Kelet-Magyarország, 1972. április (29. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-02 / 79. szám
im. ápris 5. KHET-MAGYARORSZÁG — ÜNNEPI MELLÉKLET A KRITIKA második száma A Kritika című művelődéspolitikai és kritikai folyóirat, amely új köntösben jelentkezik immár második alkalommal, a formai változáson kívül igen jelentős — mégpedig előnyös — tartalmi fejlődéssel is dicsekedhet. Érdekes, mondhatnék izgalmas, a kultúra iránt érdeklődő egyén és a művelődéspolitikával foglalkozó pártszervezetek számára is sok új, a napi munkában hasznosítható cikket, tanulmányt, recenziót kezd. Az idei második szám vezető írása az az interjú, amelyet Aczél György adott a francia Le Monoc cum lapnak. Címe: A kultúra szabadsága és az állam.. Az újságiro kérdéseire adott rendkivül érdekes válaszok, a kérdésekkel hevesen vitatkozó megállapítások többek mint egy álláspont summái, 01 utáló hatásuk elvitathatzan. a Kritika márciusában bizonyan a legtöbb érdemi vitát kihív, Gyurkó László írása: ■=, Kultúra és közművelődés. Irodalmunk e legizmosabb tehetsége a től megszokott jó értelmű indulattal, pártos szilárdsággal fűzi gondolatait az időszerű kérdésről, melynek tanulmányozása minden közművelődéssel foglalkozó számára elgondolkoztató tanulságokkal szolgál. Meghökkentően igaz — és sokszor elfeledett megállapítása: „...a kultúra ,fogyasztása’ önmagától nem válik életformateremtővé”, önmagával és véleményekkel folytatott polémiája megkülönböztetett figyelmet érdemel. Nyíregyházi vonatkozású írás is helyet kapott a számban. Végh Antal Magyarország felfedezése című kötetéből emelték ki a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola helyét és helyzetelemző írását.Jóllehet Végh adatai korábbiak, jó szándéka a főiskolát reálisnak hirdető nem légvárnak látó (a cikk címe: Légvár vagy főiskola) írása a szabolcsiaknak is sok újat mond. Újhom Szilárd folytatja a Filmművészet és művelődéspolitika című fejtegetését. "delszerű írás ez, hiszen éppen a napjainkban olyan sokat vitatott magyar filmgyártós szó műhelyfimkójába «'"’d bepillantazo~k'',i nem az ate*i®r o'?‘-*kevná'Y~ hanem a politikai alkotóműhely izgalmas, sokszor ellentmondó területe, ahol igen sok minden tartalmi és formai kérdés vár tisztázásra. A színház, a zene, a film, a képzőművészet és az irodalom világának alkotásait a kritika legizgalmasabb része teszi mérlegre. A szocialista műsbírálat egy-egy iskolapéldája a megjelent bírálatok némelyike. Nagy Péter, Passuth Krisztina, Berkes Erzsébet és Nyerges András kritikája azt bizonyítja, hogy a magyar szellemi élet termékeinek hivatott és avatott bírálói nőnek fel és szerencsére a kritikában tisztes helyet is kapnak ízlésformáló, polemikus, politikus írásaik számára. Úgy vélem, érdemes figyelembe ajánlani a márciusi számból néhány olyan összeállítást és írást, amelyek hagyományokat elevenítenek, új felfedezéseket közölnek, így szinte múzeális értékű az az összeállítás, amely bemutatja Petőfit kortárs portrékon. Elgondolkodtató, mennyi kiváló kép van a költőről, és mégis a jubileumi évben például az idén március 15-re egyetlen egyet sem lehetett boltjainkban kapni. A kritika leleplezése elvben kritika is volt. Új dokumentumokat közöl a lap Tenin és Lunacsarszkij levelezéséről, izgalmas történelmi adalékokkal téve teljessé a forradalmi korról alkotott