Kelet-Nyugat, 1991 (2. évfolyam, 1-33. szám)

1991-06-13 / 24. szám

JÁSZI OSZKÁR • EMLÉKEIMBŐL SZÜLŐFÖLDEMEN Egy vitatott és vajúdó kor közép-európai és magyar történelmének adott időpontban kulcsfigurája (az 1918-as Magyar Köztársaság nemzeti­ségi minisztere) volt, ideológiák és értékek vonulatain határmezsgyéket kör­vonalazó műve — az életnek szabott történelmi háttér díszleteitől távolodva a sorsproblémák létkérdéseit vallotta a modern magyar társadalomtudo­mány felé vezető következetességgel. Sorsa, pályafutása az emigrációs magyar értelmiségi lét folytatólagos küzdelmeivel vezetett az amerikai Oberlin College professzori katedrája felé, de onnan a távolból is mindig felltő figyelemmel vigyázta azt a duna­­táji históriai folyamatot — az emberi méltóságért és a nemzetek egyenjo­gúsításért vívott harcot — melynek egyik elindítója, apostola, hites ideo­lógusa­ volt és maradt. Sokáig „tiltott“ személyisége, persona non grata-ja az egymást kö­vető rendszereknek. Pedig sokat lehetett volna tanulni tőle. Bántotta is a mellőztetés, de bízott benne, hogy Emlékiratai — kortörténet és szemé­lyes életrajz szövetében — végül is eljutnak oda, hol tapasztalatait, kö­vetkeztetését és tegnap­ gyakorlatának átmenthető pozitív jelzéseit népe­s ,­az u.n. nemzeti államok jövő sorsa“ szempontjából hasznosítani lehet. A Kelet—Nyugatban most olvasható fejezet mindeddig csupán a Látóhatár (München) 1955. március—áprilisi számában jelent meg — Jászi 80. szü­letésnapja alkalmából. Most, e szülőföldre való visszatekintést ismét ün­nepi esemény teszi aktuálissá: Jászi hamvait — a végakarat és a család kívánsága szerint — e hó június 17-én helyezik magyar földbe. És nagyon hisszük, hogy műveivel ezentúl nem csak évfordulókon találkozunk. Jászi örökségét ugyanis regionális történelmi párhuzamok idő­szerűsége is nyilvánosság elé idézi. INDIG OTTÓ Nagykárolyban 1875-ben születtem. Természeti és művészeti szépségek nélkül is, kis házaival és kertjeivel, közelben a Károlyi grófok Somos er­dejével és a városi polgárság szőlős­kertjeivel, nem volt attrakció híján, amint ezt tőszomszédnőm a Zöldfa ut­cában, Kaffka Margit szép és hangu­latos könyvében, a Színek és évek­ben megfestette. Mint Szatmár vár­megye székhelye és egy gazdag me­zőgazdasági terület központja, a gaz­dasági, törvényhatósági és politikai élet fontos tényezője volt. Múltjából két esemény maradt az élők emlékez­­zetében: közelben, a majtényi síkon tette le az egyik Károlyi a fegyvert a Habsburg erőkkel szemben, amiért grófi címmel és óriási földbirtokkal jutalmazták; a másik esemény eszme­­történeti volt. Kölcsey Ferenc, a vár­megye főjegyzője, a magyar reform­kor egyik hivatott előkészítője volt. A napi politikát még a mi nemze­dékünk idejében is az osztályharc egy különös neme határozta meg, a­­melyet néma osztályharcnak lehet ne­vezni, a Károlyi grófok gazdasági in­téző személyzete és a vármegyei ki­sebb gentry között. A grófoktól füg­getlenebb elemek, a gentry mellett a vagyonosabb parasztság, a maga lá­bán élő intelligencia és a nemzetiségi papság, ha szótlanul is, egyre irritá­­lóbbnak érezték a grófi uralmat. Az ellentétes erők küzdelmére jellemző a következő­ eset: Nagy László, a nemesi középosztály nagytehetségű és irodalmilag kimű­velt tagja, az alispánságért folytatott kampányban programjába vette a me­gyeszékhelynek Nagykárolyból Szat­márnémetibe való áthelyezését, amely szerinte gazdaságilag és közigazgatá­silag is megfelelőbb központ volna. A nagy szenvedélyességgel vívott harc Nagy László győzelmével végződött. A törvényhatósági közgyűlés követel­te a megyeszékhelynek Szatmárnéme­tibe való áthelyezését. Ehhez azon­ban a kormány jóváhagyása kellett. A kisebbség megalázottnak érezte ma­gát és Károlyi „Pista“ gróf, a nagy gavallér és Rudolf trónörökös intim­nek mondott barátja, a legyőzött po­litikai erők vezére, egy mondattal fe­jezte be sivító hangon a vitát: Éljen soká Nagykároly