Katholikus Néplap, 1861. január-június (14. évfolyam, 1-27. szám)

1861-05-16 / 21. szám

— 166 e wütt jót cselekedvén; erre utal bennünket az ő sz. szava, midőn azt mondja, hogy arról ismernek meg bennün­ket, hogy az ő tanitványi vagyunk, ha szeretendjük egy­mást. Mert mi a jótékonyság egyéb, mint a gyakorlati, a munkás szeretet ? Alig is van ember, ki a jótékonyság gyakorlása ellen szavát emelné. Lehet, ki az evangélium igéitől hallását elfordítja; lehet, ki kebléből a vallást erőnek erejével kiokoskodja; lehet, ki kevélyen hir­deti , hogy ő nem hisz semmit, de a legromlottabb vi­lágfi is pirulna azzal dicsekedni, hogy ő senkivel, hogy ő semmi jót nem tesz. Sőt nem egyszer történt már, hogy, a­ki a hím­ ösvényén elveszté Istenét, a jótékony­ság útján megint föltalálta őt; mert, miként sz. Gergely mondja: „Isten szeretetéből a felebaráti szeretet fakad, a felebaráti szeretet pedig az Isten iránti szeretetet ápolja bennünk“ *). És e térre, a két­ jótékonyság terére szólít bennünket a Szent­ László-Társulat. A társulat ugyanis hármas czélt tűzött ki magá­nak. Elsőbben is: segélyt nyújtani a keleti keresztények­nek, és ezek közt természetesen legelői ott letelepedett ma­gyar véreinknek arra, hogy iskolákat, kápolnákat, kó­­rodákat állíthassanak. Hogy tehát legyenek intézeteik , melyekben gyermekeiknek legalább az első oktatást és nevelést megszerezhessék; legyenek oltáraik, melyek zsámolyán Istenhez vágyó és csak ő benne megnyu­godni tudó lelkeknek szárnyakat fűzvén, fölemelked­hessenek a kegyelem és vigasz Atyjához, erőt, malasztot nyerendők tőle az életbajok további viselésére, hogy legyenek menedékeik, hol betegségekben ápolást, elköl­tözésükben utolsó vigaszt leljenek. Midőn én véreinkre gondolok, kik a keleti tarto­mányokban laknak, melyek hajdan édes szép hazánk részei, sz. István koronájának megannyi ékkövei vol­tak; ámbár tudom, hogy ott sem hiányzanak a helyek, melyeket apáink lelkesedése emlékezetesekké tett, s tör­ténelmünkben megörökített; melyek tehát az unokák keblére is lelkesítőn hatnak, mégis csak úgy tartom én, hogy hazavágyó szivök­el-eldobog erre, az anyahon felé; s hogy az ég magasan úszó felhőktől és a suttogó szel­lőktől nem egyszer irigylik a szerencsét, hogy átvonul­hattak Magyarhon tévéin. Nekem valóban úgy tűnnek fel ők, mint a hajdani zsidók, kik bús fűzfákra aggatván hangszereiket, némán, sirva ültek Babylon folyóvizei mellett, midőn Sionra emlékezének 2). Oh mert, miként a napraforgó nap felé néz hervadásáig, a magyar sziv is csak egy hazát ismer s csak azért dobog szakadásáig! Ki tagadhatná, hogy a mi testvéri részvétünk és jóté­konyságunk ama véreinkre megható teend, s kétszeresen drága a nyújtott segély, épen azért, mert tőlünk veszik azt ? S midőn gyermekeiknek a nevelés, felnőtteiknek a vallás, betegeiknek az ápolás áldásait megviszszük, cse­rében szeretetöket, ragaszkodásukat hozzuk majd haza; s azt eszközöljük, hogy az eddigi elhagyatottság és ez­zel járó elcsü­ggedés és feloszlás helyét az önfentartás ösztöne, új életkedv és erő váltja föl. A mi által tekin­télyt és becsületet szerzünk a szép magyar névnek; s mert jótékonyságunk áldásaiból senki, ki azzal önkényt élni akar, kizárva nem lesz, bármily vallású és nemze­tiségű legyen különben, rokonszenvet is ébresztünk fajunk