Katolikus Szemle 40. (1926)

2. szám - Könyvismertetések és birálatok - Herczeg Ferenc: A híd. Színjáték 4 felvonásban

tragédia alkalmatlanságában arra, hogy pl. egy szerelmi vagy egyéb szenvedélyen épülő dráma módján lépésről-lépésre fejlődjék ki előt­tünk, de másrészt mintha Herczeg ezúttal nem is mélyült volna igen el a Széchenyi-források nyomán hőse mélységesebb tanulmányozásába, hanem megelégedve a rávonatkozó közkeletű ismeretanyaggal, egysze­rűen csak leleményére és dialektikájára bízná magát. Az I. felvonás nagy hibájának látjuk József nádor alakjának nem­csak az előtérbe, de valósággal toronymagasságba helyezését, úgyhogy aztán ez expozícióban Széchenyi csak holmi nipp-figura hozzá képest. A II. felvonás fő jelenetében, Széchenyi és Kossuth zugligeti találkozásá­ban a várt drámai küzdelem helyett csak az történik, hogy az ellen­felek szinte tételesen szembeszegzik egymásnak elvi álláspontjukat és aztán higgadt rezerváltsággal elválnak egymástól. A III. felvonás első fele az akkori előkelő szalonélet­rajza, a sziporkázó causerie stílusában. Magában véve igen sikerült, de inkább csak betétszerűnek érzik. Annál igazibb drámai akcentusú e felvonás vége, a Kossuthhoz csatlakozó Wesselényi szakítási jelenete Széchenyivel. Ez az egész darab leglüktetőbb jelenete. Az utolsó, IV. felvonás Széchenyi lelki összetörésének képe s a megindító jeleneteknek szinte gyújtó hatású sorozata. Végén az elme­beteg Széchenyi iránti tiszteletet is szinte monumentális arányokban felkelti a nézőben. Mégis van ebben a felvonásban valami lehangoló is: Széchenyi tragédiáját teljesen a Kossuth számlájára írja, akit a nem­zet veszedelmes megmákonyozójának állít oda, így mégis egyoldalú a dolog, ennél mégis igazságosabban ítélkező verdiktet várnánk ebben a nagy perben háromnegyed évszázad távlatából. Ily állásfoglalást még a Széchenyi­ünnep hangulatából tekintve sem fogadhat el a magyar nemzet. Kossuth végre is a magyarság élniakarásának egyik legnagyszerűbb megtestesü­lése volt, ki e nemzetnek a katasztrófa torlaszain túl is temérdek erkölcsi tőkét gyűjtött, mely később nem is maradt gyümölcsözetlenül, így e felvonásnak határozottan pártszínezete van fenséges, megnyugtató igaz­ságosztás helyett. Széchenyi sorsának merőben Kossuthból levezetése alighanem túlságos leegyszerűsítése a problémának. A darab stílusa bravúrosan hatásos, de mintha túlságosan is törekednék a frappáns jel­legre (majdnem azt mondanák: Kraftausdruck-ra), a sokszínűen jellem­zetesség helyett. No de ezen elég sokat segít az az együttes, melyben a Nemzeti Színház e darabot játssza, bár meg kell jegyeznünk, hogy igazán nagy feladat elé a szöveg tulajdonkép senkit sem állít a színé­szek közül. Herczeg Ferenc magasröptű vállalkozása teljes tiszteletet érdemel mindenki részéről. Hőséről azonban nem nyújt ezúttal nagyvonalú drá­mát, hanem csak genreképek közé rakott töredékeket. Nem sokat lendít a darabon a szimbolikával dolgozás sem, így aztán maradandó tragé­diáihoz képest A híd csak epizódikus jelentőségű. ld.

Next