Kecskemét, 1884. január-június (12. évfolyam, 1-39. szám)

1884-05-04 / 31. szám

XIII. évfolyam. 31. szám. Kecskemét, 1884. Május 4. Előfizetési díj : Hirdetmények Helyben házhoz hordva, vi- ^ és „Nyitb­éri“ közlemények l/CrC­/CII lui .... Negyedévre B^^b ^BB B B^^^ Hüb Ilii ^BB B Egy szám ára 12 kr. B V B . ^B B 1 B ■­ B 1 B hirdetmények minden egyes hivatalban, valamint a hely­­i Imm. Bélyegdij­beli könyvkereskedésekben, minden beigtatás után 30 kv. Egyes példányok ugyanitt A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI PÁRT Kéziratok kaphatók. .. .. . . .. .. vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda: POLITIKAI ES K OZ M­Ű V E L­Ő DE SI KÖZLÖNYE. Kiadóhivatal: Halasi-nagy-utcza 29. sz. Plebánia-utcza 8-dik szám. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. 1 \ \ \ 1 > IH I ^ ■ Az alkotmányos Bismarck. A német birodalom hatalmas kanczel­­lárja nem­régiben egy parlamenti beszédet tartott, amelyben a világ nem csekély bámu­latára feltűnő idegenkedést ismert be az ab­szolutizmus ellen. „Én semmi módon nem pártolom — úgymond, — az abszolutisztikus kormányrendszert, sőt a helyesen gyakorolt parlamentarizmust szükségesnek és hasz­nosnak tartom. A parlamentnek meg kell akadályozni tudni azon bajokat és veszedel­meket, amelyek egy monarchikus kormány , vagy bármilyen kormány pazarlásaiból, bürokratikus korlátoltságából és protekc­ió­­jából származhatnak; — mindezekkel szemben vetőt kell neki mondani. Meg kell akadá­lyozni tudnia, hogy rosz­törvények ne al­kottassanak, hogy az ország pénze el ne pocsékoltassék. Én nem is tudom elképzelni — folytatá — hogy mivel lehetne helyette­síteni a parlamentet, ha el akarjuk kerülni azokat a veszélyeket, amelyekkel egy impar­­lamentáris kormányrendszer, nyilvánosság és sajtószabadság nélkül össze van kötve“. . . Valóban ezeket a vallomásokat egy Bis­marck részéről, lehetetlen a legélénkebb érdek­lődéssel nem olvasni. A vaskanc­ellárt ugyan­is megszokta már az egész világ — és nem alaptalanul — a parlamentarizmus ellensé­gének tekinteni. És a német sajtónak az a része, amely tetszeleg magának abban, hogy akár direkte, akár indirekte, Bismarck her­­czeg által sugalmaztatik: hozzá van szokva oly hangon beszélni a népképviseleti rend­szerűt, mintha az nem volna egyéb a „hó­bortos idők“ szánandó maradványánál, amely­nek gyökerét — minél előbb annál jobb — egy merész vágással ketté kell metszeni. Bismarck úr ezt a fölfogást fent említett be­szédével tönkre pocsékolta , sőt oly feladatot szánt a parlamentnek, amelylyel az megelé­gedhetik. Azok a német lapok például, amelyek Bis­marck szócsöveiként gerálták magukat, soha­sem ismerték volna be, hogy egy kormány, pláne monarchikus kormány „bürokratikus korlátolt­ság“-TM is képes legyen ; ellenkezőleg mindig gúnynyal és ócsárlással rontanak neki minden képviselőnek, aki valamit „jobban tudni“ akar, mint a magas kormány; ők csak az alattvalói észt ismerik el korlátoltnak. Soha­sem tűrték volna a német sajtó ezen uszály­hordozói ellenmondás nélkül azt sem, hogy egy kormány tud pazar is lenni, nepotiz­musnak is hódolni, rosz törvényeket is alkot­ni ; ők azt tartják hogy „minden áldás felülről jön.“ Míg ezzel szemben Bismarck beszéd­jének morálja az a követelmény, hogy min­den kormány irányában a kellő skeptic­iz­­mussal viselkedjünk. Jóllehet azonban, hogy Bismarck úr az ő érdekes nyilatkozatait kétségkívül „egész komolyan“ vette,­­ mégis azt hiszük, aligha érdem­elné ki elismerését az a parlament, a­mely ővele szemben az adott programai szerint cselekednék. Mert ha a theóriát át­visszük a praxisba,­­ azonnal szembetűnik, hogy a parlament azon feladataival, melyeket a kanczellár számára előirt, egy dolog me­rőben összeegyeztethetlen, t. i. a vak bizalom. Egy parlamentnek, amely lelkiismeretesen be akarja tölteni hivatását, nem szabad azon föltevésből kiindulnia, hogy a kormány min­dentudó, hogy minden protekc­iónak cajos szigorral elejét veszi, hogy az ország pénzét nem pocsékolja el, hogy rosz­törvényeket nem csinál. Mert ha a parlament ebből a föltevésből indulna ki, akkor Bismarck fej­tegetései értelmében épenséggel semmi czél­­ja sem volna, akkor nem lenne többé — ami­ként­­ mondá — „szükséges és hasznos.