Jövő, 1921. június (1. évfolyam, 83-108. szám)

1921-06-25 / 104. szám

f. év Bécs, 1921 ]mm 25. szombat 104. szám (fegféfenik napo­nta, hu fő kivételével Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wien, VW Rechte Wienzeile 79 Telefon 30-57 Távirati cím: 1 5vC, Wien v4 Egyes szára ára: Ausztriában............................5 korona Csehszlovákiában .........................1­20 UK Jugoszláviában ...........1 dinár Romániában............................7 lel Osztrák postatskk­ék számi 149.678 Csehszlovák pestszikszítű számi 59.644 Jugoszláv pistatakaráki szám­i 40.106 Unetorurgi folyószámlái Deutsche Bank, Berits Hirdetéseket Ausztria területéről egyedül Schaiek H. hirdető Irodája (Wien, I., Wollzelle 11. , Telefon 809, 5271) vesz föl a A hamis szerenád. (­s.) Eddig Hegedűs Lóránt, a pénz­ügyi Beethoven, volt a magyar kormány zeneszerzője, Bánffy Miklós, úgyis mint Kisbán Miklós, inkább novellákat irt és színdarabokat. Most azonban Bánffy Miklós is zeneszerzésre adta bús fejét. Kiderül, hogy ő irta azt a szerenádot, amellyel a magyar kormány a Nemzetek Szövetségétől Magyarország bebocsáta­­tását kéri. A szerenád jeligéje az lehetne: „szép is vagyok, jó is vagyok, csak egy kicsit hamis vagyok.“ Ha ennek a szerenádnak mélta­tásába belemegyünk, illő óvatosságra figyelmeztetjük magunkat, mert azt a célt, hogy Magyarországot a Nemzetek Szövetségébe fölvegyék, természetesen mi is óhajtjuk s a szerenád hamisságai­nak túlságosan zord kimutatásával az óhajtott célt kockáztatni semmiesetre sem­ kívánjuk. Éppen azért halkabbra hangoljuk kifogásainkat s a tisztelt ol­vasónak annyiból is, ha egyszerűen csak a fejünket csóváljuk. Pedig egyik-másik tételnél ordítani szeret­nénk, mint aki ilyen kaliberű Hárvádákra nincsen berendezkedve s a hazugság bunkóját nagyon is hevesen érzi tar­kóján. De nem fogunk ordítani, csak diszkréten csóválni fogjuk a fejünket, amit külföldön arra is magyarázhatnak, hogy elandalgunk a szerenád szépségein, ellenben ahol magyarok olvasnak, tudni fogják, hogy elhal bennünk a vér a a hazugság vakmerőségének ilyen tom­­bolásától, így tessék tehát az itt követ­kező kritikai strófákat olvasni. Hát először is. Azt mondja Bánffy fölvételi kérelme, hogy „Magyarország alkotmánya eleget tesz a fölvételhez megkívánt föltételeknek : az országnak állandó kormánya van, világo­san megállapított határok­kal rendelkezik és a­ szabadság, igazság és jog alapján nyugvó alkotmánya a leg­régibb európai alkotmányok egyike“. Ez a szerenád első strófája s itt méltóztas­­sék tudomásul venni, hogy csóváljuk a fejünket, ami kifelé azt jelenti, hogy el vagyunk ragadtatva, ellenben­­befelé néhány fényjelzéssel megértet­jük véleményünket. Az országnak „ál­dandó“ kormánya van: önök tudják, a hogy ez a csoda hogyan következett be. Magyarország „világosan megálla­pított határokkal rendelkezik“: önök Ráeszmélnek, hogy ez a melódia a „nem bem, soha“ népies magyar motívumon épült föl. Magyarország alkotmánya a „szabadság, igazság és jog alapján épült föl“ : önök emlékeznek Zalaegerszegre, a Somogyi—Bacsó-balladára és Tom­­icsányi sajtóreformjára. Mindezekből önök j­ól értik, hogy miért csóváljuk fejünket si nem kell a dologról tovább beszélnünk.­­ Másodszor. A szerenád következő­­Strófája ezt mondja: „Magyarország­­nemzetgyűlését általános választói jog alapján választja, amely így a nép akaratából ered és a nemzet összes nemeit képviseli.