Kelet-Nyugat, 1991 (2. évfolyam, 1-33. szám)
1991-06-13 / 24. szám
JÁSZI OSZKÁR • EMLÉKEIMBŐL SZÜLŐFÖLDEMEN Egy vitatott és vajúdó kor közép-európai és magyar történelmének adott időpontban kulcsfigurája (az 1918-as Magyar Köztársaság nemzetiségi minisztere) volt, ideológiák és értékek vonulatain határmezsgyéket körvonalazó műve — az életnek szabott történelmi háttér díszleteitől távolodva a sorsproblémák létkérdéseit vallotta a modern magyar társadalomtudomány felé vezető következetességgel. Sorsa, pályafutása az emigrációs magyar értelmiségi lét folytatólagos küzdelmeivel vezetett az amerikai Oberlin College professzori katedrája felé, de onnan a távolból is mindig felltő figyelemmel vigyázta azt a dunatáji históriai folyamatot — az emberi méltóságért és a nemzetek egyenjogúsításért vívott harcot — melynek egyik elindítója, apostola, hites ideológusa volt és maradt. Sokáig „tiltott“ személyisége, persona non grata-ja az egymást követő rendszereknek. Pedig sokat lehetett volna tanulni tőle. Bántotta is a mellőztetés, de bízott benne, hogy Emlékiratai — kortörténet és személyes életrajz szövetében — végül is eljutnak oda, hol tapasztalatait, következtetését és tegnap gyakorlatának átmenthető pozitív jelzéseit népes ,az u.n. nemzeti államok jövő sorsa“ szempontjából hasznosítani lehet. A Kelet—Nyugatban most olvasható fejezet mindeddig csupán a Látóhatár (München) 1955. március—áprilisi számában jelent meg — Jászi 80. születésnapja alkalmából. Most, e szülőföldre való visszatekintést ismét ünnepi esemény teszi aktuálissá: Jászi hamvait — a végakarat és a család kívánsága szerint — e hó június 17-én helyezik magyar földbe. És nagyon hisszük, hogy műveivel ezentúl nem csak évfordulókon találkozunk. Jászi örökségét ugyanis regionális történelmi párhuzamok időszerűsége is nyilvánosság elé idézi. INDIG OTTÓ Nagykárolyban 1875-ben születtem. Természeti és művészeti szépségek nélkül is, kis házaival és kertjeivel, közelben a Károlyi grófok Somos erdejével és a városi polgárság szőlőskertjeivel, nem volt attrakció híján, amint ezt tőszomszédnőm a Zöldfa utcában, Kaffka Margit szép és hangulatos könyvében, a Színek és években megfestette. Mint Szatmár vármegye székhelye és egy gazdag mezőgazdasági terület központja, a gazdasági, törvényhatósági és politikai élet fontos tényezője volt. Múltjából két esemény maradt az élők emlékezzetében: közelben, a majtényi síkon tette le az egyik Károlyi a fegyvert a Habsburg erőkkel szemben, amiért grófi címmel és óriási földbirtokkal jutalmazták; a másik esemény eszmetörténeti volt. Kölcsey Ferenc, a vármegye főjegyzője, a magyar reformkor egyik hivatott előkészítője volt. A napi politikát még a mi nemzedékünk idejében is az osztályharc egy különös neme határozta meg, amelyet néma osztályharcnak lehet nevezni, a Károlyi grófok gazdasági intéző személyzete és a vármegyei kisebb gentry között. A grófoktól függetlenebb elemek, a gentry mellett a vagyonosabb parasztság, a maga lábán élő intelligencia és a nemzetiségi papság, ha szótlanul is, egyre irritálóbbnak érezték a grófi uralmat. Az ellentétes erők küzdelmére jellemző a következő eset: Nagy László, a nemesi középosztály nagytehetségű és irodalmilag kiművelt tagja, az alispánságért folytatott kampányban programjába vette a megyeszékhelynek Nagykárolyból Szatmárnémetibe való áthelyezését, amely szerinte gazdaságilag és közigazgatásilag is megfelelőbb központ volna. A nagy szenvedélyességgel vívott harc Nagy László győzelmével végződött. A törvényhatósági közgyűlés követelte a megyeszékhelynek Szatmárnémetibe való áthelyezését. Ehhez azonban a kormány jóváhagyása kellett. A kisebbség megalázottnak érezte magát és Károlyi „Pista“ gróf, a nagy gavallér és Rudolf trónörökös intimnek mondott barátja, a legyőzött politikai erők vezére, egy mondattal fejezte be sivító hangon a vitát: Éljen soká Nagykároly