Kalotaszeg, 1995 (6. évfolyam, 2-12. szám)

1995-02-01 / 2. szám

Történelem. Őseink nyomában XIV. Az Árpád-ház utolsó százada Mottó: „ Kemény nyakú népség, konok nem tekintett törvényt, jogot esküszegők és hazugok rablók, epikureusok a hordó az istenük. Jövevények elnyomói Özvegyeknek prédálói ínségesek üldözői árváknak kisemmizői igazság hóhérai ’’ (Siralom ének a Magyar Királyság tatárok általi elpusztításáról, 1241 decembere) A XVI. század végén, és a XIII. század elején súlyos következményekkel járó változások álltak be Magyarországon. Már I. Béla is adományozott birtokokat, de keveset. Halála után azonban ádáz trónviszály közepette Imre király (1196-1205), s főleg öccse, a későbbi I. Endre (András) már egész megyéket adományoztak híveiknek. Ezzel felrúgták a királyi és magánbirtok egyensúlyát a megyékben. A testvérharc II. Endre (1205-1235) trónrajutásával megszűnt ugyan, de könnyelmű adakozó kedvével a vármegyerendszer szétzüllesztését idézte elő. A királyi kincstár emiatti hiányait sorozatos pénzrontással, hígítással próbálta pótolni. A birtokokra és hatalomra éhes főurak frakciókra bomolva egymás ellen küzdöttek. Tovább bonyolították a helyzetet a Gertrud királynéval bejött német merálnak (a Tiroli grófságból), akikben a magyar főurak hivatlan versenytársakat láttak. Amikor I. Endre 1213-ban Halics-ban hadakozott, szeptember 23-án Bánk nádor és Péter ispán vezetésével a pilisi erdőben szórakozó udvart megrohanták és még a királynénak sem kegyelmeztek. A visszatérő király az összeesküvők közül csak Péter ispánt húzatta karóba, a többieknek nem esett egyelőre bántódása (ezt az esetet dolgozta fel Katona József a halhatatlan Bánk bánjában). A zűrzavar tovább növekedett, miután 1217-ben apjának tett ígérete és a pápa többszöri sürgetése miatt, a latin császárságra áhítozó Endre tizenötezer lovas vitézzel a Szentföldre vezetett keresztes hadjáratot, ahol eredménytelenül járt, itthon pedig az „egyháziak és a világiak versengtek a gonoszságban". A főurak hatalmaskodásától nemcsak a nincstelen tiborcok, hanem a király szolgái (servientes regis) egyformán szenvedtek. Az elégedetlenség általános mozgalommá erősödött, és 1222 tavaszán a székesfehérvári „törvénylátó” napon kikényszerítették az Aranybullát, „ami pergamenre írt ünnepélyes oklevél volt az arany függő pecséttel, két példányban". Ez főleg a serviensek (köznemesek) érdekeit szolgálta, és úgy kívánta a megrendült jogrendet helyreállítani, hogy tiltotta a hatalmaskodást, sőt még a királyi hatalmat is csorbította, felhatalmazván az urakat „együttesen és külön-külön a jelenben és jövőben mindörökké szabadságukban álljon, hogy hűtlenség minden vétke nélkül nekünk és a mi utódainknak ellenálhassanak”. Ez a törvény megnyugvást hozhatott volna, ha a végrehajtása sikerül. Máig II. Endre egyébként dicstelen, szomorú uralkodása alatt új megoldásokat keresett, a vele hadilábon álló fia, IV. Béla (1235-1270), erélyesen fellépett atyja tanácsai ellen, megtiltotta a hozzá való közvetlen bejárást és a bárók megregulázására elégettette a tanácsban használt székeket. A legnagyobb vihart azonban IV. Bélának az az elhatározása kavarta, hogy visszaveszi a „felesleges és haszontalan adományokat", és azt, hogy befogadta a menekülő kunokat. A hajdani honfoglaló magyarokra emlékeztető kunok 40 ezer családját az Alföldre telepítette le 1239-ben. Ezek sok bosszúságot okoztak a szomszédos magyar birtokosoknak. Közben már értesült Juliánus barát révén, hogy nagyerejű tatár seregek készülődnek Magyarország ellen, akiktől egy