“ Ha ennél a strófá­nál hangosan­­kacagunk, a külföld bizonyára nem értheti másra, csak arra, hogy ez egy tréfás, mulatsá­gos melódia s mi úgy kacagunk, hogy szinte a könnyeink csurog­nak bele. És úgy jó, hogy a kül­föld így értse kacagásunkat. De ahol magyarok hallják hangos kacagá­sunkat, ott meg fogják érteni, hogy az általános választói jog alapján is lehet úgy választani, hogy a független pol­gárság és a munkásság bele se menjen a választási kockázatba és emlékezni fognak rá, hogy a választások milyen atmoszférában zajlottak le. Hiszen éppen ezt a szakadékot kell áthidalnia annak a finom instrumentációnak, amely disz­­tingvál a „nép“ akaratából lett és a „nem­zet“ összes elemeit képviselő nemzetgyűlés között. A „nemzetiből bizonyos elemeket kiszorítottak, hogy ami aztán bekerült a nemzetgyűlésbe, arról azt lehessen mondani, hogy a nemzet összes elemeit jelenti. Hiszen ezért kacagunk, de Svájcban megteszik majd nekünk azt a szűvízsséget, hogy kacagásunkat a leg­jobbra magyarázzák. Hahaha — ez svájci nyelven azt fogja jelenteni, hogy el va­gyunk ragadtatva a második strófától is. Harmadszor. A szerem­ befejező strófája azt a témát variálja, hogy Magyarország békés szándékai őszinték és az ország teljes mértékben eleget kíván tenni nemzetközi kötelezettségei­nek. Ennél a befejező melódiánál foko­zottabb óvatosságra int bennünket a felelősség tudata és magyar lelkiismere­tünk. Tehát nem csóváljuk a fejünket és nem is kacagunk. Csak­­­zon az oktalan és fölösleges buzgóságon csodál­kozunk, amellyel Magyarország körül a szomszédos államok egy vasgyűrű erejéig fogóztak össze. Miért? Mikor a fölvételi beadvány egy fölsőbb fórum előtt is megismétli, hogy a trianoni szerződés­ben lefektetett nemzetközi kötelezett­ségeknek teljes mértékben eleget akar tenni s szándékai őszintén békések. Ha Gratz mond ilyet, vagy Teleki, vagy Bethlen , még szabad volna talán kétel­kedni. De most a kormány az ország nevében beszél és a Nemzetek Szövet­sége előtt áll. Most el kellene hinni, amit mond.­ Mi itt­­hinni akarunk s azt kívánjuk, hogy Bánffy szerenádjának európai sikere nagyobb legyen, mint Hegedűs szimfóniáinak ... Kicserélik a politikai foglyokat az oroszországi hadifoglyokkal. A Bethlen.kor’másik­ elfogadja az orosz föltételeket. — „Melyik a nagyobb veszedelem , ha a hadifoglyok elpusztulnak vagy ha a politikai fog­lyokat szélnek eresztik ?“ n­ történt a nemzetgyű­lés zárt ülásán ? — A JövG budapesti munkatársától. — Budapest, Junius 24. A nemzetgyűlés szerdai ülésén, mint ismeretes, Huszár Károly a hadifoglyok ügyében interpellált. Bethlen István gróf miniszterelnök zárt ülést kért és a nyilvánosság kizárásával azonnal válaszolt. — A sok megpróbáltatás után — mondotta —, amelyeken az ország népe már keresztülment, nem tudom, elbirná-e azokat a bor­zalmas híreket, amelyek hadifoglyainkról Oroszországból ér­keznek. És ha elbirná is ezeket, mé­gis jobbnak látszik, hogy zárt ülésen számoljak be mondanivalómról, mert félő, hogy megbúvó ellenségeink új tőkét kovácsolnak ezekből a borzal­makból, amellyel ellenünk irányuló propagandájukat erősíthetik. — Az oroszországi rémuralom ugyanis náluk rekedt hadifoglyain­kat túszoknak tekinti — cserébe a népbiztosokért, az elítélt internált politikai foglyokért — és mint tú­szokkal a legembertelenebbül bánnak velük. Sokan e bánásmód következ­tében elpusztultak, sokat ki is végeztek közülük. Ekkor a revali tanácskozáson fölajánlották, hogy hadifoglyainkat 400 megnevezett politikai fogoly szabadonbocsátása ellenében vissza­engedik Magyarországra. Ezt a 400 nevet tartalmazó listát Jungerth Mihály osztálytanácsos adta át a kormánynak és mi a reánk háruló felelősség kény­szerítő súlya alatt megbíztuk őt, hogy a tárgyalást ezen az alapon is folytassa, más szóval az oroszok föltételeit teljesítse. Jól tudtuk ugyan, hogy e fölté­tel teljesítésével meg­­csúfoljuk az igazság­szolgáltatást, de hadifog­lyaink elpusztulásáért a felelősséget nem vállalhatjuk. Kényszerhelyze­tünkben minden föltételt el kellett fogadnunk és csak a parlamentáris elvnek kívánok eleget tenni, amikor e tárgyalásokról és hadifoglyaink visszatérésének lehetőségéről — némi sovány megnyugtatásul — a nemzet­gyűlésnek beszámolok. Zárt ülés után Bethlen miniszterel­nök rövidesen befejezte szavait, Huszár Károly pedig a folyosón festette át fe­ketébbre a miniszterelnöki