Jogtudományi Közlöny, 1869

1869-05-16 / 20. szám

ugyan, de nem oly lényeges, hogy a munka elején mint vezérelv szerepeljen, vagy olyformán értelmeztetik ezen elv, hogy a bevezetett mindenesetre és a bevezetendő jognak érvénye és fenállása a bíróság által vizsgáltassák és megállapíttassék; ez pedig rendes peres eljárás nélkül nem igen eszközölhető, de oly gyámkodást is foglal magában az állam részéről, mely az ujabb kornak szabadelvű felfogásával ellenkezik. Ezek az okok, melyek miatt a törvényesség elvét a felállított alapelvek sorában fel nem említettem. 2. Kifogást tesz bíráló úr munkám azon helye ellen, hol a pestvárosi telekkönyvet mint az 1840-diki törvény szerintit tüntettem fel. Igaz ugyan, hogy a pestvárosi telekkönyv az 1849-diki rendelet szerinti blanquettekre íratott át, de nem tévedtem, mikor azt az 1840 iki törvény szerint berendezettnek állítottam, és azt az új telekjegyzőkönyvekkel ellentétben, régi magyar városi telekkönyvnek neveztem , mert szerkezetének lényege abban áll, hogy az egyes lap egyik oldalán az ingatlan és annak tulajdonosa, valamint ez utóbbinak jogcíme, a másik oldalán pedig a terhek vezettetnek be, holott az uj telekkönyv három lapból és pedig külön birtokállási-, tulajdoni- és teherlapból áll. 3. Tagadja a bíráló úr, hogy az 1849-iki telekkönyvi rendeletben foglalt telekkönyvi mintát egyszerűen félre kellett volna vetni, mert Pest városában ezen alak még most is fennáll. Mindamellett előbbi állításomhoz még most ragaszkodom, mert az 1849-ki rendelet a későbben hozott rendeletek által teljesen hatályon kivül helyeztetett, és mindenütt, hol az uj telekkönyvek szerkesztettek, ezen előbbi minta szerint munkába vett, de nagyobb részt csonkán maradt telekkönyvek elvettettek, ugy hogy az azokban előfordult bevezetésekre még hivatkozni sem lehetett. Hogy Pesten e minták mégis fennmaradtak, ez csak annak tulajdonítandó, hogy itt az új telekkönyvezés, többszörös sürgetés daczára, még most sincs foganatosítva. 4. Kételkedik a bíráló úr, hogy a kormány a rendes felmérés költségeit sajnálta volna, és csak időnyerési vágynak tulajdonítja azt, hogy e felmérés elmaradt. Erre nézve csak azon tapasztalásomra hivatkozhatom, hogy ezen kérdés az illetékes körökben több ízben megpendíttetett, de felemlittetett, miszerint a helyszínelés, mely az eddigi rendszer szerint 1861. évig csak 3.700.000 frtba került, ha rendes felmérés mellett eszközöltetik, legalább 25 millió frtba került volna. 5. Biráló úr az idő rendszerinti (chronologicus) és táblázatos (tabellaris) telekkönyvi berendezés közt különbséget nem ismer, mert, úgymond : „a táblázatos egyszersmind időrendszerinti is." E tekintetben csak azon különbségre kell utalnom, mely az 1840-iki törvény szerinti megyei és az ugyanazon törvény szerint szerkesztett városi telekkönyvek közt létezett. Az előbbiekbe minden, akár ki ellen eszközlött betáblázás egymásután egy jegyzékbe íratott, ugy a mint ezen betáblázások a közgyűlésen egymásután eszközöltettek; a városokban pedig a betáblázások az illető telekkönyvi lapnak illető rovatába és pedig elkülönítve jegyeztettek be. Ezen utóbbi módot időrendszerintinek nem tekinthetem, mert addig, míg egyazon lap ugyanazon rovatába megint új betáblázás jutott, száz meg száz már erre következett betáblázás egészen más helyen teljesíttetett. Chronologicus rendszer tehát az, mely szerint a bejegyzések egymásutánja csak az elrendelés időpontjától tételeztetik fel; tabelláris az, mely szerint a bejegyzések egyike az egyik, a többiek megint más rovatban teljesíttetnek. 