Kelet-Magyarország, 1972. április (29. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-02 / 79. szám

im. ápris 5. KH­ET-MAGYARORSZÁG — ÜNNEPI MELLÉKLET A KRITIKA második száma A Kritika című művelő­­déspolitikai és kritikai fo­lyóirat, amely új köntösben jelentkezik immár második alkalommal, a formai válto­záson kívül igen jelentős — mégpedig előnyös — tartal­mi fejlődéssel is dicseked­­het. Érdekes, mondhatnék izgalmas, a kultúra iránt ér­deklődő egyén és a művelő­­déspolitikával foglalkozó pártszervezetek számára is sok új, a napi munkában hasznosítható cikket, tanul­mányt, recenziót kezd­. Az idei második szám ve­zető írása az az interjú, ame­lyet Aczél György adott a francia Le Monoc cum­ lap­nak. Címe: A kultúra sza­­badsága és az állam.. Az új­­ságiro kérdéseire adott rendkivül érdekes válaszok, a kérdésekkel hevesen vitat­­kozó megállapítások többek mint egy álláspont summái, 01 utáló hatásuk elvitatha­tz­an. a Kritika márciu­­s­­ában bizony­an a leg­több érdemi vitát kihív, Gyurkó László írása: ■=, Kul­túra és közművelődés. Iro­dalmunk e legizmosabb te­hetsége a től megszokott jó értelmű indulattal, pártos szilárdsággal fűzi gondolatait az időszerű kérdésről, mely­nek tanulmányozása minden közművelődéssel foglalkozó számára elgondolkoztató ta­nulságokkal szolgál. Meg­­hökkentően igaz — és sok­szor elfeledett megállapítá­sa: „...a kultúra ,fogyasztá­sa’ önmagától nem válik életformateremtővé”, önma­gával és véleményekkel folytatott polémiája megkü­lönböztetett figyelmet érde­mel. Nyíregyházi vonatkozású írás is helyet kapott a szám­ban. Végh Antal Magyaror­szág felfedezése című köte­­téből emelték ki a Nyíregy­házi Tanárképző Főiskola helyét és helyzetelemző írá­sát.­­Jóllehet Végh adatai korábbiak, jó szándéka a főiskolát reálisnak hirdető nem légvárnak látó (a cikk­ címe: Légvár vagy főiskola) írása a szabolcsiaknak is sok újat mond. Ú­jhom­­ Szilárd folytatja a Filmművészet és művelő­dés­­politika című fejtegetését. "delszerű írás ez, hiszen ép­­pen a napjainkban olyan so­kat vitatott magyar film­­gyártós szó műhely­f­imkójába «'"’d bepillant­azo~k'',i nem az ate­­*i®r o'?‘-*kevná'Y~ hanem a politikai alkotóműhely izgal­mas, sokszor ellentmondó területe, ahol igen sok min­den tartalmi és formai kér­dés vár tisztázásra. A színház, a zene, a film, a képzőművészet és az iro­dalom világának alkotásait a kritika legizgalmasabb ré­sze teszi mérlegre. A szocia­lista műsbírálat egy-egy is­kolapéldája a megjelent bí­rálatok némelyike. Nagy Pé­ter, Passuth Krisztina, Ber­kes Erzsébet és Nyerges András kritikája azt bizo­nyítja, hogy a magyar szel­lemi élet termékeinek hiva­­tott és avatott bírálói nőnek fel és szerencsére a kritiká­ban tisztes helyet is kapnak ízlésformáló, polemikus, po­litikus írásaik számára. Úgy vélem, érdemes fi­gyelembe ajánlani a márciu­si számból néhány olyan összeállítást és írást, amelyek hagyományokat elevenítenek, új felfedezéseket közölnek, így szinte múzeális értékű az az összeállítás, amely be­mutatja Petőfit kortárs­ portrékon. Elgondolkodtató, mennyi kiváló kép van a költőről, és mégis a jubileu­mi évben például az idén március 15-re egyetlen egyet sem lehetett boltjainkban kapni. A kritika leleplezése elvben kritika is volt. Új dokumentumokat közöl a lap T­enin és Lunacsarszkij leve­lezéséről, izgalmas történel­mi adalékokkal téve teljessé a forradalmi korról