Kapu, 1989. december (2. évfolyam, 12. szám)
Braun Róbert - Zolnay János: Mégsem hagyják beszélni?
pítését megoldandó. A nőket Kistarcsára vitték két ízléses és minden kényelemmel felszerelt tornaterembe, a férfiakat pedig az eszményi természeti környezetben fekvő recski bányába. Legjobban a két zsidó ember járt, szakállukat levágták, ruhájukat megszaggatták, arcukat összekenték sárral, s a dolgozók nagy röhögése mellett egy marhavagonba terelték. Igaz, a szerelvény csak Kisverőcéig közlekedett, a két szerencsétlen itt leszállt róla, rögtön egy rendőrjárőr karjaiba futottak, akik előállították őket közbotrányokozásért. A portás keresztfiának unokáját főbe lőtték, Panglosst pedig össznépi segítséggel felhúzták egy külön erre a célra odakészített lámpavasra. Az akasztáshoz erős fonatú kerékpárbowdent használtak, mert a kenderkötél ronggyá nyomorodott a korábbi koncepciós perek tömeges akasztásainak következtében. Az ideológus utolsó szavai ezek voltak: — Hiszen mégiscsak minden a legjobban van... Helyesen, okosan éltem. Ezt az is bizonyítja, hogy engem választottak ki ennek a pernek egyik főszereplőjévé. Ha minden rosszul lenne és nem jól, most más valakit, tán egy teljességgel érdemtelen személyt húznának fel itten erre a lámpavasra ... Nyugodt lélekkel halok meg. Még látta, amint Candide föltápászkodik a faderesről, s szédelegve körbenéz a téren. Azt is látta, hogy egy szakállas, kopasz öregasszony lép tanítványa mellé, aztán minden elsötétült előtte, mert a bowdenszál gégéjére feszült. Pangloss teste megrándult, a nép fergeteges éljent kiáltott, fent a márvány mellvéd mögött a főelvtárs diszkréten összeütögette tenyerét. Mégsem hagyják beszélni? A Wallenberg Egyesület interjúja Kutrucz Gizellával II. Mit látott Zinner? — Ez mit jelentett? — Elkezdték terjeszteni a BM vezető munkatársai, hogy nem kell komolyan venni ezt az egészet, amit a Kutrucz csinál, egyébként is azért csinálja, mert meg akarja szerezni Bosnyák Zoltán vagyonát. Egyik éjszaka felhívott telefonon Szenes Sándor barátom. Újságíró kollégám. Ő is régi párttag, figyelemmel kísérte ezt a dolgot, és adott nekem néha tanácsokat is. Ő zsidó származású, én pedig sok mindenhez ebben az ügyben nem nagyon értettem. Nagyon sok mindent nem is tudtam, hiszen én 1938-ban kerültem Magyarországra. Felhívott egy éjszaka, és a következőket mondta: a Partizánszövetségben, vagyis a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségében volt akkor este, és ott nagyon sok közös ismerősünk volt. Szóba került a Bosnyákkal kapcsolatos kutatás. Elmondta, hogy legnagyobb megdöbbenésére felállt egy fiatalember, aki a következőket mondta: „Ezt az egészet nem kell komolyan venni, a Kutrucz Gizi ezt azért csinálta, mert a Bosnyák Zoltán vagyonát meg akarja szerezni”. Ott megkérdezték ezt a fiatalembert, hogy honnan szedte ezt, hiszen ők ismernek engem, tudják, hogy én nem gazdagodtam meg ebben a rendszerben, hogy nekem pénzem egy telek megvásárlásához nem volt és nincs, és nem is lesz soha. Honnan szedi ezt? Azt mondta, hogy neki a Horváth Pista mondta, így, hogy a „Horváth Pista”. Tehát Horváth István belügyminiszter. Ez a fiatalember Zinner Tibor volt. Alig vártam a reggelt, mert megtudtam, hogy ott dolgozik a Partizánszövetségben. Azt is megtudtam, hogy a főnöke nekem egy nagyon régi barátom, Nagy Gábor, aki a Márciusi Frontnak volt a tagja, a férjemmel