Katolikus Szemle 49. (1935)
8. szám - Tanulmány - Kállay Miklós: A magyar társadalmi regény
A magyar irodalomban soha nem állt erős lábon a társadalmi regény. Legnépszerűbb regényírónk, Jókai Mór igazában nagy mesemondó, az, amit a francia «conteur»-nek nevez. Victor Hugó és az idősebb Dumas is tanulhatna tőle. Képzelete minden más mesélőénél színesebb és szárnyalóbb. De műveiből éppen az hiányzik, ami a regényt csakugyan azzá teszi: az alakok emberi beleültetése egy tárgyilagosan megfigyelt élő környezetbe. Eötvös József társadalomszemlélete sokszor elfogult és alakjainak lélektanával együtt az irányzatosság kormányozza. Nagy regénye, (A falu jegyzője)) tulajdonképen közigazgatási reformirat regény formájában, mintahogy ma még irodalomtörténetet is írnak regényformában. Még leginkább megközelíti a társadalmi regény lényegét Kemény Zsigmond, aki pedig kimondottan történeti regényíró. Vas Gereben és Mikszáth Kálmán a legízesebb anekdotázók, de minden erejüket elpazarolják egy-egy alakjuk bámulatos gazdagságú plasztikájára. A társadalmi környezet rajzára már nem futja belőle. Mintha közben két kevésbbé méltányolt írónk, Iványi Ödön «A püspök atyafiságá»-val és Justh Zsigmond a «Fuimus»-szal rátért volna a társadalmi regény helyes útjára. De igazában regényirodalmunk még Herczeg Ferencnél is a romanticizmusnál tart s ez a levegő egyáltalában nem kedvez annak a tárgyias szemléletnek, amelyből a társadalmi regény gazdag szövevénye megszületik. A társadalmi regény tulajdonképen nem egyéb, mint a regény voltaképen elképzelt, de mégis élő tulajdonságokkal felruházott alakjainak szellemtörténeti elhelyezése megillető környezetükbe, a ható erőknek, a cselekvésükre befolyást gyakorló tényezőknek, az összes vonatkozásoknak olyan széleskörű figyelembe vételével, amint ez ma a szellemtörténeti módszernél a tudományban történik. A MAGYAR társadalom a háború előtt egy nemzeti felmagasztosultság idilli restségében élt. Ha valaha, úgy a kiegyezés kora után vált itt valósággá a magyar glóbusz ((patriarkális elszigeteltsége))s az (extra Hungáriám)) jóllakott lokálpatriotizmusa. Egy viskójában is arisztokratikus demokrácia, amelyben a paraszti kisnemes éppen olyan úrnak érezte magát, mint a főnemes ősi kastélyában, tulajdonképen elbágyasztott itt minden mélygyökerű társadalmi ellentétet s annak az olvasóközönségnek, amelyben a varrókisasszony és az elárusítólány is csak Beniczkyné grófnőiről szeretett olvasni, igazán nem regényre, hanem elzsongató mesékre volt szüksége. Csak mikor a háborút megelőző években az egész Európán végigszántó válság itt is kezdi kiélezni a társadalmi ellentéteket, amikor a magyar elszigeteltség az új magyar intellektualizmus szerepein át réseket tár nyugat felé, mikor ez a nyugati beáramlás éppen a nemzeti önérzetet támadja s amikor a tömegek egyszerre rohamozni kezdik az alkotmány sáncait, akkor végre mégis csak elérkezett az idő, hogy véget érjen a idill és a mesefellegek paripáin szárnyaló romantika s hogy a regény utat törjön a való élet felé. Érdekes, hogy nálunk éppen annál a néprétegnél indul meg a társadalmi regény, amely eddig úgyszólván ki volt küszöbölve magából a regényből. A paraszt eleddig csak mint epizódfigura szerepelt. Gárdonyinál vagy