Katholikus Néplap. 1869. január-július (25. évfolyam, 1-27. szám)
1869-04-22 / 16. szám
124 telén pápák ellen. E hatalmas fejedelmek eltűntek, és a pápa mindig ismét visszatért a Vatikánba. Mindig, és mindig a pápa lett a győztes. Mi következik ebből? Ha ez nem csoda, mondja egy jeles író, akkor be kell vallanunk , hogy a legnagyobb csoda, miszerint mind e dolgok csoda nélkül történtek. A korábbi üldözéseknek, ideértve Mazziniét is — 1849-től, — erőszak képezte fő jellemvonását; manap azonban a Roma elleni ostromban egyesült az oroszlán a kígyóval; a pápa trónjának aláásására az erőszakkal szövetkezik az alattomosság, ravaszság. Hasonlót alig találunk a történelemben. Az azonban bizonyos, hogy a pápa ez alkalommal is diadalmasan fogja a nehézségeket leküzdeni, azért bizton mi is mondhatjuk de Maistre-rel: „Ó, az ősz pápa, ki mindig ismét viszszatér.“ Íme, az egykori római császárság kardjával sújtotta a pápákat, vagy a színkörökben odavetette a vadállatoknak. Rövid három századon át 30 pápa mint vértanú halt meg. A római birodalom megbukott, a pápaság pedig most is fönáll. A kereszténységre tért császárok féltékenyek voltak a pápák lelki hatalmára , s attól tartva, hogy Rómában ők csak második hatalom lesznek, székhelyöket áttették Konstantinápolyba. Ott mind a két hatalmat egy kézben egyesíteni törekedtek. De mindig alábbszállnak, s utóbb egészen letűnnek a világ színpadáról, a pápaság pedig emelkedett, túlélte a konstantinápolyi császárok bukását, és most is él. Következik a középkor, árnyoldalai mellett is mindig nevezetes időszak. Az egyház ez időben nagyszerűen működött. Nagy Károly a nyugati császárságot ismét helyreállítja. Ez is elmúlt, a birodalom feloszlott, a pápaság pedig fönáll. A német császárok visszaéltek a pápasággal. Elmúltak, a pápaság pedig maradt. Újabb időben egy hatalmas császár támadt, I. Napóleon. Győzedelmesen keresztül vonult a művelt világ nagy részén, mint a vihar elől, minden meghajolt előtte, az egyház ellenségei szintúgy, mint barátjai. A pápát lerántotta a trónról és azt mondotta neki, hogy egy aggastyán kiközösítése nem fogja katonáinak kezéből a fegyvert kiemelni. De ime: Muszkaország jeges térein megfagynak katonái, kezeikből kiesik a szurony, Isten Napóleon nagy hatalmát Muszkaország hava alá temeti. Újra föl akar emelkedni. Hasztalan ! a hatalmas császár egy puszta szikla-szigeten számkivetésben hal meg, — a pápa pedig újra bevonul Rómába, s túléli a császárt! Mi teszi a pápák hatalmát oly erőssé ? Isten fiának szava: „Te Péter vagy, és e kőszálra épitem az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui nem fognak rajta diadalmaskodni; — én veletek vagyok a világ végezetéig.“ — A mit pedig Isten épitett, azt senki sem fogja szétrombolhatni. Ellenében az egyház legyőzhetlen hatalmával a föld minden egyéb hatalma tehetetlen. Daczára e világ örömeinek és balgaságainak, daczára a századok haladásának , a halál zavartalanul folytatja munkáját; ellenségeinket életök majdnem virágjában egymás után lerakja a sírba. Egyedül az egyház nem hal meg. Majdnem tizenkilencz század bizonyítja ezt. Ellenségeink mégis folyton azt kiáltják : vége az egyháznak ! azt hiszik, hogy sírjára nem sokára ők is dobhatnak néhány hantot. Vak sírásók ezek, kik arra vannak kárhoztatva, hogy örökké várakozzanak ! Simon a mágus, Valentin, Marcián, Arius, Nestorius, Eutiches, Luther, Kálvin, Zwingli, Ronge, és bár hogy hivják is mindazokat, kik az egyház kebeléről elszakadtak, mindnyájan azon reményt ápolták, hogy a hivők maradékát a maguk tévtanításának meg fogják nyerni, s igy a katholicismust fetiporják és a pápaságnak véget fognak vetni. És mégis, az egyház meg nem halt, az egyház él ma is. Az egyház százezernyi dühös ellenségei a világ minden országaiban folyton megújítják támadásaikat, s nem akarnak lemondani a reményről, hogy a katholicismust végre meg is el fogják temetni, s helyébe visszaállítják a régi pogány kort. Az esztelenek! Ha csak nem vakok, látniok kell, hogy az egyház napról napra virágzóbb, erősebb, s ellenségeinek szakadatlan támadásai elé mindig uj bástyákat, uj sziklákat, uj védfalakat állít. Ne tegyenek tehát bennünket e fenyegetések és támadások kishitűvé, — majd jó idő, midőn Victor Emanuel és az ő Garibaldija már régen nem lesz, talán az ő mesterséges olasz egységöket is elsöpri az idő, — de azért az egyház, a pápaság állani fog! Én veletek vagyok a világ végezetéig ! Alvó kisded fölött. — Egy anyának. — „Legboldogabb, ki nem született. Csípd fel gyöngén azt a fátyolt, Édes mamája, hadd lám A kis alvót, e sugarat A bölcsőnek gyolcs haván. Szerelmednek sugara-e, Vagy a mennyé? — nem tudom; De hogy övé a mennyország, Azt állítja Jézusom---' V — Bölcs Salamon. Vagy nem sugár, — harmatcsepp ő, Liliomon harmatcsepp , Te vagy sugár, ki lángolsz őt Fölcsókolni — nap helyett. Ne bántsd, elriasztod álmát: Sírni fog a csók miatt ! Hadd aludjék, alva angyal, Aki ébren földi rab. — ss —