Kecskeméti Lapok, 1884 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1884-05-04 / 18. szám

TIZENHETEDIK ÉVFOLYAM, 18. szám. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DÍJ : Egész évre 5 frt 8 kr. Negyedévre 1 írt 50 kr. Félévre . , 2 , 50 ,­­ Egy szám ára 12 kr. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP SZERKESZTŐ LAKIK: KŐRÖSI-NAGY-UTCZA, 7. SZ. KIADÓ­HIVATAL: BUDAI-UTCZA, 184. SZ. HIRDE­TÉSI DÍJ : 4 hasábos petit sor 5 kr., többszöri vagy terje­delmes hirdetésein Ц árleengedés adatik. Bélyegdij minden beigtalásért 30 kr. Színészeink, zenészeink. .. A színi idénynek vége, s színészeink ismét eltávoznak. Nem sok remény és kilátással kecsegtet­ve jöttek városunkba , de még ezen csekély reményeikben is csalódva távoznak el. A múlt tehát egész tanulságaival együtt előttünk áll, a jövőről még semmi tudomásunk; legalkalmasabb időszak arra, hogy e komoly ügy fölött elmélkedjünk, az erre befolyással bíró okokat és ténye­zőket fontolóra vegyük, s a jövőben követendő eljárásra következtetést von­hassunk. Több mint tíz évi tapasztalat áll­­ előttünk, mely kézzel foghatólag bizo­nyítja, hogy városunkban a színészet a jelen viszonyok között meg nem élhet.­­ A kísérlet minden irányban megtör-­­ tént, — csaknem minden évben változó színigazgatók tettek próbát a közön­ség megnyerésére, — a vidéken ala­kítható legjobb társulattól kezdve egész a leggyengébb erőkből összetá­kolt színtársulatokhoz volt időnként szerencsénk, majd az operettek fülbe­mászó zenéjével, majd ennek elhagyá­sával a komoly irányú színművekkel édesgették a t. ez. publikumot, s mindez nem használt semmit. Ha akadt I» *gjr-­j két igazgató, kit a véletlen körülmé­nyek, — mint például egy ízben a népszínház csalogányának színfalaink közt történt tüneményszerű megszóla­lása, — a nagyobb bukástól megmen­tettek ; tény az, hogy nagy része ke­serű csalódással, üres zsebbel, s egy csomó kiegyenlítés nélkül hagyott tar­tozással távozott városunkból. Szomorú, de igaz, s az igazat bevallani és a baj gyökeres orvoslását keresni az ügyhöz sokkal méltóbb, mint kicsinyes okok­kal védekezni, s hibánkat takargatni. Kecskemétnek, e nagy magyar vá­­­­rosnak lakossága legnagyobb részt föld­­mivelőkből, gazdálkodókból áll, kik még ha az Isten áldása egy kissé bő­ségesebben szállana is közéjök, mint csak a lefolyt években is, saját kije­lentett bevallásuk, de a tapasztalat szerint is a színházat vajmi gyéren lá­togatják, s ugyanazért, de még sok­oldalúig elfoglalt állásuk és helyze­tüknél fogva tőlük a színészet párto­lása körül sokat várni nem is lehet. A sokkal kisebb számmal lévő iparos osztályt szintén elfoglalt és sok tekin­tetben lekötött helyzete tartja vissza a színház látogatásától, s ezt ismét any­­nyira természetesnek találjuk, hogy a­mely iparost naponként vagy igen gyak­ran láttunk a színházban, az előbb­­utóbb vagy megbukott, vagy tönkre­ment. A kereskedő osztálytól már e részben többet várhatunk, habár a sokoldalú elfoglaltság őket is nem kis mértékben gátolja színpártolási jó szán­dékuk kivételében, úgy hogy egy ál­landó színházlátogató közönségnek je­lentékeny kontingensét ők sem képez­hetik. Kitűnik ezekből, hogy Kecske­mét népességének túlnyomó részét, úgy­szólván zömét­­képező eme három fő­osztály együttesen sem alkot egy ál­landó színházi közönséget, mely csak AJl’5tTA(« f-Xl« i rl j’ n l­lf Ivtíjjes lenne a színházat többé kevésbé