztatási rendszer? Bizonyára tehet róla maga az intézmény is, hiszen dolgai közé tartozik, hogy több­szöri szereplésre ösztönözze, szoktassa a politikusokat. De nem ez a döntő. Azt a ki­sebbrendűségi érzést kellene leküzdeni, amely a látható megjelenést kíséri némelyik politikusiján. Ebben pedig nem mindig a képességek játszanak szerepet. Láttam a képernyőn önmagával és a helyzettel viaskodni olyan kiváló személyiségeket, akik­nek minden adottsága megvan arra, hogy jól szerepeljenek. Valószínű, hogy itt vala­milyen sajátos módszerbeli elbicsaklás is szerepet játszik. Talán az, hogy a képernyőn megjelenő emberek, ha kérdéseket tesznek fel nekik vagy szót kapnak, igyekeznek mindig tökéletesen kiforrott és pontos, sőt, megdönthetetlen információkat adni. A magam részéről egészen más módszert követek: amikor ilyesmire adom a fejem, akkor elmondom a saját véleményem. Azt hiszem, ez vonzóbb a közönségnek, mint az elvont, adatokkal teletűzdelt száraz fogalmazás, így a vélemény személyessé válik, gondolkodásmódot fed fel, nem pedig egy lexikont utánoz.

Next