Jelenkor, 2004. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)

2004-12-01 / 12. szám - Méhes Károly: A mosolygó angyal (elbeszélés)

- Tízéves korom óta van egy álmom: motorra ülni és menni, el. Nem is szágul­dani, csak egyszerűen gurulni bele a messzeségbe, abban a biztos tudatban, hogy távolodok attól, ahol addig voltam. Aztán hogy közben mi felé közeledem, egyál­talán nem érdekes. Néha azt gondolom, lám, milyen merészen szabad egy gye­rek! Ha ezt akkor nem találtam volna ki, most, ennyi idősen már biztos nem jutna eszembe... - Ezek szerint az lenne álmaid netovábbja, ha motorral mehetnél a Déli-sark­ra? - tettem fel az összefoglaló, humorba hajló kérdést. Thierry rám villantotta a szemüvegét. Levegőt vett a válaszhoz, de abból a pilla­natnyi szünetből, amit tartott, tudtam, nem azt mondja majd, amit eredetileg akart. - Kerültünk egy kicsit, hogy megmutathassam a régi versenypályát. Egyszerű országút, mint a többi, de a lelátók, a garázsok még ott meredeznek csonkán. No, erre rögvest feledtem Hidegországot, sőt, végtelen forróság öntött el. Hát persze, a reimsi versenypálya, a Francia Nagydíj! Az a végtelen hosszú egyenes, Fangio, Hawthorn, Collins, Baghetti csatáinak színtere! Alig tudtam minden ide­vágó tudásomat végigpörgetni az agyamon, amikor rákanyarodtunk erre az egyenesre, majd egy szembedörömbölő kamion előtt átvágva Thierry leparkíro­zott, ahogyan azt egy versenyen is illik, a boxutcában. Vágytam-e ide? Álmodtam-e, hogy majd egyszer...? Be kellett valljam ma­gamnak, hogy legősibb bolondériám, az autóversenyzés valaha volt szentélye végig nem jutott az eszembe, se a készülődés, se az utazás során, mint ahogy ma reggel se, tudván tudva, hogy abba a Reimsbe igyekszünk, ahol azok az autóver­senyek zajlottak. Képeskönyvek fotói villantak a szemem elé, fekete-fehérben, és most hirtelen ott álltam ezeknek a fényképeknek a közepén magam is, egy meg nem érdemelt, elő nem készített emlékezésben. Munkába tartó autók szaggatott sora, dohó teherkocsik, motorosok húztak el mellettem, miközben ide-oda for­gattam a fejemet, a rogyadozó, néhai főtribün málló betonja mögül ferdén sütő, temetőinek tetsző napfényben. Thierry, aki pontosan tudta, miért kell engem idecipelni, tőlem kissé lema­radva, már-már úgy mondanám: megilletődött tapintattal kísérte figyelemmel szemlélődésemet, mártózásomat, eltűnésemet ebben az „álominak" csak telje­sen megmagyarázhatatlan módon nevezhető világban. A közvetlen közelemben elsüvített egy tartálykocsi, és zsebre dugott kézzel, valamelyest előredőlve beleszagoltam a felkavarodó porba. A reimsi katedrálisban is éreztem a tömjénfüstöt. A város szimbólumának számító, kapu fölötti angyal mosolyában igenis van egy csipetnyi öngúny. Fél szárnya maradt csak, s gondolatszökelléseimben odá­ig jutottam, hogy ha ez a kőangyal, magát a kapuzatból kitépve, kőteste súlyával minden csodát lepipálva a magasba emelkedne, csak körbe-körbe tudna röpdös­­ni, mert fél szárnya erre a sorsra kárhoztatná, a legnagyobb mirákulum közepet­te is. Egy bicegve repülő angyal, Thierry nem köntörfalazott. - Nem tudom, vannak-e feleslegesebb építmények ezen a nyavalyás világon, mint a templomok. Most nézz fel, Ti­vádár! Nagy meg szép, mi? Szarakodtak vele négyszáz évig. Amikor bármikor felnézhetsz az égre. Mindenki iderohan, hogy hűha meg minden anyám kínja. Menjünk, igyunk inkább egy kávét.

Next