Katolikus Szemle 53. (1939)

12. szám - Szemlék - Szira Béla: Színház

SZEMLÉK SZÍNHÁZ A Macbeth felújítása irodalmilag nagy­szerű, lélektanilag megrendítően különös élmény a mai néző számára. Shakespeare ezt a mohón vágtató, görögszabású sors­tragédiát a vérben tapadó gyilkolás­hajlam vörös és a tébolyító lelkiismeret­furdalás fekete színeiben hempergeti meg s hogy megdöbbentsen az emberi ösz­tönök és indulatok hátborzongató bizony­talanságával, még a pogánykorból ma­radt babonás látomások sejtelmes, mé­regzöld ködében is megmártja. Ez a bűnre unszoló és bűnt palástoló, fojtóan gyilkos köd mindvégig megüli a darabot és a nézők idegeit. A kiváló skót vezér, a győzelemittasan hazatérő Macbeth hisz látomása boszorkányainak s az első jóslat váratlan teljesedésére máris el­sodorja a zsarnoki nagyra vágyás : meg­öli a várába látogató királyt, jó és tör­vényes urát, világgá kergeti a trón­örökösöket s még legjobb barátját is kész leszúratni, csakhogy megvalósulva láthassa lidérces látomása jóslatait. Ál­landó szellemjárás riaszt a színpadról : szakállas boszorkányok imbolyognak, villódznak és rikácsolnak, képzelt tőr lebeg a meggyávult Macbeth előtt, királyi székében meggyilkolt jóbarátja szellemét látja, felesége— sorsának vég­zetes ellendítője — alvajáró kísértet­ként foszlik ki a rémképek e halmazából, melyet a boszorkány üstből kicsapó újabb jóslatok csak bonyolítanak. Shakespeare tehát a megszállottság ész- és életbontó végzetszerűségével magyarázza a zsar­noki természetet. Az első vérontás forró dühe — természetfölöttivel okolva s így a valóság határain túllendülve — bűnt bűnre tetéz s végül az elvadultságnak és elvakultságnak oly erős sodrába lép, amelyből sem kigázolni, sem vissza­fordulni nem képes. Az önmagától me­nekülő bűnözésnek ezt az idegbomlasztó játékát Kiss Ferenc egységesen át­gondolt s nagy lendülettel átélt, hatást fokozó felépítésében most is élveztük ; különösen meglepett a nagyravágyás és a szerelem művészi beosztású, nö­vekvő és fogyó ellenmozgása. Tőkés Anna a sötétlelkű feleséget érzéki, sötét hangja kilobbanásaival és átlátszó hízel­géseivel valóban ellenszenvessé és ért­hetővé tette, de adós maradt alap­jelleme gondolatával : mindenét oda­adja s éppen ez a minden a sok. Petheő Attila meghatóan nagy — shakespeareien fenséges volt — gyászában, Lehotay Árpád pedig nemes és természetes a jóbarát alakjában. A fiatalok számára azonban iskolának nehéz még ez a darab. Megborzongatni és meghalni — ezt akarja Kodolányi János is a Föld­indulás­sal egysütetű, hasonlóan lob­banószavú és a parasztság ösztönéleté­ből nyersen felbuggyanó erkölcsrajzá­ban, a Végrendelet vad családi csatá­rozásaiban (Belvárosi Színház). Régen láttunk ennyi fekete lelket : kapzsi, durva és konok embert együtt a szín­padon. Jó, hát nem a föld problémájá­ról van szó — bár sokan ezt akarták kiolvasni belőle —, hanem az elhanya­golt parasztról, aki az Isten háta mö­gött, az ország egyik sarkában egykézik és szívtelenkedik , kikergeti a szülői házból édes egytestvérét, mert az két­kezi napszámoshoz ment feleségül — csúffátette a paraszt osztálygőgöt — s már három gyermeke van, amin meg a vidék «erkölcse» botránkozik meg. Van itt föld, bolt, műhely, de mind éhes a máséra, képesek a leitatott haldokló apával olyan végrendeletet íratni, ami­vel kizúrhatják jogos örökségéből a szegény harmadikat. Lám, ilyen a magyar nép : nemcsak földsóvár, ha­nem istentelenül kegyetlen, szeretetlen is. Legalábbis így állítja be az író, aki bizonyára jól ismeri népét, az Ormánság vidéki erkölcsét. Pap, tanító nem sze­repel a darabban, a jegyző minden hájjal megkent «igazságtévő», az orvos pipogya December kiemelkedő alakjait (Zola, Bourget) rajzolja. Részletesen elemzi a kor szellemi törekvéseit, a naturalizmus és a spiritizmus forrongó küzdelmét, a művészeti elvek kialakuló differenciálódását és csodálatos gazdagságú rétegeződését. Az irodalmi impresszionizmus jegyeit is helyesen vázolja föl, de nyugtalan, kereső képzeletével minduntalan a képzőművészeti impresszionizmus mezejéről hozza föl érdekes példáit. Hiánytalan teljességgel jellemzi tanulmányának alakját, amikor megállapítja, hogy «Pekár, mert sohasem vergődött a merev determinista megkötöttségben, — lélekben mindig felszabadultnak érezte magát, — hite a világban egyre erősbödött, — főleg Tisza István körében, ki egyre azt hirdette híveinek : nem igaz az, hogy a nagy tettekre csak az anyagi érdekek késztetik az embert, sem az egyest, sem a nemzetet, ő is, mint Széchenyi, hitt az ember perfektibilitásában». A könyvet Agyagfalvi Hegyi István, Gyökössy Endre és Szathmáry István alkalmi ünnepi ódái, de elsősorban Császár Elemér tömör és jellemző Pekár-emlékbeszéde és még négy értékes kép díszíti. Kozocsa Sándor

Next