beszámolót. — Bethlen — mondotta Huszár — nem mert mindent elmondani. Hadifog­lyaink ügye még ennél is rosz­­szabbul áll. Mert, amikor Jungerth az oroszoknak bejelentette, hogy készek vagyunk honfitársaink szabadonbocsá­tása ellenében a listába foglalt 400 po­litikai foglyot szélnek ereszteni, az oroszok újabb követelé­sekkel álltak elő, a 400 fo­goly szélnek eresztésével már nem elé­gednek meg. — Nincs mást mit tenni — szólt itt közbe Sándor Pál — bocsás­sunk szabadon mindet po­litikai és internált fog­lyot. Ezeknek fogvatartásáért csak­ugyan nem fizethetünk ezer meg ezer magyar hadifogoly életével... Huszár Károly kissé megbotránko­­zott ezen az egyenes beszéden, majd halkan hozzátette: — Lehet, hogy ezen az állásponton van Bethlen miniszterelnök is ... — Csak az a kérdés — vetette közbe egy kereszténypárti képviselő —, melyik nagyobb veszedelem, ha ha­difoglyaink elpusztulnak, vagy ha kommunistáinkat szélnek eresztjük?... Két gyülekezet. Bécs, június 24. Az emberiség jövendő sorsára sok tekintetben egyformán kiható jelentősége van annak a két összejövetelnek, amely­ről egyazon órában olvasunk hírfoszlá­­nyokat. Az egyik összejövetel a brit birodalmi konferencia, a másik a mosz­kvai bolsevik internacionálé harmadik kongresszusa. Hogy a brit birodalmi konferencián nagy dolgokról esik szó, abban bizo­nyosak lehetünk, noha a legfontosabb kérdéseket úgy intézik el, hogy el­határozásaikat vagy terveiket nem kötik az orrunkra, nekünk szegény halandóknak. Lord Curzon kül­ügyminiszter csak „bizalmas“ keretben ad fölvilágosítást azokról az ügyekről, amelyek pedig éppen mm­rt a" nagy angol világbirodalomH Krifes­­gondolatai és szándékai, méltán nevez­hetők az egész emberiség ügyének. Sejtéseinknek ugyan elegendő tápot adnak azok a hírek is, amelyeket egy­­egy szorgos hírforrás föl tud kapni, elég az is, ha annyit tudunk, hogy na­pirenden az angol-japán és az angol­amerikai viszony sorskérdése, a fegy­verkezés „megszüntetésének“ ügye van, nem is­ szólva Ázsiáról és azokról a rengeteg érdekeltségekről, amelyek mint Anglia érdekeltségei, ma a világ minden tájékába még egyébként is kapcsolódnak. Arról se beszéljünk, hogy Lloyd George még ma is szük­ségesnek tartja, hogy az angol biroda­lom „biztosságáról“ beszéljen. De érezni, azt szabad. Ez az érzésünk pedig azo­nos Bernhard Shaw-nak azzal a szo­rongó érzésével, amely az emberiség e gunyoros szavú, de nagyszivű prófétá­jának szavaiból kitör, amikor „megma­gyarázza“ Lloyd George-nak, hogy az egyik hatalom „biztosságáról“ beszélni annyi, mint azt kívánni, hogy ez a ha­talom valamennyi többi hatalmat el­pusztítson és hogy végül ugyanennek a hatalomnak egy polgára kiirtsa a töb­bieket mind s azután egymaga őrizze „a biztosságot“ Shaw szerint „a brit biztosság“ egyelőre két háborút jelent a legközelebbi húsz éven belül. Sejtéseink számára, miután a világ­imperializmus fekete levét egyszer már megittuk, ez éppen elég! Sőt, még sok is, ha halljuk, hogy vészes visszhangként micsoda zaj üti meg ismét a fülünket abból a másik­ gyülekezetből, Moszkva felől. Amit ott tartogatnak a számunkra, azt még csak a diplomata köntörfalazás cukorpirulá­­jába se takarják. Ott egyszerűen pus­­katussal mennek neki dobhártyánknak és kibökik, hogy a „új offenzivára“ kell készülni és hogy az elkövetkezendő új harc „nagyon véres lesz“, hogy a leg­közelebbi világforradalomban már az­ asszonyok sem lesznek irgalmas ápoló­nők, hanem ott fognak harcolni a fér­fiakkal az első sorokban. És valószínű, hogy ebben a gyülekezetben sem akad majd ember, aki megszólaltatná az em­­­beriség szívét és odakiáltaná, hogy ebből a jóból egyelőre éppen elég volt! Pedig bizonyos, hogy a mindenfajta offenzívákba, „le-“ és fölfegyverkezé­sekbe belefáradt emberiség ezt a szót," ezt a ma valóban megváltó szót várn­i kellene ezen a két gyülekezeten kívül, sürgősen egy harmadik, egy olyan."

Next