alkotott fogalmainkat. Bizonyos ér­telemben szintén haladó ha­gyományaink közé sorolhat­juk Balázs Béla és Laco No­­vomesky 1946-os levélváltá­sát. A Kritika második számá­ban olvashatunk ezenkívül vitát, epés humoreszket, műismertetést. A sokszínű és rendkívül, olvasmányos kri­tikai folyóirat látszólag re­­neszánszát éli és tevékeny alakítója, befolyásolója le­het szellemi életünknek. (b) Befejeződött a nyíregyházi művészeti hetek rendezvénysorozata Művészeti hetek Nyíregy­­házán — negyedszer. Már­­már hagyomány, hogy már­ciusban felpezseg a megye­­székhely kulturális élete, ki­állítások, hangversenyek, művész-közönség találkozók adnak alkalmat arra, hogy a film, a színház, a képzőmű­vészet és a zene régi barátai mellé újakat toborozzanak. Ez lenne a küldetése az egy hónapig tartó rendezvényso­rozatnak. Ennek a küldetésnek az eredményeit egyik napról a másikra nem lehet mérni, hiszen nem biztos, hogy egy tárlat megtekintése után valaki már érdeklődik is a képzőművészet iránt. Tény, hogy néhány kiállítás meg­nyitóján szinte moccanni sem lehetett a teremben, míg a koncerteken nagyrészt csak az állandó bérletes közönsé­get lehet látni, fiatalokat pe­dig csak elvétve. A művészeti hetek mérle­­ge — öt nagyszabású tárlat, három „kihelyezett” kiállítás művész-közönség találkozó­val, néhány hangverseny, filmek, színházi előadások, amelyek gazdagították ugyan a művészeti hetek esemé­nyeit, de például a két új magyar film — A sipoló macskakő és a Még kér a nép — akkor is ment volna a mozikban, ha nincs kiemelt művészeti program. Mivel hagyományos ez a rendez­vénysorozat, érdemes lenne kitágítani a kereteit. Ne ér­jen véget az érdeklődés a város határaival. Egy művé­szeti ág országos, vagy te­rületi seregszemléje, feszti­válja csak emelné a művé­szeti hetek értékeit. Holló László Kossuth-díjas festőművész kiállításá­­r­a megnyitó rendezvény — után a szabolcsi képzőművészek — Berecz András, Huszár István, Kerülő Ferenc, Pál Gyula és Soltész Albert — kollektív tárlaton mutatkoz­tak be a képcsarnokban. A színházban rendezték Cso­­hány Kálmán grafikus, Kar­sai Zsigmond festőművész és Erdélyi Tibor népi iparmű­vész közös kiállítását. Mind­három tárlat arról győzött meg, hogy kellene egy igazi kiállítóterem. Például egy olyan, mint a főiskola „ke­,­rengője”, ahol az „Akvarell és gouache az új magyar képzőművészetben” című ki­állítás szerepelt. Rangos ese­mény volt — a műsorfüzet­ben nem szerepelt, kataló­gus, prospektus sem készült róla — a rzeszówi képzőmű­vészek kiállítása a 4. számú iskolában. Ez a nemzetközi tárlat rangjával, jelentőségé­vel mini keresztmetszetet adott a testvérváros művé­szeti törekvéseiről. Sikeresen zajlottak le a művész-közönség találkozók keretében rendezett­ kiállítá­sok. A KPM dolgozóinak Horváth János mutatkozott be, az ÁFÉSZ vendégei vol­tak Krutilla József és Mar­­gittay Jenő, a III. kerületi Korvin Ottó ifjúsági klubban Csömör Balázs találkozott a közönséggel. A zenei rendez­vények közül magas színvo­nalával emelkedik ki Tsu­­yoshi Tsutsumi japán gor­donkaművész koncertje. Iga­zi művészi élményt adott ez a hangverseny. Az utolsó esemény a szín­házban rendezett kórushang­verseny volt, amelyre három megye általános iskolai énekkarait hívták meg. A kórusművekről rádiófelvétel készült, amelyet a Magyar Rádió az „Éneklő ifjúság” sorozatban tűz műsorra. Barakiső Erzsébet Jakovlevics Malinovszikijt