betöl­teni. Ezekkel szemben a tisztviselők, ügyvédek, tanárok, lelkészek, s egy­általában az úgynevezett honorát­orok­­ból álló , gyűjtőnéven intelligentiának nevezett osztály, habár mint ilyen elég erős és tekintélyesnek mondható is, a lakosság létszámának oly csekély részét teszi ki, mely ismét nem elegendő arra, hogy a színházlátogatás terhe és súlya tisztán vagy főkép csak az ő vállaira nehézkedjék. Habár tehát vá­rosunk lakosságában együttesen meg­van is az ő erő és képesség egy min­den tekintetben kielégítő színházi kö­zönség alakítására, épen az a baj, hogy ezen közönség mindenkor egy és ugyanaz, melytől a legfelcsigázottabb követelmények mellett sem lehet várni és kívánni azt, hogy egyes habár mű­vészeti vagy nemzetiségi czélok támo­gatását és pártolását állandó és kizá­rólagos feladatának ismerje. Hozzá­já­rul mindezekhez, hogy ama közönség­nek is egy nevezetes rés­ze nem örö­mest jár színházba, sőt némelyeknek egyenesen terhére van, s e tekintetben még Budapesthez való közelségünk is bénító hatással van, a­mennyiben éven­ként többször van alkalmunk a fővá­rosi színművészetben gyönyörködni, igényeinket itthon is ahoz mérjük, s mi természetesebb , minthogy azok nagy­részt kielégítetlenül maradnak. Ezeket azért kívántuk fölemlíteni, h°gy egyrészt a közönségben rejlő nem annyira hibák, mint inkább hiá­nyok és hátrányos körülményekre rá­mutassunk; másrészt pedig, hogy a közönség irányában e részben történni szokott felszólalások és vádak jogosult­ságát is a kellő mértékre leszállítsuk, s ne akarjuk mindenért mindig csak a közönséget felelőssé tenni. Ezek mel­lett azonban lássuk és vizsgáljuk a uiíilljtiiliildvi/guitdio <3tü í J körül fölmerülő egyéb okokat és ténye­­­­zőket is. Ezek közt nem utolsó helyet foglal el a vidéki, s különösen városunkban időnként megfordult színtársulatok gyarló állapota. Közönségünkben meg­van a helyes műérzék fokozottabb igé­nyekkel párosulva, s ennek egyik ter­mészetes következménye az, hogy gyenge színtársulat és rossz előadások ki nem elégítik. Minthogy pedig — a csekély ki­vételt leszámítva — túlnyomó részben ily gyenge előadásokban volt alkal­munk gyönyörködni, nem csoda, ha a színház üres volt, mert közönségünk kellemesebb szórakozást is tud magá­nak szerezni, minthogy esténként unal­mas előadásokat szemléljen. Tetézte e hibát a színigazgatóknak nem épen lelkiismeretes eljárása is, kivált a bérlő közönséggel szemben. A bérletgyű­jtés előtt rendszerint fűt-fát ígértek, s min­den eszközt megragadtak, hogy a kö­zönség egy részét a bérletnek megnyer­hessék. Ha a bérlet megtörtént, akkor a bérlőközönség részesült a legcseké­lyebb figyelemben. Silány darabok, összetákolt előadások, s a közönség naponkénti fárasztása mellett iparkod­tak a bérleti számokat lepörgetni, csak­hogy mielőbb túlessenek rajta. El is érték ezáltal azt, hogy ma már váro­sunkban csak némileg számbavehető bérletgyű­jtés is teljes lehetetlen, mert az e tekintetben legnagyobb hatalmas­ságnak, a nőegyletnek hódító ereje és befolyása is megtörik már a közönség nem minden alap és indok nélküli ma­kacsságán. De bármiként mérlegeljük is a köz­reható okokat és tényezőket, azok kö­zött kétségkívül legnyomatékosabb és legsúlyosabb egy alkalmas színház hi­ánya. Városunknak megvolt az a sze­rencsétlensége , hogy részint spekuláció­­ból, részint ambitióból akadtak egyes polgárok, kik színházat, vagy legalább e­gy,jlra szánt épületet