Katolikus Szemle 30. (1978, Róma)
1. szám - Bogyay Tamás: Az ország és koronája
azonban úgy látszik főként tetszetős riporttémát láttak._Jellemző, hogy a külföldi magyarság megnyerésére szolgáló Magyar Hírek is a Magyar Nemzet egyetemi tévézésektől egyáltalában nem mentes, politikai propaganda célzatú cikkének átvételével kívánta olvasóit tájékoztatni. Pedig a kérdés a magyar történelem közel ezer esztendejének lényegébe vág. Próbáljuk meg hát röviden áttekinteni, milyen hagyományok meg hiedelmek, milyen sors emlékei tapadnak a magyar királyi koronához. Más szóval: mi volt a szerepe a királyi koronának a magyar történelemben? Szent István koronája A Krisztus utáni első évezred fordulóján, a magyar királyság megalapítása idején, már a korona volt a keresztény király rangjának és hatalmának fő látható jele. Ez emelte ki az uralkodót mint embert alattvalói tömegéből és jelképe volt annak a különleges szellemi tartalomnak, amely a keresztény királyság intézményét megkülönböztette a pogány fejedelmek, nagykánok meg szultánok akárhányszor nagyobb és korlátlanabb hatalmától. A korai középkor keresztény királya ugyanis nemcsak ura és parancsolója volt népének, hanem « Krisztus helytartója » is, uralkodó meg pap egy személyben. Persze a pogány fejedelmi méltóságnak is volt szakrális jellege, biztosítania kellett a nép számára a természetfölötti, isteni erők támogatását. A lovasnomádok hite szerint az uralkodó dinasztia minden tagja rendelkezett az ehhez szükséges « karizmával ». A keresztény királynak mint « Krisztus helytartójának » azonban népe nemcsak anyagi, hanem lelki boldogulását, az örök üdvösségét is biztosítania kellett. Ehhez nem volt elég a származás és fegyveres erő adta tekintély, kellett hozzá Isten különös kegyelme is, amit az Egyház a királyavatás szertartásával közvetített. Ennek csúcspontja a koronázás volt, de ezt megelőzte a püspökszentelésből való felkenés ceremóniája. Természetes, hogy az Egyház királlyá avatásra csak olyan embert tarthatott méltónak, aki egyénileg, hitével és erkölcsével alkalmas, « idoneus » volt a magas tisztség betöltésére. A felavatott király « Isten kegyelméből » ura lett alattvalóinak és országának, mai szóval élve « szuverén » uralkodó. Ennek a szuverén hatalomnak volt közismert jele a korona. A régi koronázási szertartások szövegei hangsúlyozzák, hogy az Egyház közvetítette királyi méltóság nemcsak^hatfdmar~esL~mngT d hanem súlyos feladatot és Temözetességet is jelentett. A királynak gondoskodnia kellett arról, hogy népe V .