iránt. Sőt egyúttal még csemete­kertet is nyitunk édes nemzetünknek, mely, ha megtörve nem is, de meg­­fogyva él e hazán. Valóban, midőn látjuk, miként foko­zódik az életösztön és erő más nemzetiségű hontársaink­ban, s miként keresi mindenik hegyeken és vizeken túl is a rokon fajokat. Árpád népe is, mely szintén élni akar és jogosítva van élni vérrel szerzett és védett szent örökében, nagyon jól teszi, ha kinyújtja karjait távol lakó vérei felé, hogy életerőt vigyen azoknak, midőn akár elfogyatkoznának, akár idegen karokba kapasz­kodnának. — Üdv azért a Szent-László-Társulatnak, mely ily czélra fekteti haszonba filléreit!... Azonban, miként az Ur neve nem csak keleten, ha­nem kelettől fogva nyugatig nagy a nemzetek között;5) miként az Úr igéje, mely helyhez kötve nincs, a világ minden részébe elhatott: azonkép a szeretetnek is a nap áldó melegéhez hasonlólag ki kell hatni a világ minden ré­szébe, minden zugába, hol ínség és nyomor, baj és szenve­dés támad, a hol tehát a kéz­­szeretet jótékonyságának szüksége beáll. Életrevalóságunk egyik jele lesz, ha a magyar nevet minél terjedtebb körben, a világegyház minden részében megismertetjük, s kieszközöljük, hogy a magyar nevet oda sorozzák a nagy nevek közé, me­lyeket imáiba foglal és áldva emleget a testvéri hála. Igen, valamint egyházunk határai a széles világot kör­nyezik, úgy kér, szeretetünknek is át kell karolni az egész világot. A hol gyökeret vert már a kereszt, hadd viruljon, a mi ápolásunk által is, annak legszebb virága, mely a szeretet; a hol pedig még nem áll a kereszt, hadd készítse annak letűzésére a helyet a mi szeretetünk is. Mindig a szükség szabja ki szívünk irányát. S ha idő jőne ránk, midőn véreinken kívül közös szent atyánk, egyházunk feje is szorult állapotra jutna: bizonyára senki sem venné rész néven, ha épen mi, kik történel­münkből tudjuk, hogy a pápák édes hazánkat az ő szo­­rongatottságában nem egyszer gyámolították tetemes áldozatokkal, ha tehát mi gyermeki jó szívünk és hálánk kegyeletét közös atyánk iránt azzal is tanúsítanék, hogy begyült filléreink egy részét ő neki adnák, eszünkben tartván a sz. könyv szavait: „Isten tévé az atyát tisztelet­reméltóvá a fiúk előtt. Ne dicsekedjél atyád gyalázatá­val, mert megszégyenülése becsületedre nem válik. Az atya becsületéből dicsőség háramlik az emberre. Az atyá­val tett jótétemény nem lesz elfeledve“ 4). Ha katholiku­­sok vagyunk, unokái is vagyunk a szent ősöknek, kik akkor is, midőn a pápák palotáját a katakombák bolt­ivel képezék, s trónjok a vértanuk koporsója volt, fen tudták őket tartani szeretetök által. Ez nekünk családi ügyünk, édes kötelmünk. Meglehet, jön idő, a gondvise­lés így akarhatja ezt, hogy a pápák földi állása válto­zást szenved, miként a múlt idők folytában is történt; de a változás csak a külhéjat érheti, a magnak meg kell maradni örökké. A pápa — ha Istennek elnézni tetszik— elveszthet ez időben mindent; de mi egy perezre sem veszt­hetjük el a pápát.Ő a látható egyház látható feje; a fölbont­­hatlan egységnek központja és kapcsa. Mi tagok nem szakadhatunk el a főtől; nekünk, mint ha nyájnak a vert pásztort sem illik, nem szabad elhagynunk. Nem engedhetjük, hogy ő, kit Isten a népek atyjává rendelt. ■) L. 10. Moral. — *) 136. Zsolt. ») Maiak. 1, 11. - ‘) Sirák f. 3. r.

Next