emeltettek­ _l**'*^r az ő m»&r . i • i , , , jwczte, s tet­­e­ntulajdonukat % r . .. széf szerint rendelkeztek vele. E kö­rülmény folyton lehetetlenítette egy ál­landó színház létrehozatalát, akár a város, akár a társadalom részéről, mert a pillanatnyi szokáig úgy a hogy min­dig fedezve lévén, a tciAi You.nYa­g­zete e részben csak lassanként fejlőd­hetett ki. Ma már mindenki előtt két­ségtelen, hogy elzüllött színi viszo­nyainknak városunkban első és legfőbb oka a színház hiánya, vagy még in- TÁRCZA A szerelem költészete. Irta: Hornyik József. A fővárosi élet idénye lezajlott. — A ter­mészet lehányta téli köntösét, az egykor tün­dén, de az ősz sivitó szele által rongygyá tépett mezt, s új pompába öltözve kitárta csábító kecseit, melynek élvezésére verse­nyezve siet a nagy úr és szegény pár, az ábrándos ifjú és tapasztalt agg, mintha az élvezetekben egymást megelőzni akarnák. A kopári puszta is megélénkült. A télen át lezárt kastélyban most a legélénkebb élet pezseg; a fogatok gyakori megfordulása, a látogatók nagy száma, ifjú barátnők és ba­rátok gyakori megjelenése mind azt bizo­nyítja, hogy a kopári kastély varázserővel bír. — Igen , varázserővel... pedig évtizedek­kel ezelőtt még kerülte mindenki; alig volt látható az egész pusztán egy két vityilló, és sivársága miatt neveztetett el „Kopár“ pusz­tának. Most azonban nevének tökéletes ellen­téte, mert a fáradtságot nem ismerő Kopári Sándor uram paradicsommá varázsolta. — Igaz, hogy sok, sok idő telt már azóta el! az egy­kor hollófekete fürtök őszbe csavarodtak, az erőteljes férfias alak egy kissé meggörnyedt... de ez nem baj! hiszen a sivár pusztaság he­lyett ott díszeleg a bájos rózsakert, a vityilló helyét a kastély foglalta el, amott oly csábí­­tólag hívogat árnyába a fürtös erdő, emitt — mint a tenger — hullámzik az aranykalászszal ékes róna... s az ő hollófürtje sem hiányzik tulajdonképen, hisz’ ott hullámzik a vénusz szépségű Júlia vállán, az erőteljes, ifjúi ala­kot meg odaadta Gerőnek, az ő trónörökösé­nek, arczrózsái pedig ott vannak azon fürge gyermekek arczain, kik nevelőjökkel — a fér­fiasan szép Elemérrel — ott a lugasban sétálnak. Nem csoda tehát, ha a kastély varázs­erővel bír; valamint az sem csoda, ha a ven­dégek oly gyakoriak, hiszen ehhez ifjú és agg, férfi és nő egyaránt bizalommal közele­dik , mert mindegyik megtalálja benne a maga barátját vagy barátnőjét, még­pedig olyan aranyos kedély világban , a­minőt csak vendégszerető magyar családnál képzelhetünk. Tegnap az öreg úr születésnapja volt. A szomszédos pusztákról mind itt voltak azok, kik a család bizalmas körébe tartoznak. — Estebéd után az öreg urak szokott módon verték a paskievicsot; a mamák a b­eás- vagy kávéscsészék mellé egy csoportba gyűlve a legeslegújabb híreket vitatták, a fiatalok pe­dig tüzes tánczra kerekedtek, majd a pihenés óráiban élénk játékokkal űzték el a lomha unalmat. A kedves éj elmúlt, s a fiatalok szét­hordták ugyan a szíveket, de hogy hány lett azért mégis a legszorosabban összecsatolva? ki tudná megmondani! Mikor a legbizalmasabb vendégek utolsó csoportja távozott, Júlia az ajtótól visszafor­dult s az őt rögtön követő Elemér előtt el nem titkolhatta azon könycseppet, mely ar­­czán végig futott. — Ugy­e Elemér — szólt teljesen nyu­­godtnak tetsző hangon a meglepődött nevelő­höz — beküldi nekem kedvencz madárkáját, hogy nálam énekeljen. — A legnagyobb örömmel — térdelő