Jelenkor, 1989. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)

1989-10-01 / 10. szám - Györffy Miklós: A kő és a hegy (Kertész Imre: A kudarc)

GYÖRFFY MIKLÓS A KŐ ÉS A HEGY Kertész Imre: A kudarc A hatvan éves és immár József Attila-díjas Kertész Imre végül mégis csak „befut”? De be lehet-e még egyáltalán futni íróként? Hová lehet befutni? Egy regénnyel, amely épp a „ku­darcról” szól? Nos, a jelek szerint A kudarc sem lesz sikerkönyv, amint Kertész Imre előző regénye, a Sorstalanság sem volt bestseller, bár az érték szűk körében nagyra becsülték, és még második kiadást is megért. Nem lett az, már csak a tárgya miatt sem: koncentrációs tá­borban játszódott, és egy zsidó Hú szörnyű megpróbáltatásairól szólt. Sas Árpád megmondta „előre”. Ez a Sas az új regény, A kudarc egyik szereplője, és így fortyan fel, amikor Köves, az író-főhős. Kertész Imre hozzávetőleges regénymása, „mint egy félig meggyógyult leprás”, szégyenkezve elárulja, miről írta meg első regényét, a Sorstalanság fiktív megfelelőjét: „Ne­ked elment az eszed... Regényt írni Auschwitzról?! Ma?! Ki fogja azt elolvasni?!” Hogy „an und für sich” jó-e ez a regény vagy sem, az nem számít. Kinek jó? Ez a kérdés. „Mit lehet ve­le kezdeni?!... A kutya sem ismeri a nevedet a szakmában, és erre te fogod magad és beállí­tasz egy regénnyel, ráadásul ilyen témával...” Felvilágosítja Kövest ez a bennfentes Sas, hogy neki egyszerűen nincs joga jó regényt írni, azt nem tőle várják. „A szakember, öregem, nem fog csak úgy egyszerűen hinni a szemének! A nevedet sem ismeri, nem áll mögötted sen­ki, a téma nincs a levegőben, senki sem akar veled adu ászt ütni, mit akarsz tulajdonképpen?” Mit akar hát vajon ez az ember, ez a Köves-Kertész, aki könyveket ír, mert máshoz nem ért? Egy biztos. Nem akar sikeres, befutott író lenni, sőt, valójában azt sem akarja, hogy be­fejeződjék egy-egy könyvének írása. „Mert­­ ismeri fel majd, és ez a felismerés bizonyára vá­ratlan meglepetésként éri­­ még magánál a regényénél is fontosabb számára, amit általa, a megírása révén megélt. Ez pedig választás volt és küzdelem: a küzdelemnek éppen az a ne­me, amely éppen őneki adatott. Önmagával és sorsával szembe szegezett szabadság, a körül­ményeken vett erő, a szükségszerűt aláaknázó merénylet...” A felrémlő hepiend (díjak, fordítások, kritikai visszhang - lásd jelen sorok) ellenére te­hát, amint Kövesé, úgy Kertész Imre írói pályája sem karriertörténet. Az érvényben lévő és az új regényben is szóhoz jutó közvélekedés szerint („A siker az egyetlen kiút”) akár kudarc­nak is tekinthető. Erről a kudarcról szól Kertész Imre második regénye, ennek a kudarcnak az emberi­ személyes hátteréről és magának a kudarcnak az értelméről mint életfilozófiáról. Ez a kudarc Sziszifusz heroikus és boldogító kudarca. Kiútról, kiútkeresésről itt szó sincsen. Köves éppen akkor döbben rá, hogy meg kell írnia a regényben sorstalanságát, amikor - ta­­lán a siker felé? - kiutat találhatna kudarcot kudarcra halmozó életéből, magyarán disszidál­hatna. Köves marad, sorsaként vállalja a kudarcot, miután korábban sorstalanságként élte át esetlegesen kimért életútja irányát és célját. A kudarc hőse, Köves ugyanis azonos a Sorstalanságéval, maga az író, legalábbis annak stilizált mása, akit a könyv első, bevezető részében „az öreg”-ként emleget a szöveg, a máso­dik részben, a „tulajdonképpeni” regényben fiatalabb férfiként állít elénk. Az egyik a „meg­világosodás”, a „regény” utáni énje az elbeszélő eltávolított, objektivált személyiségének, a másik a „regény" előtti. Az öreg és Köves között nagyjából olyan a viszony, mint Kertész Im­re és eme regényhősei között: ahogy ő írja őket, úgy írja az öreg Kövest. Pontosabban sokáig csak írná, de nem tudja. Erről szól A kudarc egyharmadát kitevő bevezető rész, amolyan írói „Nyolc és fél”-ként ennek a regénynek a vajúdásáról, meddőnek látszó előkészületeiről, elő­­re-nem-haladásáról szól, amelyet épp olvasunk, és amely így, ha nem is a sikerkönyvek re­ceptjei szerint, valójában mégiscsak készül, halad előre. Az öreg, aki ugyanúgy nem igazán az az öreg, akit ilyen titulussal illetni szoktunk, ahogy a hatvan éves kora ellenére fiatalos Kertész Imre sem az, és ahogy a fanyarul ironikus pedan­téria és mikrorealizmus, tudákosság és eufemizmusok sem szó szerint, hanem idézőjelben ér-

Next