Jogtudományi Közlöny, 1877
1877-02-23 / 8. szám
MÁNYI KÖZLÖNY KAPCSOLATBAN A DÖNTVÉNYEK GYŰJTEMÉNYÉVEL. SZERKESZTŐI IRODA: üllői út 1. sz., III. emelet. Megjelen minden pénteken. KIADÓ HIVATAL: egyetem-utcza 4-ik szám. • A-- félévre 6 írt Előfizetési díj: negyedévre .. 3 . A megrendelések a kiadó-hivatalhoz intézendők. — A kéziratok bérmentve a szerkesztőhöz. TARTALOM: Az államczél gyakorlati jelentősége. Dr. Kuncz Ignácz, jogtanár úrtól. — A telekkönyvi törvényjavaslat. Dr. Berkovits Ferencz ügyvéd úrtól. — Törvénykezési szemle : A telekkönyvi tulajdon vagy birtokállásra vonatkozó igények. — Különfélék. MELLÉKLET: Curiai határozatok. Az államczél gyakorlati jelentősége. Némelyek szerint az állam az egyénért létezik; az egyén jogbátorlétének megvalósitása, vagy ugyanannak erkölcsi élete, vagy pedig jóléte, vagy mindezek együtt képezik nézetek szerint az államczélt. Mások föltámasztják sírjából az ókori államot; szerintök az állam önmagáért létezik, tehát önczél. Ismét mások emberiségi föladatot tulajdonítanak az államnak, s azt mint a világtörténet fejlődési alakját tekintik. Végre vannak, kik minden egyetemesen meghatározható államczélt tagadnak, és csak az egyes államok konkrét czélját ismerik el, mely természetszerűleg ugyanazon államra nézve is az idők és körülmények szerint változhatik. A felsorolt elméletek a tudomány gazdag fejlődésére utalnak. Bár azokban a tévedés és egyoldalúság nem hiányzik, mégis másfelől nem szabad feledni, hogy azok az öngondolkozásnak szárnyakat kölcsönöznek és a szellemi életet termékenyítik. Némely elmélet épen egyoldalúsága által győzi le a gyakorlati élet valamely téves irányát. Ha az ily elmélet értéke nagyon múlékony is, mégis méltánylást érdemel, méltánylást nem a bölcsészet örökérvényű igazságai, hanem a történeti fejlődés pillanatnyi szükségletei szempontjából. Ezen méltánylás mellett azonban ne feledjük a közmondást: «nem mind arany, ami fénylik». Sokan az alkotás dicsőségét keresve, állítanak föl elméleteket, mint kártyavárakat. Sokkal többen érdekeik úttörőjéül használják a tudományt. Valamint sok ember hivatkozik az önérzetre, midőn csak saját előnyeire kellene hivatkoznia, úgy a politika és még inkább a társadalmi élet mezején küzdő pártok, hogy győzelmet kivívniuk sikerüljön, egy-egy elmélettel lepik meg a világot, és sokszor azt, mi «sic volo sic jubeo»-nál nem egyéb, a bölcsészet igazságainak, vagy a természetes fejlődés törvényeinek fényével veszik körül. A terrorizmus sokféle. Sokan a nyaktilótól nem félnének annyira, mint attól, hogy önérzet nélküli embereknek fognak tekintetni; hirdesse valaki nekik, hogy legszilárdabb meggyőződésök az önérzettel ellenkezik, és hűtlenek lesznek önmagukhoz. Sokan a legnagyobb csapásnak tartanák, ha oly színben állanának a közvélemény előtt, mint az észszerű és természetes haladás ellenségei; mondjuk nekik, hogy meggyőződésök «reactionarius», és meg fogják azt tagadni. Fölötte ügyes fogás tehát az ember legnemesebb tulajdonságait, önérzetet és haladási vágyat, gyakorlati fogás eszközévé tenni; de vájjon erkölcsös eljárás-e ez? — Korunk legszebb jellemvonásai közé tartozik a tudománynak nagy hatalma, és az embereknek tanulási vágya; de ép ezen szép vonásai korunknak a tudománynyal óriási visszaélésekre is vezetnek. Itt nem azon pártokról van szó, melyek a parlamentek alakításában nyilvánulnak. A szóban forgó pártok nem szorítkoznak egyes országra. Azon pártok, melyek korteskedési eszközül a tudományt oly művészileg fölhasználják, mindig nemzetközi állást foglalnak el. Ügyesen tudják érdekeiket, sőt olykor léteket tudományos elvek mögé rejteni. Nem máglya, nem börtön, hanem szemfényvesztéssel ölik meg a szellem szabadságot; megölik azt észrevétlenül ugyan de nagyobb mérvben, mint bármely erőszak; s phanatismust szítanak oly mértékben, mely egy mohamedánnak becsületére válnék. Aki civilisationkért lelkesedik, aki a tudományért érezni tud, azt ne tartóztassa vissza semmiféle tekintet attól, hogy az említett iránynyal szembeszálljon. A valódi szabadelvűség a gondolat függetlenségében és a tárgyilagos okok elismerésében áll. A liberalismus azon pillanatban megszűnik liberalismus lenni, melyben argumentum helyett anathemát használ fegyverül. De legyen elég az államczébeli elméleteket illetőleg általános szempontból ennyi. Irányozzuk a bölcsészet világát tényleges, a történeti fejlődés által létrehozott jelenségekre. A világtörténet fejlődésében sok látszólagos zűrzavar kebeléből mindinkább két irány merül föl: az egyiknek czélja az egyén, a másiknak czélja az emberiség. Bármily sokan vannak olyanok, kik egyik, vagy másik irányhoz öntudatlanul csatlakoznak vagy a kettő közt ingadoznak,, mégis mindinkább kifejlődik nemcsak a tudományban, hanem a gyakorlati életben is azon gondolat, hogy e két nagy irány közöl öntudatosan választani kell, hogy a művelt emberiség a politika s általán a kultúra mezején szükségkép két nagy pártra oszlik, s aszerint, amint ezen két párt egyike vagy másika győz, vagy az egyéni érdeknek, vagy az emberiségi eszméknek uralkodnia kell a világtörténet felett. Nem új ezen két iránynak egymással a küzdelme. A bölcsészettörténet számos jelenségei közül utalunk a stoikusok és epicureusokra, kik közöl az elsők az emberiségért lelkesedtek, az utolsók az egyén élvezetét mindenek fölé emelték. Az ókori állam (az individualismus megsemmisítése folytán) az emberiségi iránynak bizonyos fokig kedvezett. De viszont a nemzeteknek egymás iránti ellenséges állásánál fogva, a nemzetközi jog csaknem teljes hiányánál fogva soha az ókor politikai élete egészen emberiségi magaslatra nem emelkedett, a római birodalomban sem, mert az emberiség eszméje a szabadság és nem az elnyomás ösvényén érhető el. Csak a kereszténység és az újabb idők bölcsészete fejtette ki az emberiségi öntudatot, és egyszersmind megalapította az állam irányábani egyéni szabadságot, hogy az egyéni erők, mint kisebb vagy nagyobb folyamok akadálytalanul mehessenek az emberiségi civilisatió tengere felé. Ennélfogva habár a legrégibb idők óta elméletben és gyakorlatban küzdeni látjuk az egyéni élvezet tanát az emberiség eszméjével, a történeti fejlődés csak ma jutott azon pontig, midőn a civilisatiónak öntudatosan és hatág