megyeszékhely! Ezzel a lapidáris mondattal jósolta meg, hogy a kormány az ő akaratának fog engedelmeskedni a megye többségének akaratával szemben, így is történt. Tisza Kálmán kemény kezű kormányának szüksége volt a főúr erkölcsi támogatására, aki az egész nemzet érdeklődésétől kísérve egyszer nagy osztenzációval fogadta vendégül Rudolf trónörököst nagykárolyi palotájában. Ezt az ellentétet szinte szimbolikusan testesítette meg a Károlyi kastély s gondosan bekerített parkja a város közepén (egy nem éppen szép, de impozáns épület gótikus maradványokkal és hozzá épített modern toldalékokkal), ahová közönséges halandó nem könnyen tehette be a lábát, valamint néhány száz méter távolság az ormótlan Vármegyeház, mely a befolyásos vagyonos gentry domíniuma volt. A megyei közigazgatás összes magasabb pozícióit a gentry rezervációjának tekintették, és ez ellen nem lehetett hallani nyílt ellentmondást. Ez az állapot természetesnek tűnt fel a legtöbb ember előtt. Senki szóba hozni nem merte. A megye aranyifjúsága minden délután a megyeház árnyékában üldögélt és az előttük elrejtő hölgyeket szakértelemmel szemlélte és bírálta. Meg nem erőltető napi munkájuk után a szembenlévő Úri Kaszinó (melyet a Polgári Kaszinótól gondosan megkülönböztettek) helyiségeibe mentek át, újságot olvasni és tarokkozni, majd pedig vacsora után cigányzenével vigadni, gyakran a hajnali órákig. A hivatalos órákat nem kellett túl szigorúan venni. A gróf és a kastély uralmát és a nemesi úri hivatalt az emberek szinte észre sem vették. De Petőfi Sándor átutaztában, házasságát előkészítve Szendrey Júliával, az erdődi jószágigazgató szép lányával, ki családja ellenére igent mondott az ünnepelt költőnek, úgy látszik, megborzadt a kis város atmoszférájától. Gondos Sándor, a jó ízű és jól látó író érdekesen rekonstruálta Petőfi esti társaságát a Korona kávéházban, ahol egy erdélyi „szegény gróf“, Teleki Sándor, melegen üdvözölte, sőt mézesheteire felajánlotta a nincstelen költőnek a közeli Koltó faluban fekvő kastélyát, füzekkel az élményekkel lehetett kapcsolatban Petőfi két halhatatlan, sötéten tenvizionárius verse: az egyik a remekműnek elismert Szeptember végén, a másik a csak kevesek által észrevett Nagy-Károlyban. Ennek a versnek, melyet 1846. szeptember 7-én írt, közvetlen motívumait nem tudtam megállapítani, borzalmas heve és a szörnyű átok, melyben végződik, annyira magával ragadott, hogy már kisfiú koromban könyv nélkül tudtam, s gyakran elszavaltam, keresve annak igazi értelmét. Még ma is úgy érzem, hogy ez avers kulcsot ad a kor és szülővárosom szociális szerkezetéhez és lélektanához. Mindenesetre rám egy forradalmi hangulat erejével hatott és meghatározó emléke maradt életemnek. Közben a vallásos élet a tradicionális keretekben zavartalanul folyt. A nagy és díszes katolikus templomban főként a tizenegy órás miséken, a szerény református templomban, hol nem egyszer a kritikai vizsgálódás szelleme is szóhoz jutott. Egy alkalommal a pap védelmébe vette Tamás apostol kételkedését, aki bizonyítékot kért a feltámadásra és benne a kritikai szellem jelentkezését dicsérte. A görögkeleti és görög katolikus templomok hívői nagyrészt románok voltak, de nem volt tudatos nemzetiségi színezetük. Mégis a nemzeti hit lényeges szervei lettek, anélkül, hogy nemzetiségi torzsalkodáshoz vezettek volna. A román pap leánya gyakran csevegett velünk és később pajzán és elmés vígságával az irodalmi körök kedvelt „Itókája“ (ha jól emlékszem, Ady nevezte így először), majd Bölöni György felesége lett. Már előbb Párizsba ment, és mint Anatole France titkára széleskörű nemzetközi öszszeköttetéseket szerzett. A zsinagóga elzárt világáról alig volt a kívülállóknak tudomásuk, de a templom előterén a kaftános és tincses zsidók százai nyüzsögtek szombat estéken, s mint egy idegen faj maradványai, sokakban bizalmatlanságot és félelmet keltettek