fogalmainkat. Bizonyos értelemben szintén haladó hagyományaink közé sorolhatjuk Balázs Béla és Laco Novomesky 1946-os levélváltását. A Kritika második számában olvashatunk ezenkívül vitát, epés humoreszket, műismertetést. A sokszínű és rendkívül, olvasmányos kritikai folyóirat látszólag reneszánszát éli és tevékeny alakítója, befolyásolója lehet szellemi életünknek. (b) Befejeződött a nyíregyházi művészeti hetek rendezvénysorozata Művészeti hetek Nyíregyházán — negyedszer. Mármár hagyomány, hogy márciusban felpezseg a megyeszékhely kulturális élete, kiállítások, hangversenyek, művész-közönség találkozók adnak alkalmat arra, hogy a film, a színház, a képzőművészet és a zene régi barátai mellé újakat toborozzanak. Ez lenne a küldetése az egy hónapig tartó rendezvénysorozatnak. Ennek a küldetésnek az eredményeit egyik napról a másikra nem lehet mérni, hiszen nem biztos, hogy egy tárlat megtekintése után valaki már érdeklődik is a képzőművészet iránt. Tény, hogy néhány kiállítás megnyitóján szinte moccanni sem lehetett a teremben, míg a koncerteken nagyrészt csak az állandó bérletes közönséget lehet látni, fiatalokat pedig csak elvétve. A művészeti hetek mérlege — öt nagyszabású tárlat, három „kihelyezett” kiállítás művész-közönség találkozóval, néhány hangverseny, filmek, színházi előadások, amelyek gazdagították ugyan a művészeti hetek eseményeit, de például a két új magyar film — A sipoló macskakő és a Még kér a nép — akkor is ment volna a mozikban, ha nincs kiemelt művészeti program. Mivel hagyományos ez a rendezvénysorozat, érdemes lenne kitágítani a kereteit. Ne érjen véget az érdeklődés a város határaival. Egy művészeti ág országos, vagy területi seregszemléje, fesztiválja csak emelné a művészeti hetek értékeit. Holló László Kossuth-díjas festőművész kiállítására megnyitó rendezvény — után a szabolcsi képzőművészek — Berecz András, Huszár István, Kerülő Ferenc, Pál Gyula és Soltész Albert — kollektív tárlaton mutatkoztak be a képcsarnokban. A színházban rendezték Csohány Kálmán grafikus, Karsai Zsigmond festőművész és Erdélyi Tibor népi iparművész közös kiállítását. Mindhárom tárlat arról győzött meg, hogy kellene egy igazi kiállítóterem. Például egy olyan, mint a főiskola „ke,rengője”, ahol az „Akvarell és gouache az új magyar képzőművészetben” című kiállítás szerepelt. Rangos esemény volt — a műsorfüzetben nem szerepelt, katalógus, prospektus sem készült róla — a rzeszówi képzőművészek kiállítása a 4. számú iskolában. Ez a nemzetközi tárlat rangjával, jelentőségével mini keresztmetszetet adott a testvérváros művészeti törekvéseiről. Sikeresen zajlottak le a művész-közönség találkozók keretében rendezett kiállítások. A KPM dolgozóinak Horváth János mutatkozott be, az ÁFÉSZ vendégei voltak Krutilla József és Margittay Jenő, a III. kerületi Korvin Ottó ifjúsági klubban Csömör Balázs találkozott a közönséggel. A zenei rendezvények közül magas színvonalával emelkedik ki Tsuyoshi Tsutsumi japán gordonkaművész koncertje. Igazi művészi élményt adott ez a hangverseny. Az utolsó esemény a színházban rendezett kórushangverseny volt, amelyre három megye általános iskolai énekkarait hívták meg. A kórusművekről rádiófelvétel készült, amelyet a Magyar Rádió az „Éneklő ifjúság” sorozatban tűz műsorra. Barakiső Erzsébet Jakovlevics Malinovszikijt