6. Ha a bíráló úr azon állításomat tagadja, mintha Poroszországban (nem Poroszhonban) minden egyes ingatlannak külön könyv lenne nyitva, legfelebb azon helyreigazítást fogadhatom el, hogy ,,ingatlan" helyett „ingatlan jószágtest" kellett volna mondanom, mert hogy ez így van, hogy t. i. minden egyes ingatlan jószág, test, egy külön czimlappal ellátott és három fejezetre osztott könyvet képez, erről a munkámban felvett II. alatti és biráló úr saját művének 60. lapján látható mintákból mindenki könnyen meggyőződhetik. 7. Még azon állításomat is tagadja a biráló úr, hogy a mi jelenlegi telekkönyveink ideiglenes természetűek és mindenféle kiigazításoknak alávetvék. Holott ideiglenes természetük telekkönyvi rendtartásunk 44 —47. §§-aiból is kitűnik, hol a szerkesztendő különös betétek helyeztetnek kilátásba, melyek azután megint ujóbbi hirdetvényi határidő alatt bejelentendő utóbbi kiigazítások alá esnek. Ami pedig az ezentúl is megengedett és folytonosan előforduló kiigazításokat illeti, csupán az 1856. évi nov. 20-kán kelt rendeletre kell utalnom, mely rendelet értelmében kiigazítási kérelmek még mindig a határidő letelte után is elfogadhatók és tárgyalandók, csakhogy időközben nyert jogoknak sérelmére nem szolgálhatnak. 8. Munkámban foglalt törvényjavaslatom 33. §-ából bíráló úr azt olvassa ki, hogy én abban minden perre feljegyzést engedtem volna. Nagyon tévedt a bíráló úr, mert én azon elvet tartottam mindég szem előtt, miszerint csak a telekkönyvezett ingatlanra vagy valamely bejegyzett jogra vonatkozó perek alkalmasak a telekkönyvi feljegyzésre, és azért perfeljegyzést megengedni csak azon esetre javasoltam : „ha valamely telekkönyvezett ingatlan, vagy bejegyzett jogperrel megtámadtatik, vagy ha valamely jelzálogi követelés behajtása iránt indíttatik per." Ezen fogalmazás a mostani szabályokkal is egybehangzó, nevezetesen a telekkönyv, rend. 148. §-ával és az 1860. évi szeptember 19-én kelt rendelettel. 9. Törvényjavaslatomnak 40. §-át bíráló úr az utasításba helyezendőnek véli. Miután azonban a régiebb jelzálogi követelések megsemmisítés útjáni kitörlése az eddigi eljárásunkban nem foglalt megszüntetést alapítana, ennek legjobb helyét az anyagi jelzálogi törvényben láttam. 10. Bíráló úr azt is megrója, hogy az irodalmi részben Saint- Josephnek nevezetes törvénygyűjteményét fel nem említtettem. E tekintetben csak az előszóra hivatkozom, melyben nem azt állítottam, mintha a jelzálog összes irodalmát összeállítottam volna, hanem csak azt, hogy az általam tanulmányozott segédkönyveket ahelyett, hogy ezeket ismételve a szövegben idéztem volna, a munka végén felsoroltam. Nem követem a bíráló urat azon térre, hol ő az angol törvényhozásnak szerinte helyesebb magyarázatát adja, sem oda, hol munkámnak nézete szerint helyesebb beosztásáról okoskodik. Az első oly tér, mely nem igen háladatos, mert tőlünk távoleső és idegenszerű törvényhozás helyes magyarázata nagy nehézségekkel van összekötve; a másik pedig inkább egyéni felfogástól függ, és viszont én sem tartom helyesnek a bíráló úr pályamunkájának felosztását, valamint szintén a m. tud. akadémiának azon nézetét osztom, hogy bíráló úr munkájában a feladott kérdés anyagi oldalát kevésbbé fejtette meg. Dr. SCHNIERER GYULA.