“ És Bismarck herczeg a gyakorlatban mégis követeli a parlamenttől ezt a vak bizalmat a maga részére. Azon feladatok után, amelyekkel a kanczel­lár a parlamentet elméletileg jogosan felru­házza, s elvárná az ember gyakorlatilag azt is, hogy ő herczegsége az országgyűlés kritiká­ival szemben ne lenne olyan érzékeny. És ha a parlamentnek meg kell akadályozni, hogy rész törvények ne alkottassanak , mert veszi neki rosz néven Bismarck úr, ha visszautasít oly törvényeket, amelyeket rosszaknak tart? „Meddő negáczió“-ról is szólott fent említett beszédében a herczeg, de hát nem gondolta meg, hogy az általa megvont határokon belül az országgyűlésnek ő maga is jóformán csak negatív szerepet vindikál ? A parlamentnek szerinte csak a rosszat kell megakadályozni, de az inicziativ jogról nem beszél Bismarck, jóllehet alkalmilag épen ő volt az, aki már egyszer szemére hányta a német parlamentnek, hogy nem gyakorolja eléggé az inicziativát. Azután meg miként akadályozza meg a par­lament — amint Bismarck herczeg kívánja — hogy az ország pénze el ne pocsékoltassék, ha nem engedtetik meg neki, hogy be­tekint­hessen a közigazgatás minden ágába ? Ha hát ő herczegségének tételei nem akarnak puszta platonikus doktrínák maradni, akkor önként következik azokból, hogy minden nyilvános alap kezeléséről számadás terjesztessék a parlament elé. „Kormányozni azonban uraim, nem kor­mányozhat a parlament.“ Ide lyukadnak ki végül Bismarck expektorácziói. „A parlamen­táris uralom káros és lehetetlen.“ De hát megkísérlette valaha a parlament Németországban, hogy belenyúljon a kor­mányzásba ? Kívánta valaha, hogy hivatalno­kokat kinevezzen, közigazgatást vezessen, rendeleteket kibocsásson, törvényeket végre­hajtson ? Követelte valaha a többség, hogy az ügyek intézését kezébe vegye? Nem. A németországi pártokat mindennel inkább lehet vádolni mint azzal, hogy uralkodni vágytak. Az a gyanúsítás, hogy a német par­lamentek szándékoltak vagy megkísértettek valaha „kormányozni“,­­ nélkülöz minden alapot, nélkülözi a bizonyítékoknak még csak árnyékát is. Bismarck herczeget erre a vádra szintén nem a tények, sokkal inkább, theoretikus szőrszálhasogatások vezették. Úgy látszik, hogy ő herczegsége falusi magányában az általános államjog tudományával bíbelődött s imponált neki Montesquieunek a hatalom megoszlásáról szóló tana. „Elfelejtik — úgy­mond érintett beszédében — az exekutiva és legiszlativa közötti különbséget. Ez a kettő mostanában igen gyakran összevegyül s a konfliktusok rendesen abból származnak, hogy a törvényhozó hatalom belenyúl a végrehajtó hatalom jogkörébe.“ Montesquieu tanai azonban az újabb idő­ben már meglehetősen meglettek ingatva és az az államférfi, a­ki „a hatalom megosztása“ ellen mindig a leghatározottabb frontot csi­nált,­­­épen maga Bismarck herczeg volt. Igen üdvös volna, ha ő herczegsége fáradtsá­got venné magának és legsajátabb találmá­nyát, az államtanácsot Montesquieu rec­eptje szerint átvizsgálná. Hol van ebben a hatalom megosztása? Az államtanács elsősorban fak­tora a törvényhozásnak, a­mely nélkül törvény egyáltalában létre nem jöhet. Az államtanács másodsorban lényeges faktora az államigaz­gatásnak, a­mennyiben a törvények végrehaj­tása őt illeti. És ugyanez az államtanács harmadsorban bizonyos ügyekre nézve bírói hatalmat is gyakorol. Ha ő herczegsége oly nagy súlyt fektet a hatalom megoszlására, honnan van az, hogy oly annyira idegenkedik a független közigaz­gatási bíráskodástól ? És hogyan magyarázható az, hogy semmi kifogása az ellen, ha minisz­terek, titkos tanácsosok stb. a parlamentbe beválasztatnak, holott ez által a közigazgatás és törvényhozás, „exekutiva és legiszlativa“ egészségtelen módon összekevertetnek ? Hon­nan van végül az, hogy Bismarck herczeg oly mereven ellenzi azt, hogy az állam­­ügyészség a minisztériumtól függetleníttes­­sék, jóllehet a jelenlegi állapot szerint a köz­­igazgatás kényelmesen belenyúlhat bármikor az igazságszolgáltatásba ? Nem, a Montesquieunek theóriáját épen a német birodalmi kanc­ellár tette alaposan tönkre, semmisítette meg azt, és parlamenti alkotmányos parázisokkal többé föl nem tá­maszthatja. Bismarck herczeg egykor nagyon keményen nyilatkozott a theoretikusok felől, holott jelenlegi kifakadásait a parlament ál­lítólagos túlkapásai ellen ő maga is csak a theóriából szedte. A parlament túlkapási szán­dékában való hit, csak szervilis lapok haszon­talan fecsegésein alapul, a­melyek a parlament minden tevékenységét szeretik túlkapásnak bélyegezni. A parlament — ebben igaza van Bismarck herczegnek — hasznos és szüksé­ges ; de nem az a parlament, a­mely felada­tát nem a bajok megakadályozásában, hanem a hatalom előtti farkcsóválásban találja. És a­mikor Bismarck herczeg a parlamentben ül­

Next