is néha cserbenhagyta a lelki egyensúlya. Emlékszem egy ilyen esetre. I. M. Managarov tábornok, az 53. hadsereg pa­rancsnoka azzal a kéréssel fordult Malinovszikijhoz, hogy segítse ki a hadsereget pótló­lagos vontatóeszközökkel, mivel az állandó esőzés kö­vetkeztében felázott utakon gyakran elakadtak a szállít­mányok. A frontparancsnok röviden és mérgesen vála­szolt: „Szerezzen vontatókat az ellenségnél.” De sem a német fasiszták és magyar csatlósaik ellen­állása, sem pedig a termé­szeti körülmények nem aka­dályozhatták meg, hogy de­cemberben bezáruljon Bu­dapest körül a 2. és a 3 Ukrán Front ostromgyűrűje. És ekkor a II. világháborús náci gaztettese bűnlajstroma egy újabb fejezettel bővült. A tények ismertek. 1944. de­cember 29-én Malinovszkij és Tolbuchin marsall közös ultimátumban szólította fel a fővárosban lévő német és magyar csapatok parancs­nokát, tegye le a fegyvert, kímélje meg csapatait és a várost a felesleges, értel­metlen pusztulástól. A vá­lasz: Steinmetz és Osztya­­penko kapitányok, a parla­menterek legyilkolása. N. A. Nyecseporuk, a 66. gárda­­lövészhadosztály helyettes törzsfőnöke, aki Steinmetz útjának megszervezéséért fe­lelt, a szemtanú hitelességé­vel számol be a hallatlan bűncselekményről. „Én már tudtam, hogy hadosztályunk térségében a Vecsés—Pestszentlőrinc— Kispest műúton fognak ha­ladni a parlamenterek. Meg­ismételtem a parancsot. Kuznyecov ezredes átnyúj­totta Steinmetznek a lepe­csételt borítékot, amelyben az ultimátum volt. Sok si­kert kívánt. Steinmetz a gépkocsi mellett állt, én pe­dig felderítőimmel jól meg­erősítettem a két nagy fe­hér zászlót, az egyiket há­tul, a másikat elől — a ko­csi porvédő üvegénél. Az­tán Lipszkij felderítővel együtt beültem az első — ismertetőjel nélküli — gép­kocsiba. Elindultunk a pe­­remvonal mentén. 200 mé­ternyire mögöttünk haladt a két fehér zászlóval felsze­relt gépkocsi. Benne a par­lamenterek. Miután áthalad­tunk csapataink hadrend­jén, Lipszkijjel együtt kiug­rottunk és a gépkocsit visz­­szaküldtük. Nagy, ritka pelyhek­ben esett a hó. Hátrafordultam és megláttam a parlamen­terek gépkocsiját, amely va­lami miatt lelassított és egy kicsit lemaradt. 25—30 mé­ternyire az ellenség perem­vonalától kimentem a műút bal oldalán lévő útpadkára, a németek felé néztem és megmutattam Steinmetz­nek az utat. — Előre! — mondtam. Steinmetz felemelte a ke­zét és bólintott. Abban a pillanatban hatalmas rob­banás kábított el minket. A gépkocsi a levegőbe repült. Azonnal Lipszkij­re kiál­tottam ! Petya! Mentsd a századost! Lipszkij a harc­kocsihoz futott és ott elesett. Úgy tűnt, megsebesült. Oda­futottam hozzá és meglát­tam a halántékán vékony csíkban lefutó vért. Már ha­lott volt... Tüzet nyitottak ránk. Ezalatt a gépkocsi fe­lől csendesen nyöszörögve kúszott felém a súlyosan se­besült Kuznyecov hadnagy. Megragadtam és az első út­ba eső sarokház ablakmélye­déséig vittem... Majd kéz­zel j­elt adtam egységeink­nek, nyissanak tüzet. A hitleristák észrevették, hogy a földön kúszunk és utá­nunk eredtek ... Géppisz­­tolyosaink futottak segítsé­günkre. Tüzet nyitottak és gránátokat dobtak az utá­nunk lopakodó németekre. Kúszva érkeztünk csapa­tainkhoz ... A sebesült Kuznyecovot kórházba küldtük. Okvetle­nül vissza kellett hoznunk megölt bajtársainkat is. A százados holtteste 20 méter­re feküdt az ellenség pe­remvonalától, a gépkocsive­zetőé még közelebb. A