is néha cserbenhagyta a lelki egyensúlya. Emlékszem egy ilyen esetre. I. M. Managarov tábornok, az 53. hadsereg parancsnoka azzal a kéréssel fordult Malinovszikijhoz, hogy segítse ki a hadsereget pótlólagos vontatóeszközökkel, mivel az állandó esőzés következtében felázott utakon gyakran elakadtak a szállítmányok. A frontparancsnok röviden és mérgesen válaszolt: „Szerezzen vontatókat az ellenségnél.” De sem a német fasiszták és magyar csatlósaik ellenállása, sem pedig a természeti körülmények nem akadályozhatták meg, hogy decemberben bezáruljon Budapest körül a 2. és a 3 Ukrán Front ostromgyűrűje. És ekkor a II. világháborús náci gaztettese bűnlajstroma egy újabb fejezettel bővült. A tények ismertek. 1944. december 29-én Malinovszkij és Tolbuchin marsall közös ultimátumban szólította fel a fővárosban lévő német és magyar csapatok parancsnokát, tegye le a fegyvert, kímélje meg csapatait és a várost a felesleges, értelmetlen pusztulástól. A válasz: Steinmetz és Osztyapenko kapitányok, a parlamenterek legyilkolása. N. A. Nyecseporuk, a 66. gárdalövészhadosztály helyettes törzsfőnöke, aki Steinmetz útjának megszervezéséért felelt, a szemtanú hitelességével számol be a hallatlan bűncselekményről. „Én már tudtam, hogy hadosztályunk térségében a Vecsés—Pestszentlőrinc— Kispest műúton fognak haladni a parlamenterek. Megismételtem a parancsot. Kuznyecov ezredes átnyújtotta Steinmetznek a lepecsételt borítékot, amelyben az ultimátum volt. Sok sikert kívánt. Steinmetz a gépkocsi mellett állt, én pedig felderítőimmel jól megerősítettem a két nagy fehér zászlót, az egyiket hátul, a másikat elől — a kocsi porvédő üvegénél. Aztán Lipszkij felderítővel együtt beültem az első — ismertetőjel nélküli — gépkocsiba. Elindultunk a peremvonal mentén. 200 méternyire mögöttünk haladt a két fehér zászlóval felszerelt gépkocsi. Benne a parlamenterek. Miután áthaladtunk csapataink hadrendjén, Lipszkijjel együtt kiugrottunk és a gépkocsit viszszaküldtük. Nagy, ritka pelyhekben esett a hó. Hátrafordultam és megláttam a parlamenterek gépkocsiját, amely valami miatt lelassított és egy kicsit lemaradt. 25—30 méternyire az ellenség peremvonalától kimentem a műút bal oldalán lévő útpadkára, a németek felé néztem és megmutattam Steinmetznek az utat. — Előre! — mondtam. Steinmetz felemelte a kezét és bólintott. Abban a pillanatban hatalmas robbanás kábított el minket. A gépkocsi a levegőbe repült. Azonnal Lipszkijre kiáltottam ! Petya! Mentsd a századost! Lipszkij a harckocsihoz futott és ott elesett. Úgy tűnt, megsebesült. Odafutottam hozzá és megláttam a halántékán vékony csíkban lefutó vért. Már halott volt... Tüzet nyitottak ránk. Ezalatt a gépkocsi felől csendesen nyöszörögve kúszott felém a súlyosan sebesült Kuznyecov hadnagy. Megragadtam és az első útba eső sarokház ablakmélyedéséig vittem... Majd kézzel jelt adtam egységeinknek, nyissanak tüzet. A hitleristák észrevették, hogy a földön kúszunk és utánunk eredtek ... Géppisztolyosaink futottak segítségünkre. Tüzet nyitottak és gránátokat dobtak az utánunk lopakodó németekre. Kúszva érkeztünk csapatainkhoz ... A sebesült Kuznyecovot kórházba küldtük. Okvetlenül vissza kellett hoznunk megölt bajtársainkat is. A százados holtteste 20 méterre feküdt az ellenség peremvonalától, a gépkocsivezetőé még közelebb. A feladat