megyeszékhely! Ez­zel a lapidáris mondattal jósolta meg, hogy a kormány az ő akaratának fog engedelmeskedni a megye többségé­nek akaratával szemben, így is tör­tént. Tisza Kálmán kemény kezű kor­mányának szüksége volt a főúr er­kölcsi támogatására, aki az egész nem­zet érdeklődésétől kísérve egyszer nagy osztenzációval fogadta vendégül Rudolf trónörököst nagykárolyi palo­tájában. Ezt az ellentétet szinte szimboliku­san testesítette meg a Károlyi kastély s gondosan bekerített parkja a város közepén (egy nem éppen szép, de im­pozáns épület gótikus maradványok­kal és­ hozzá épített modern toldalé­kokkal), ahová közönséges halandó nem könnyen tehette be a lábát, va­lamint néhány száz méter távolság az ormótlan Vármegyeház, mely a be­folyásos vagyonos gentry domíniuma volt. A megyei közigazgatás összes magasabb pozícióit a gentry rezervá­­ciójának tekintették, és ez ellen nem lehetett hallani nyílt ellentmondást. Ez az állapot természetesnek tűnt fel a legtöbb ember előtt. Senki szó­ba hozni nem merte. A megye arany­ifjúsága minden délután a megyeház árnyékában üldögélt és az előttük el­­rejtő hölgyeket szakértelemmel szem­lélte és bírálta. Meg nem erőltető napi munkájuk után a szembenlévő Úri Kaszinó (melyet a Polgári Kaszi­nótól gondosan megkülönböztettek) helyiségeibe mentek át, újságot ol­vasni és tarokkozni, majd pedig va­csora után cigányzenével vigadni, gyakran a hajnali órákig. A hivatalos órákat nem kellett túl szigorúan ven­ni. A gróf és a kastély uralmát és a nemesi úri hivatalt az emberek szinte észre sem vették. De Petőfi Sándor átutaztában, há­zasságát előkészítve Szendrey Júliá­val, az erdődi jószágigazgató szép lá­nyával, ki családja ellenére igent mon­dott az ünnepelt költőnek, úgy lát­szik, megborzadt a kis város at­moszférájától. Gondos Sándor, a jó ízű és jól látó író érdekesen re­konstruálta Petőfi esti társaságát a Korona kávéházban, ahol egy erdélyi „szegény gróf“, Teleki Sándor, me­legen üdvözölte, sőt mézesheteire fel­ajánlotta a nincstelen költőnek a kö­zeli Koltó faluban fekvő kastélyát, fü­zekkel az élményekkel lehetett kap­csolatban Petőfi két halhatatlan, söté­­ten ten­­vizionárius verse: az egyik a remekműnek elismert Szeptember vé­gén, a másik a csak kevesek által ész­revett Nagy-Károlyban. Ennek a vers­nek, melyet 1846. szeptember 7-én írt, közvetlen motívumait nem tud­tam megállapítani, borzalmas heve és a szörnyű átok, melyben végződik, annyira magával ragadott, hogy már kisfiú koromban könyv nélkül tud­tam, s gyakran elszavaltam, keresve annak igazi értelmét. Még ma is úgy érzem, hogy ez a­­vers kulcsot ad a kor és szülővárosom szociális szerke­zetéhez és lélektanához. Mindeneset­re rám egy forradalmi hangulat ere­jével hatott és meghatározó emléke maradt életemnek. Közben a vallásos élet a tradicio­nális keretekben zavartalanul folyt. A nagy és díszes katolikus templom­ban főként a tizenegy­ órás miséken, a szerény református templomban, hol nem egyszer a kritikai vizsgáló­dás szelleme is szóhoz jutott. Egy al­kalommal a pap védelmébe vette Ta­más apostol kételkedését, aki bizonyí­tékot kért a feltámadásra és benne a kritikai szellem jelentkezését dicsérte. A görögkeleti és görög katolikus templomok hívői nagyrészt románok voltak, de nem volt tudatos nemzeti­ségi színezetük. Mégis a nemzeti hit lényeges szervei lettek, anélkül, hogy nemzetiségi torzsalkodáshoz vezettek volna. A román pap leánya gyakran csevegett velünk és később pajzán és elmés vígságával az irodalmi körök kedvelt „Itókája“ (ha jól emlékszem, Ady nevezte így először), majd Bölö­­ni György felesége lett. Már előbb Párizsba ment, és mint Anatole France titkára széleskörű nemzetközi ösz­­szeköttetéseket szerzett. A zsinagóga elzárt világáról alig volt a kívülállók­nak tudomásuk, de a templom elő­terén a kaftános és tincses zsidók szá­zai nyüzsögtek szombat estéken, s mint egy idegen faj maradványai, so­kakban bizalmatlanságot és félelmet keltettek

Next