fel­adat végrehajtását Nazar­­kov felderítő csoportjára bíztam. A sötétség beálltá­val a felderítők állandó tűz­ben, életüket kockáztatva közelítettek az utcán és csak december 30-án reggel 4 órakor sikerült kihozniuk a százados holttestét. A meg­ölt gépkocsivezetőt a fasisz­ták átvitték magukhoz. — Átkutatták a századost? — kérdeztem. — Igen. A csomag, ame­lyet a felső zsebéből vet­tünk ki. Semmi más nem volt nála. A borítékot vastagon lep­te be a vér. Benne voolt a bekerített csapatoknak és parancsnokságnak szóló ul­timátum.” A válasz nem késett. A szovjet harcosok rettenetes dühvel és elszántsággal in­dították meg az ostromot, amely másfél hónapig tar­tott. Budapest felszabadí­tása után már az sem segít­hetett a németeken, hogy megmaradt páncélos elit alakulataik egy részét Ma­gyarországra vezényelték, így Varsó alól a 4. SS pán­­céloshadosztályt, a nyugati frontról pedig az ardenneki támadást végrehajtó „Hitler Adolf testőrsége” elneve­zésű 6. SS páncéloshadse­­reget. 27 évvel ezelőtt, 1945. áp­rilis 4-én a Szovjet Tájé­koztatási Iroda szűkszavú jelentésében adta hírül a világnak: „A március 16—április 4. közötti időben végrehaj­tott előretöréssel a 2. és 3. Ukrán Front csapatai befe­jezték Magyarország egész területének felszabadítását a német megszállóktól.” Zalai István ff. ma .a A szabadságról nevezték el... A pesti hídfőnél áll még a két vámház. Mindkettőn táb­la, aranybetűs felirat. Az egyiken ez áll: „Ferenc Jó­zsef híd. Épült az 1893. évi XIV. törvénycikk alapján az ország költségén, a közfor­galomnak átadatott Ő felsé­ge, a király által, a magyar állam ezeréves fennállásá­nak évében, 1896. évi október hó 4-én.” A másik vámházra ezt írták: „Szabadság-híd. A német fasiszták és hazaáruló magyar cinkosaik 1945. ja­nuár 16-án robbantották fel ezt a hidat. Gerő Ernő köz­lekedésügyi miniszter veze­tése alatt a demokratikus Magyarország mérnökeinek és munkásainak teremtő ereje egy esztendei megfeszí­tett munkával újjáépítette. A Magyar Köztársaság a Szabadságról nevezte el a hidat és Tildy Zoltán köztár­sasági elnök 1946. augusztus 20-án adta át ismét a forga­lomnak.” S ebből, nagyjából, min­den ki is derül a híd törté­­netéről, nagy napjairól. A múlt század utolsó évei­ben, amikor már a két állan­­dó pest-budai Duna-híd gyalogos- és teherforgalma is megnőtt, az 1885. évi XXI. törvénycikk elrendelte, hogy amint a hidak vámjövedel­me meghaladja az évi 650 ezer forintot, a Lánc- és Margit-híd mellé egy, eset­leg két új hidat kell építeni. Néhány év múlva megfelelő összeg állt a főváros rendel­kezésére, s 1894-ben nem­zetközi pályázatot írtak ki az Eskü téri — Erzsébet-híd — és a Fővám téri — Ferenc József-híd építésére. A pá­lyanyertes Feketeházy János tervei alapján építették a Fővám téri hidat. Vonalában függőhíd alakját utánozza, s elismerten a világ egyik legszebb rácsos vasszerkeze­tű hídja. A karcsú, elegáns ívelésű híd szépségét a pil­lérek feletti vaskapuzatok adják. Az áttört oszlopok le­vegősek, könyedek, és mégis a híd e részének fontos erő­tan­i szerepét hangsúlyozzák. A széttárt szárnyú turul­madarak is jelzik a kapuzat fontosságát. Húszméteres szélességével már az első években is kes­kenynek bizonyult a híd, mert két villamosvágány is halad át a kocsitesten. A pá­lya alatt négy 65 centiméter átmérőjű vízvezetékcsövet, két kábelszekrényt és egy 30 centis gázvezetéket helyez­tek el. A