végrehajtását Nazarkov felderítő csoportjára bíztam. A sötétség beálltával a felderítők állandó tűzben, életüket kockáztatva közelítettek az utcán és csak december 30-án reggel 4 órakor sikerült kihozniuk a százados holttestét. A megölt gépkocsivezetőt a fasiszták átvitték magukhoz. — Átkutatták a századost? — kérdeztem. — Igen. A csomag, amelyet a felső zsebéből vettünk ki. Semmi más nem volt nála. A borítékot vastagon lepte be a vér. Benne voolt a bekerített csapatoknak és parancsnokságnak szóló ultimátum.” A válasz nem késett. A szovjet harcosok rettenetes dühvel és elszántsággal indították meg az ostromot, amely másfél hónapig tartott. Budapest felszabadítása után már az sem segíthetett a németeken, hogy megmaradt páncélos elit alakulataik egy részét Magyarországra vezényelték, így Varsó alól a 4. SS páncéloshadosztályt, a nyugati frontról pedig az ardenneki támadást végrehajtó „Hitler Adolf testőrsége” elnevezésű 6. SS páncéloshadsereget. 27 évvel ezelőtt, 1945. április 4-én a Szovjet Tájékoztatási Iroda szűkszavú jelentésében adta hírül a világnak: „A március 16—április 4. közötti időben végrehajtott előretöréssel a 2. és 3. Ukrán Front csapatai befejezték Magyarország egész területének felszabadítását a német megszállóktól.” Zalai István ff. ma .a A szabadságról nevezték el... A pesti hídfőnél áll még a két vámház. Mindkettőn tábla, aranybetűs felirat. Az egyiken ez áll: „Ferenc József híd. Épült az 1893. évi XIV. törvénycikk alapján az ország költségén, a közforgalomnak átadatott Ő felsége, a király által, a magyar állam ezeréves fennállásának évében, 1896. évi október hó 4-én.” A másik vámházra ezt írták: „Szabadság-híd. A német fasiszták és hazaáruló magyar cinkosaik 1945. január 16-án robbantották fel ezt a hidat. Gerő Ernő közlekedésügyi miniszter vezetése alatt a demokratikus Magyarország mérnökeinek és munkásainak teremtő ereje egy esztendei megfeszített munkával újjáépítette. A Magyar Köztársaság a Szabadságról nevezte el a hidat és Tildy Zoltán köztársasági elnök 1946. augusztus 20-án adta át ismét a forgalomnak.” S ebből, nagyjából, minden ki is derül a híd történetéről, nagy napjairól. A múlt század utolsó éveiben, amikor már a két állandó pest-budai Duna-híd gyalogos- és teherforgalma is megnőtt, az 1885. évi XXI. törvénycikk elrendelte, hogy amint a hidak vámjövedelme meghaladja az évi 650 ezer forintot, a Lánc- és Margit-híd mellé egy, esetleg két új hidat kell építeni. Néhány év múlva megfelelő összeg állt a főváros rendelkezésére, s 1894-ben nemzetközi pályázatot írtak ki az Eskü téri — Erzsébet-híd — és a Fővám téri — Ferenc József-híd építésére. A pályanyertes Feketeházy János tervei alapján építették a Fővám téri hidat. Vonalában függőhíd alakját utánozza, s elismerten a világ egyik legszebb rácsos vasszerkezetű hídja. A karcsú, elegáns ívelésű híd szépségét a pillérek feletti vaskapuzatok adják. Az áttört oszlopok levegősek, könyedek, és mégis a híd e részének fontos erőtani szerepét hangsúlyozzák. A széttárt szárnyú turulmadarak is jelzik a kapuzat fontosságát. Húszméteres szélességével már az első években is keskenynek bizonyult a híd, mert két villamosvágány is halad át a kocsitesten. A pálya alatt négy 65 centiméter átmérőjű vízvezetékcsövet, két kábelszekrényt és egy 30 centis gázvezetéket helyeztek el. A