Jelenkor, 1989. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)
1989-10-01 / 10. szám - Györffy Miklós: A kő és a hegy (Kertész Imre: A kudarc)
GYÖRFFY MIKLÓS A KŐ ÉS A HEGY Kertész Imre: A kudarc A hatvan éves és immár József Attila-díjas Kertész Imre végül mégis csak „befut”? De be lehet-e még egyáltalán futni íróként? Hová lehet befutni? Egy regénnyel, amely épp a „kudarcról” szól? Nos, a jelek szerint A kudarc sem lesz sikerkönyv, amint Kertész Imre előző regénye, a Sorstalanság sem volt bestseller, bár az érték szűk körében nagyra becsülték, és még második kiadást is megért. Nem lett az, már csak a tárgya miatt sem: koncentrációs táborban játszódott, és egy zsidó Hú szörnyű megpróbáltatásairól szólt. Sas Árpád megmondta „előre”. Ez a Sas az új regény, A kudarc egyik szereplője, és így fortyan fel, amikor Köves, az író-főhős. Kertész Imre hozzávetőleges regénymása, „mint egy félig meggyógyult leprás”, szégyenkezve elárulja, miről írta meg első regényét, a Sorstalanság fiktív megfelelőjét: „Neked elment az eszed... Regényt írni Auschwitzról?! Ma?! Ki fogja azt elolvasni?!” Hogy „an und für sich” jó-e ez a regény vagy sem, az nem számít. Kinek jó? Ez a kérdés. „Mit lehet vele kezdeni?!... A kutya sem ismeri a nevedet a szakmában, és erre te fogod magad és beállítasz egy regénnyel, ráadásul ilyen témával...” Felvilágosítja Kövest ez a bennfentes Sas, hogy neki egyszerűen nincs joga jó regényt írni, azt nem tőle várják. „A szakember, öregem, nem fog csak úgy egyszerűen hinni a szemének! A nevedet sem ismeri, nem áll mögötted senki, a téma nincs a levegőben, senki sem akar veled adu ászt ütni, mit akarsz tulajdonképpen?” Mit akar hát vajon ez az ember, ez a Köves-Kertész, aki könyveket ír, mert máshoz nem ért? Egy biztos. Nem akar sikeres, befutott író lenni, sőt, valójában azt sem akarja, hogy befejeződjék egy-egy könyvének írása. „Mert ismeri fel majd, és ez a felismerés bizonyára váratlan meglepetésként éri még magánál a regényénél is fontosabb számára, amit általa, a megírása révén megélt. Ez pedig választás volt és küzdelem: a küzdelemnek éppen az a neme, amely éppen őneki adatott. Önmagával és sorsával szembe szegezett szabadság, a körülményeken vett erő, a szükségszerűt aláaknázó merénylet...” A felrémlő hepiend (díjak, fordítások, kritikai visszhang - lásd jelen sorok) ellenére tehát, amint Kövesé, úgy Kertész Imre írói pályája sem karriertörténet. Az érvényben lévő és az új regényben is szóhoz jutó közvélekedés szerint („A siker az egyetlen kiút”) akár kudarcnak is tekinthető. Erről a kudarcról szól Kertész Imre második regénye, ennek a kudarcnak az emberi személyes hátteréről és magának a kudarcnak az értelméről mint életfilozófiáról. Ez a kudarc Sziszifusz heroikus és boldogító kudarca. Kiútról, kiútkeresésről itt szó sincsen. Köves éppen akkor döbben rá, hogy meg kell írnia a regényben sorstalanságát, amikor - talán a siker felé? - kiutat találhatna kudarcot kudarcra halmozó életéből, magyarán disszidálhatna. Köves marad, sorsaként vállalja a kudarcot, miután korábban sorstalanságként élte át esetlegesen kimért életútja irányát és célját. A kudarc hőse, Köves ugyanis azonos a Sorstalanságéval, maga az író, legalábbis annak stilizált mása, akit a könyv első, bevezető részében „az öreg”-ként emleget a szöveg, a második részben, a „tulajdonképpeni” regényben fiatalabb férfiként állít elénk. Az egyik a „megvilágosodás”, a „regény” utáni énje az elbeszélő eltávolított, objektivált személyiségének, a másik a „regény" előtti. Az öreg és Köves között nagyjából olyan a viszony, mint Kertész Imre és eme regényhősei között: ahogy ő írja őket, úgy írja az öreg Kövest. Pontosabban sokáig csak írná, de nem tudja. Erről szól A kudarc egyharmadát kitevő bevezető rész, amolyan írói „Nyolc és fél”-ként ennek a regénynek a vajúdásáról, meddőnek látszó előkészületeiről, előre-nem-haladásáról szól, amelyet épp olvasunk, és amely így, ha nem is a sikerkönyvek receptjei szerint, valójában mégiscsak készül, halad előre. Az öreg, aki ugyanúgy nem igazán az az öreg, akit ilyen titulussal illetni szoktunk, ahogy a hatvan éves kora ellenére fiatalos Kertész Imre sem az, és ahogy a fanyarul ironikus pedantéria és mikrorealizmus, tudákosság és eufemizmusok sem szó szerint, hanem idézőjelben ér-