Jelenkor, 2004. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)
2004-12-01 / 12. szám - Méhes Károly: A mosolygó angyal (elbeszélés)
- Tízéves korom óta van egy álmom: motorra ülni és menni, el. Nem is száguldani, csak egyszerűen gurulni bele a messzeségbe, abban a biztos tudatban, hogy távolodok attól, ahol addig voltam. Aztán hogy közben mi felé közeledem, egyáltalán nem érdekes. Néha azt gondolom, lám, milyen merészen szabad egy gyerek! Ha ezt akkor nem találtam volna ki, most, ennyi idősen már biztos nem jutna eszembe... - Ezek szerint az lenne álmaid netovábbja, ha motorral mehetnél a Déli-sarkra? - tettem fel az összefoglaló, humorba hajló kérdést. Thierry rám villantotta a szemüvegét. Levegőt vett a válaszhoz, de abból a pillanatnyi szünetből, amit tartott, tudtam, nem azt mondja majd, amit eredetileg akart. - Kerültünk egy kicsit, hogy megmutathassam a régi versenypályát. Egyszerű országút, mint a többi, de a lelátók, a garázsok még ott meredeznek csonkán. No, erre rögvest feledtem Hidegországot, sőt, végtelen forróság öntött el. Hát persze, a reimsi versenypálya, a Francia Nagydíj! Az a végtelen hosszú egyenes, Fangio, Hawthorn, Collins, Baghetti csatáinak színtere! Alig tudtam minden idevágó tudásomat végigpörgetni az agyamon, amikor rákanyarodtunk erre az egyenesre, majd egy szembedörömbölő kamion előtt átvágva Thierry leparkírozott, ahogyan azt egy versenyen is illik, a boxutcában. Vágytam-e ide? Álmodtam-e, hogy majd egyszer...? Be kellett valljam magamnak, hogy legősibb bolondériám, az autóversenyzés valaha volt szentélye végig nem jutott az eszembe, se a készülődés, se az utazás során, mint ahogy ma reggel se, tudván tudva, hogy abba a Reimsbe igyekszünk, ahol azok az autóversenyek zajlottak. Képeskönyvek fotói villantak a szemem elé, fekete-fehérben, és most hirtelen ott álltam ezeknek a fényképeknek a közepén magam is, egy meg nem érdemelt, elő nem készített emlékezésben. Munkába tartó autók szaggatott sora, dohó teherkocsik, motorosok húztak el mellettem, miközben ide-oda forgattam a fejemet, a rogyadozó, néhai főtribün málló betonja mögül ferdén sütő, temetőinek tetsző napfényben. Thierry, aki pontosan tudta, miért kell engem idecipelni, tőlem kissé lemaradva, már-már úgy mondanám: megilletődött tapintattal kísérte figyelemmel szemlélődésemet, mártózásomat, eltűnésemet ebben az „álominak" csak teljesen megmagyarázhatatlan módon nevezhető világban. A közvetlen közelemben elsüvített egy tartálykocsi, és zsebre dugott kézzel, valamelyest előredőlve beleszagoltam a felkavarodó porba. A reimsi katedrálisban is éreztem a tömjénfüstöt. A város szimbólumának számító, kapu fölötti angyal mosolyában igenis van egy csipetnyi öngúny. Fél szárnya maradt csak, s gondolatszökelléseimben odáig jutottam, hogy ha ez a kőangyal, magát a kapuzatból kitépve, kőteste súlyával minden csodát lepipálva a magasba emelkedne, csak körbe-körbe tudna röpdösni, mert fél szárnya erre a sorsra kárhoztatná, a legnagyobb mirákulum közepette is. Egy bicegve repülő angyal, Thierry nem köntörfalazott. - Nem tudom, vannak-e feleslegesebb építmények ezen a nyavalyás világon, mint a templomok. Most nézz fel, Tivádár! Nagy meg szép, mi? Szarakodtak vele négyszáz évig. Amikor bármikor felnézhetsz az égre. Mindenki iderohan, hogy hűha meg minden anyám kínja. Menjünk, igyunk inkább egy kávét.