levelet is hozott magával: „a levelet pogány betűkkel írták, de tatár nyelven, így hát a király sokakat talált, akik el tudják olvasni, de nem akadt, aki meg is értette volna”, pedig fenyegetés volt benne a kunok befogadása miatt. A király ekkor valóságos halban állott a főurakkal, amikor 1241-ben nem várt szerencsétlenség rázta meg az országot: a tatárjárás. IV. Béla kétségbeesetten csengett segítségért IX. Gergely pápához és I. Frigyes császárhoz, de szép szavakon kívül semmit sem kapott. Még fájdalmasabb volt az, hogy a magyar urak sem vették komolyan a közelgő veszélyt, a „véres kard” hívására lassan szállingóztak Pest alá. A kunokat tatár kémeknek kiáltották ki, és királyukat, Kutent (Kötöny) felkoncolták, mire a kunok az egész Tiszántúlt végigpusztították és kivonultak Bulgáriába. 1241. március 12-én Batu kán serege tönkreverte a Vereckei hágónál Dénes nádor „Orosz kaput’ védő hadát, s március 15-én Pest határán száguldoztak. Nagy nehezen sikerült összeszedni úgy 50-60 ezer főnyi halat, mely egy lehetetlen helyen, a Muhi pusztán, a Sigó folyó mellett szekérvár közé zárkózva ütött tábort. Az első támadást Kálmán herceg (IV. Béla önzetlen, kiváló katonai képességű öccse) és Ugrin kalocsai érsek sikeresen visszaverte, de 1241 április havának 11-ik szörnyű napján az „akolba" szorított fejvesztett magyar sereget Batu kán tönkreverte. Később sérüléseibe belehalt Kálmán herceg, elesett Ugrin érsek és a többi egyházi vezető. A királyt, aki el akarta kerülni, hogy a tatárok adófizetést kényszerítsenek rá, kitartó, hű szolgái életük feláldozásával mentették külföldre. Megérdemlik, hogy név szerint felsoroljuk őket: Hontpázmány Tamás és András, Póknembéli Móric, Gutkeled István, Ákosnembéli Máté fia Detre, Balognembéli Miklós, Aba Sámuel nembéli Lőrinc és Sándor, Rátóti Lőrinc, Csáknembéli Máté. Az Ernye főlovászmester számára 1250-ben adott oklevél szerint „a saját menekülésére szánt lovat személyének megmentése érdekében átadta nekünk, ő maga üldözőinkkel harcba bocsátkozva több lándzsadöféstől és nyíllövéstől kapott sebbel vitézül ellenállt...” Rettenetes pusztítást végeztek a tatárok Magyarországon. Erdély magyar lakosságát úgy kipusztították Kadán hordái, hogy egykori szemtanú leírása szerint napokig lehetett lovagolni gyomlepte utakon. „A néptelen és üres földön kezdünk bolyongani... Csak az egyházak tornyai valának vezető jeleink... az utak és ösvények elenyésztek s fűvel és burjánnal voltak benőve. Végre nagy bajjal nyolcadnapra, hogy az erdőből kiértünk. (Gyula)Fejérvár városába élénk, amelyben semmit sem lehete találni egyebet, mint a megöltek csontjait és fejeit, s az egyházak és paloták szétdúlt és ledöntött falait". (Rogerius: Siralmas ének Magyarország pusztulásáról). ,,Ekkor szállingózott be dél felől a kiégett pusztaságba a román pásztornépek egyre sűrűbb serege". (Nemeskürty István). 1242 januárjában a befagyott Dunán is átkeltek a tatárok, ahol csak néhány vár tudta megvédeni magát. Becslések alapján a tatárjárás (és annak szövődményei) az ország lakosságát kettőről egy millióra csökkentette. A Dunántúl és a Kisalföld 20, az Alföld 60 százalékos elnéptelenedést szenvedett. „Pusztult magyar és nem magyar, csak a kárpáti és a szlavóniai hegyek között élő szlávok és az erdélyi hegyekben a székelyek, a havasi pásztorkodást folytató románok kerülték el a nagyobb vérveszteséget. (Ungi Tamás) IV. Béla, aki visszatért mentsvárából a Dalmáciai Trogi városából, szakított előbbi belpolitikájával, s hozzálátott Magyarország újjáépítéséhez. Eredményei