hídfők és a meder­pillérek legnagyobb megter­helése 114 ezer mázsát nyomhat. A jobb part híd­főalapozásakor 40 fokos me­leg víz tört fel. Építésekor a szenzáció ere­jével hatott: ez az első na­gyobb folytvas szerkezetű hidunk. A Siemens-Martin eljárással öntött vasút tisz­tasága, egyenletessége, hossz- és keresztirányú egyenletes igénybevehetősége, s főleg nagyobb szívóssága és nyú­lása kiválóan alkalmassá tették hidak építésére. A híd szerkezetét a MÁV Gépgyár gyártotta és szerelte fel. A vasszerkezet súlya 4884 ton­na, a felbillenést akadályo­zó ellensúlyoké pedig 1218 tonnányi. Amikor az elkészült hidat Ferenc József a millenniumi ünnepségek egyik eseménye­ként felavatta, a balparti mederpillér feletti kapuzat egyik toronygombjának al­jába okiratot helyeztek el, az építés körülményeiről, a ki­rály és a miniszterek aláírá­sával. Alit a híd, szürke acéltes­tével átszelve a Dunát, ösz­­szekötve városokat, meg­­hosszabbítva utakat. Kato­nák masíroztak és királyok hajtották át, hótól tisztítot,­ták munkanélküliek, s álmo­dozva nézte díszes k­orlátjá­ra dőlve a vizet a költő. Si­rályok repdesték körül, ra­­gyogott fölötte a nap, és né­ha fekete felhők borították. 1945-ben, január 16-án nem sokkal két óra után megremegett és aláhullott. A vízbe térdelt a híd. A szovjet csapatok 1945 februárjában kitoldották fá­val, öt uszályhajóra fahidat építettek, s ezt beillesztették a hiányzó középső rész pót­lására. A „megköltözött” hí­don Pest-Buda népe is köz­lekedhetett, mindaddig, amíg a megrongálódott bu­­dai rész el nem süllyedt. A főváros felszabadítása utáni első gondolat a két vá­rosrész közötti összeköttetés megteremtése volt. S mivel a Ferenc József híd volt a legkevésbé megrongálódott­ fővárosi híd, erre esett a vá­­lasztás. A híd eredeti tervét megtalálták az egykori MÁV tervraktárában. De nem volt vas, se gyár, hogy a szerke­zetet újraöntsék. A Közlekedésügyi Minisz­térium hídosztálya bizottsá­gokat hozott létre, az építési szerszámok és építőanyagok­ felkutatására. Biztosítaniuk kellett a munkások élelme­zését, ruhával, tüzelővel való­ ellátását az inflációs hóna­pokban. A roncskiemelésben búvár- és tűzszerészcsapato­kat képeztek ki, szereltek fel. A második világháború­ban lerombolt budapesti híd­jaink felépítéséhez a „békés évek” hídépítő tevékenysége mellett 30 év kellett volna. A Szabadság-hidat 7 hónapi helyszíni munkával állították helyre. Az építés alkalmával 1895—96-ban naponta átlag 12 tonna vasszerkezetet sze­reltek fel a helyszínen, 1946- ban napi 22 tonnát! Megfe­szített munkával, csodával határos akarattal építették, javították a hidat. Pótolták a felrobbantott 138 méteres középső vasszerkezetet, fel­emelték a kilenc méter mélyre beszakadt budai pil­lért, a megmaradt szerkezet sérült részeit javították. Dr. Széchy Károly a híd­­újjáépítés egyik vezető mér­nöke írja emlékezéseiben, hogy a terv mindig az éppen rendelkezésre álló anyag sze­rint módosult, s olyan anyag­ból építettek, amilyen éppen volt. A javításokat, hol fá­ból tervezték, hol a Boráros téri, s a Margit-híd roncsai­nak felhasználásával. De 1946. augusztus 20-án megnyílhatott a híd, átdö­cöghetett az első toldott-fol­­dott sárga villamos, höm­pölygött az emberáradat. S a hidat szép szimbolizmussal — a szabadságról nevezték el. i Kárfár Márta Elismerten a világ egyik legszebb hídja a Szabadság-híd (Komjáti Ferenc felv. — KS)

Next