hídfők és a mederpillérek legnagyobb megterhelése 114 ezer mázsát nyomhat. A jobb part hídfőalapozásakor 40 fokos meleg víz tört fel. Építésekor a szenzáció erejével hatott: ez az első nagyobb folytvas szerkezetű hidunk. A Siemens-Martin eljárással öntött vasút tisztasága, egyenletessége, hossz- és keresztirányú egyenletes igénybevehetősége, s főleg nagyobb szívóssága és nyúlása kiválóan alkalmassá tették hidak építésére. A híd szerkezetét a MÁV Gépgyár gyártotta és szerelte fel. A vasszerkezet súlya 4884 tonna, a felbillenést akadályozó ellensúlyoké pedig 1218 tonnányi. Amikor az elkészült hidat Ferenc József a millenniumi ünnepségek egyik eseményeként felavatta, a balparti mederpillér feletti kapuzat egyik toronygombjának aljába okiratot helyeztek el, az építés körülményeiről, a király és a miniszterek aláírásával. Alit a híd, szürke acéltestével átszelve a Dunát, öszszekötve városokat, meghosszabbítva utakat. Katonák masíroztak és királyok hajtották át, hótól tisztítot,ták munkanélküliek, s álmodozva nézte díszes korlátjára dőlve a vizet a költő. Sirályok repdesték körül, ragyogott fölötte a nap, és néha fekete felhők borították. 1945-ben, január 16-án nem sokkal két óra után megremegett és aláhullott. A vízbe térdelt a híd. A szovjet csapatok 1945 februárjában kitoldották fával, öt uszályhajóra fahidat építettek, s ezt beillesztették a hiányzó középső rész pótlására. A „megköltözött” hídon Pest-Buda népe is közlekedhetett, mindaddig, amíg a megrongálódott budai rész el nem süllyedt. A főváros felszabadítása utáni első gondolat a két városrész közötti összeköttetés megteremtése volt. S mivel a Ferenc József híd volt a legkevésbé megrongálódott fővárosi híd, erre esett a választás. A híd eredeti tervét megtalálták az egykori MÁV tervraktárában. De nem volt vas, se gyár, hogy a szerkezetet újraöntsék. A Közlekedésügyi Minisztérium hídosztálya bizottságokat hozott létre, az építési szerszámok és építőanyagok felkutatására. Biztosítaniuk kellett a munkások élelmezését, ruhával, tüzelővel való ellátását az inflációs hónapokban. A roncskiemelésben búvár- és tűzszerészcsapatokat képeztek ki, szereltek fel. A második világháborúban lerombolt budapesti hídjaink felépítéséhez a „békés évek” hídépítő tevékenysége mellett 30 év kellett volna. A Szabadság-hidat 7 hónapi helyszíni munkával állították helyre. Az építés alkalmával 1895—96-ban naponta átlag 12 tonna vasszerkezetet szereltek fel a helyszínen, 1946- ban napi 22 tonnát! Megfeszített munkával, csodával határos akarattal építették, javították a hidat. Pótolták a felrobbantott 138 méteres középső vasszerkezetet, felemelték a kilenc méter mélyre beszakadt budai pillért, a megmaradt szerkezet sérült részeit javították. Dr. Széchy Károly a hídújjáépítés egyik vezető mérnöke írja emlékezéseiben, hogy a terv mindig az éppen rendelkezésre álló anyag szerint módosult, s olyan anyagból építettek, amilyen éppen volt. A javításokat, hol fából tervezték, hol a Boráros téri, s a Margit-híd roncsainak felhasználásával. De 1946. augusztus 20-án megnyílhatott a híd, átdöcöghetett az első toldott-foldott sárga villamos, hömpölygött az emberáradat. S a hidat szép szimbolizmussal — a szabadságról nevezték el. i Kárfár Márta Elismerten a világ egyik legszebb hídja a Szabadság-híd (Komjáti Ferenc felv. — KS)