a nevelő — s rögtön távozott. A ki Elemért e pillanatban látta volna, lehetetlen, hogy be ne vésődött volna emlékezetébe. Arcza a szo­bában bent halálsápadttá, kint lángvörössé vált; szemei bent lesütődtek, kivül villogtak, mint éjjel a magasba dobott parázs. Szobája csöndes lett, mint az elitélt bör­töne; még csevegő madárkája sem zavaró ezúttal; de annál inkább zaklaták az agyá­ban fölvert gondolatok, melyek egymást űz­ték, hajtották a képzelem világának minden tája felé. — Úgy van — suhogá magában — könny volt szemében... De hogy jutott eszébe ma­daram?... Lehet, hogy épen azon pillanat­ban erősen csattogott s igy a meglepetésben akaratlanul is arról szóllott... De Júlia mű­velt, szellemes leány, s igy nem lehetnek-e szavai a leggyöngédebb elutasítás kifejezői, melyek a vakmerő tolakodót illették, ki a legszentebb titok nem várt tanúja Ion...? Oh akkor léphetek-e többet eléje!... Bármint le­gyen — sóhajtó lecsü­ggesztett fővel Elemér — bizonyos, hogy Júlia szive a távozók egyike után dobog ----------­Nem is feküdt le, hiszen ablakára oly gyönyörűen sütött már a nap. De különben is volt, mi szeméről az álmot elűzze... hi­szen a két kis gyermek is kialudta már ma­gát, azok aludtak az éjjel, nem úgy mint ő, ki ébren álmodozott... de esh! majdnem el­mereng, pedig a két kis­fiú már ott játszik a lugasban. A következő perczben Elemér közöttük volt már s a mosolygó arczokat megsimogat­ván , szinte önfeledten — az egyiket meg­csókolta. — Ezt se láttam öntől még soha — szólt a cserjés mögül mosolygva előlépő Júlia. — S nagyeád nem is ment aludni? — ál­­mélkodék a meglepett nevelő. — Igen kedvesnek találtam a mosolygó reggelt... s különben is álmosnak épen nem érzem magam. — E véletlen találkozás — szólt az első meglepetésből kibontakozott Elemér — úgy hasonlít egy nevezetes tényhez, melylyel a költészet gyöngyeinek egyik legbecsesebb köve van összekapcsolva, hogy valóban költőinek találnám, ha az egyének mások volnának. — Nő kellene szellemesebb, nemde? — mondá kissé csípősen Júlia. Nem! — válaszolt keserű mosolylyal Ele­mér — csak férfi, kit valamikor legalább va­laki szeretett. Júlia lesütötte szemeit, s a melletök ját­szadozó kis fiúk egyikét keblére vonván, megcsókolta. — E kis fiú nagyeádnak szakasztott mása — szólt indulataival küzködve Elemér, kit az előbbi szavaira adott néma, de mégis sokat mondó válasz egészen megzavart. — Az előbb egy költői találkozásról szólt; lássa, engem az ilyenek rendkívül ér­dekelnek, mondja el Elemér! A nevelő egy visszafojtott sóhajjal a kö­vetkezőleg kezdé: A költői kastély és vidéke egyike azon regényes helyeknek, mely az erre fogékony keblekben az ábrándokat nemcsak szüli, de elragadókká fejleszti is. Néhány évtizeddel ezelőtt itt lakott egy gazdálkodással foglal­kozó úri­ember, ki a regényes erdő szépsé­gét nem annak titokszerű Csendjében, a lom­bok halk suttogásában, a madarak bűvös da­lában , hanem a fák nagysága s vastagságában kereste; a kertet nem virágaiért, hanem zöld­séges ágyaiért becsülte, egy 87éval reális em­ber volt. Ezen tulajdonát azonban épen nem örökölte családja, különösen nagy műveltségű leánya Júlia, ki e tekintetben atyjának töké­letes ellentéte volt. Ábrándos, ábrándos volt annyira, hogy oly egyént szeretett — még pedig a rajongásig — a­kit sohasem látott. Ez a bizonyos egyén egyszer aztán hozzájuk került, és pedig a nélkül, hogy valaha sej- 1884. MÁJUS 4.

Next