alapján egyesek „második honalapítónak" titulálják. Azzal a céllal, hogy a főurak kővárakat építsenek (tanult abból, hogy a tatárok csak azokat nem tudták bevenni), birtokokat adományozott és ő maga is jó példát mutatott várépítésben és a lakosság szaporításában. Ekkor épült a budai vár is egy szikladombra, ahol 1241 előtt néhány falucska volt. 1250-re pedig tizenhat vár emeltetik, a következő évtizedben meg huszonkilenc vár magasodik az égnek. Most alakulnak ki a szabad királyi városok: Székesfehérvár és Esztergom mellett Buda, Sopron, Pozsony, Nagyszombat, Kassa, Eperjes, Bártfa. Városi jogokat adott a bányász településeknek (Selmecbánya, Besztercebánya) is, újabb öt pénzverőde vált szükségessé. Letelepültek a mai kunok Kunságba, jöttek nagy számmal idegenek, akik jobbára a városokban telepednek meg (németek, zsidók, izameliták)... Úgy tűnik, hogy IV. Béla nyugodtan fejezheti be zaklatott uralkodását. De álma nem esik messze a fájától! Saját fia, István támadt atyja ellen (akárcsak annak idején Béla herceg apja II. Endre ellen), kivel 1262-ben szabályos „Békeszerződést” kellett hogy kössön Pozsonyban, ahol 29 vármegyét volt kénytelen átadni. Kun László halálakor az Árpád-háznak már csak egyetlen férfitagja élt (a Kris Béla herceget, IV. Béla unokáját, Anna hercegnő és Rosztiszláv fejedelem fiát Kőszegi Henrik hidegvérrel lemészárolta): II. András (Endre, 1290-1301), I. Endre unokája, aki olasz földön nevelkedett és készült tudatosan a magyar királyi szerepre. Nem akart a nagyurak foglya lenni, több kísérletet tett a királyi hatalom megerősítésére: „Magyarország minden érseke, hercege, főembere, előkelője, bárója, minden nemese és egyházi méltósága, bármilyen nemzetiségű és nyelvű legyen is, őszintén elismert urának és mindenki reméli, hogy Magyarországon, amelyet régóta pusztít a viszály és átkos széthúzás, a mi trónralépésünk békére fog bírni mindenkit, megadva mindenkinek, ahogy illik a szabadságát." - írta örömmel rokonának Aragóniába. 1298- ban törvényeket hozott, melyeknek a megindoklásában kifejti: „Magyarország minden részében ingadozni kezdett, a hatalmasok erőszakoskodása miatt szinte megsemmisült... Az ország az elbukás előtt állt! Azonban hiába hozta a törvényt „a bárók kizárásával", hiába rendelte el a hatalmaskodók legszigorúbb megbüntetését, a rablóvárak ledöntését, nem volt, aki ezeknek érvényt szerezzen a gyakorlatban. Két felesége közül az első leánnyal ajándékozta meg, a második felesége - Habsburg Ágnes - nem szült gyereket. 1301. január 14-én HI. András váratlanul meghalt. Négyszáz esztendő viharának állt ellen az Árpádok fája, de íme letört - a krónikás szavaival élve - „az utolsó aranyágacskája"! Kovács Kuruc János BELA HERCEC komoly, szinte aggályosan lelkiismeretes volt már ifjúként is Engedelmeseit feleségül vette a nikolai génig császár lányát. Ülsz kőrise lártán Amikor II András elhatározta, hogy elválasztja Bélát és Máriát, ő fegyelmezetten kezdeményezte a válást a pápánál il. Honorius azonban kiderítette, hogy Béla apja parancsára ésnémely gonoszok rosszindulatú sugalmazására’ bocsátotta el a hitvesét Ezért nem bontotta fel a házasságot Béla szembefordult apjával és visszavette feleségét A 15-76 éves korában „válni akaró" Béla ezután haláláig, még csaknem 50 évig élt együtt Máriával aki számos gyermeket szült neki IV BÉLA A TATÁRJÁRÁS mm átértékelte, korábbi politikáját Várakat épített, és a főuraknak is engedélyezte magánvárak emelését A királyi hatalom rovására így megerősödött a nagybirtokosok katonai és politikai súlya.