járt egyetemre, és igen jó barátságban voltunk. Tehát ő volt az osztályvezetője. Én mindjárt reggel felhívtam, kerestem Zinner Tibort. Felvette a telefont, és mondtam, hogy engem Kutrucz Gizellának hívnak. Nagyon meg volt lepve. Mondtam, hogy hallottam, hogy maga ezt és ezt mondta ma éjszaka. Honnan szedi, és hol kíván ezért felelni, a KEB vagy a polgári peres bíróság előtt? Zinner Tibor nagyon megijedt, és kért, hogy kijöhessen hozzám. Eljött a lakásomra, és a beszélgetés folyamán elmondta, hogy ő valóban ezt az említett vezetőktől hallotta. Ott ez szóbeszéd tárgya, és teljes magabiztossággal mondták ezt neki. Nagyon érdekes beszélgetés volt. Ő úgy foglalt állást — a belügyi vezetés kívánságainak megfelelően —, hogy a kéziratot nem olvasta, a filmet nem látta. Ezt elmondta. A legnagyobb meglepetésemre azt is elmondta, hogy nagyon sokat dolgozott a belügyi archívumban, Bosnyák Zoltánról nem tudott semmit a világon, de az archívumban egyszer találkozott egy vastag csomaggal, amelyre az volt írva, hogy „Feljegyzés a zsidókérdés megoldásáról”, írta Bosnyák Zoltán. Tehát ezt Zinner Tibor mondta el anélkül, hogy tudta volna: a filmben elmondtam, hogy én ezt két helyről is hallottam. Ő erről nem tudott, saját magától mondta el. — Mit mondott, mikor látta ezt a kéziratot? — Egy-két évvel azelőtt. Ez nagyon meglepett engem, és megerősített abban, hogy ez a kézirat megvan. Ezt Zinner nem tudta volna kitalálni, hiszen, mondom, nem látta a kéziratomat, és a filmet sem. — Nem mondta, hogy kibontotta ezt a kéziratot és megnézte? — Nem. Azt mondta, hogy csak a címét nézte meg. Megmondta, hogy ez volt a címe, s ez megegyezett azzal, amit nekem már súgtak mások. — Furcsa, hogy nem keltette fel az érdeklődését. — Nem tudta, hogy ki volt Bosnyák Zoltán. Mindent megtettek 1945 után, hogy itt e név teljes feledésbe merüljön. Ezt találtam én furcsának. Nem tudom pontosan, hogy mikor, de azt hiszem, a nagy deportálások 40. évfordulóján volt a Munkásmozgalmi Múzeumban egy kiállítás. Ott nagyon nagy figyelemmel kísérték, amit csinálok. Voltak barátaim, akik drukkoltak értem, és azt mondták, hogy azért is kitesznek egy fényképet a Harc című lapról a kiállításon. Ezek a barátaim szégyenkezve a kezembe nyomták a nagy kép kicsi változatát. Kiderült, hogy levetették velük ezt a fotót. Kérdeztem, hogy kik, de erre nem voltak hajlandók válaszolni. — Ez mikor volt, 1984-ben? — Azt hiszem, 84-ben volt. A Magyarságból, az Új Magyarságból rengeteg példány volt, rengeteg cikk, de Bosnyák Zoltán egyszerűen nem szerepelt. Tehát az történt, hogy ezt elmondta nekem Zinner, és világos volt előttem, hogy megindult ellenem a hadjárat. Meggyőződtem róla, hogy nem tudják, nekem van kazettám. Békésen elintéztük Zinnerrel az ügyet, ő elnézést kért tőlem. De én természetesen levontam a következtetést, és miután tudtam, hogy ez a rágalomhadjárat nem fog csökkenni, elkértem a gyerekektől a kazettát, és kiadtam ismerősöknek, hogy aki akarja, megnézheti, és eldöntheti, hogy én azért kutattam-e, mert Bosnyák Zoltán vagyonát akartam megszerezni. Meglepetésemre sehol nem tettek egyetlen lépést sem a házi vetítések ellen. Elkezdődött a film önálló élete. Mindenhol befüggönyözött ablakoknál vetítették. Mindenki halálra volt rémülve. Volt, aki felhívott, egy ifikollégista barátnőm, magánkívül, és gratulált nekem. Elmondta, kikkel nézte meg befüggönyö-