Képes Sport, 1984. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-03 / 27. szám
Ficzus Tivadar felajánlása 2015.01.07. Hogy kerül a csizma az asztalra? Mi köze a sporthoz egy szövőgyári asszony parlja menti felszólalásának ? Nos, e két egymástól valóban nagyon távollevő területet Kapinya Miklósné tolnai képviselő köti össze. A 36 éves, mosolygós arcú, csillogó szemű nőről elhiszem, hogy meg tud győzni mindenkit igazáról, az élet, a munka legbonyolultabb dolgaiban, és kézzelfogható segítséget képes adni. Jól választottak körzetében, s ez a bizalom, amelyet nap, mint nap érez — még nagyobb erőt ad feladatai elvégzéséhez. Lelkesen, átszellemülten beszél, mintha most is az Országgyűlés tavaszi ülésszakán l lenne. „A Magyar Selyemipari Vállalat tolnai szövőgyárában dolgozom. Korábban végigjártam a »szamárlétra« minden fokát, voltam szövőnő is, a gyárat úgy ismerem, mint a tenyeremet. A technikum elvégzése óta technológus vagyok, feladatom a gépek optimális működésének biztosítása, az, hogy csak első osztályú termékek kerüljenek le róluk. A magyar ipar gépparkjának jelenlegi állapota mellett ez kevés, ehhez olyan szakmunkásokra is szükség van, akiknek jó az állóképességük, nagy a teherbírásuk. Ezzel szemben mi a helyzet? Fáradékonyak, gyengék a mai tizenévesek, nemhogy a gépek mellett képtelenek nyolc órát állni, hanem fizikai munkára is alig alkalmasak. A szakmunkásképzőbe úgyis a legrosszabb tanulók mennek. Ha ehhez még gyenge fizikum is társul — hogyan várhatom el az ipartól, hogy minőséget is produkáljon? Nálunk, a textiliparban még mindig folyamatos a gépkihasználás, három műszakban dolgozunk. Csakhogy ezt egyre kevesebben vállalják, inkább beülnek az irodákba, a dolog könnyebbik végét fogják meg. Tudom, hogy ebben az egész folyamatban nemcsak ők hibásak. Itt, Tolnában a demográfiai hullám tetőzése miatt tornatermeket kellett átalakítani osztálytermekké. A pillanatnyi érdek valóban ezt diktálta, csakhogy a jövő szomorú kilátásaival nem számoltunk; ha ma nem tornásznak, mozognak eleget a gyerekek, akkor később alkalmatlanok lesznek a sorozásnál. De még tovább megyek. Aki nem szokja meg a rendszeres testmozgást, an± nak gyenge, a betegségekkel szemben kevésbé ellenálló lesz a szervezete, többet jár orvoshoz , s ez egészségügyi, munkaügyi problémákat is okoz. A testnevelés pedig nem kap elég hangsúlyt, hiába tudják sokan és egyre többen, milyen fontos lenne a rendszeres mozgás. Tolna megyében 53 iskolának nincs tornaterme, a rendelkezésre álló pénzösszegekből is előbb jut tanteremre, biológiai szertárra, mint egy sportudvarra. Nemrég olvastam a Társadalmi Szemlében. Ha az iskola csak azokat a károsodásokat akarja jóvátenni, amelyeket maga okoz, akkor naponta kellene tornáztatni a gyerekeket. Milyen igaz! Hét-, nyolcéves kisdiákok elvesznek a sok táska közt, naponta több kilót cipelnek magukkal, károsodik a gerincük, fáj a hátuk. Napi hét-nyolc órát ülnek az iskolapadban, ráadásul vidéken legalább egy-másfél órát utaznak is az iskolába, otthon megint csak tanulnak, nem mozognak, készülnek a másnapi órákra. Ez így nem mehet tovább. Amikor én gyerek voltam, a körülmények, a sportolási lehetőségek még roszszabbak voltak. És mégis! A mai harmincasok azért mindenhol megállják a helyüket — fizikailag is. Én például versenyszerűen soha nem sportoltam, mégis imádtam mozogni. Volt egy nagyszerű testnevelő tanárom — Bajáni Miklósné —, aki megtanított arra, hogyan lehet megszeretni a tornát, a mozgást, a játékot. Ezt az útravalót nem lehet csak úgy eldobni, útközben elfelejteni. Férjemmel rengeteget kirándulunk, sokat biciklizünk, Gunarasra járunk úszni-evezni —, s mindez olyan szervesen hozzátartozik mindennapi életünkhöz, mint az, hogy eszünk, alszunk, dolgozunk. Nem kerítünk hozzá hangzatos ideológiákat, csak csináljuk. És ezt hiányolom a fiatalokból: menjenek maguktól sportolni, futni, biciklizni, itt a Duna környékén úszni is mindenhol lehet. Nem kell hozzá csodafelszerelés, a legszükségesebb hozzávalók minden család háztartásában megtalálhatók. A parlamenti felszólalásommal is arra akartam rámutatni, milyen fontos szerepet tölt, illetve tölthet be életünkben a sportolás, a rendszeres mozgás, hiszen nincs olyan terület, ahol ne volna szükség egészséges, állóképes emberekre. A textilipar jó példa, de nem az egyetlen. Elmondhatnák ugyanezt az építőipariak, a közlekedésiek, vagy a ruhások is. De az is, akit munkája egész nap az íróasztalhoz köt, s a nyolcórás munka után nem tud mit kezdeni zsibbadt tagjaival. A reményt nem szabad feladni. Minden apró sikernek örülni kell, ami jó irányba mozdítja el ezt a kátyúba ragadt szekeret, amit sportolásnak hívunk. A 14 ezres lélekszámú Tolna nagyközségben a három általános iskolának egyetlen tornaterme sincs, de épül már társadalmi munkában az egyik mellett egy kis csarnok. Tudom, a gondokat nem oldja meg, de ha két, vagy háromszáz gyerek jut így mindennap mozgási-edzési lehetőséghez, már akkor is megéri.” Kapinya Miklósné nemcsak a szavak, a tettek embere is. Közvetlen környezetét már meggyőzte, úgy tartják, mellette szégyen passzívnak lenni. Neki valahogy mindenre jut ideje: dolgozik, tanul, választókörzetének minden ügyes-bajos dolgában otthon van, tagja az Országgyűlés terv- és költségvetési bizottságának s a 21 tagú testületben ő az egyetlen nő!), és ahogy most már ismerem, biztos vagyok abban, hogy a sport, a testkultúra ügyét ide is becsempészi valahogy. Egyik nap a megyeszékhelyen, Szekszárdon intézi Tolna dolgait, máskor a fővárosiban képviseli szűkebb pátriáját — a műszakkezdés azonban mindig a gépek mellett találja. Az Országgyűlés nyári ülésszakára is épphogy odaért, előbb — kora reggel — levizsgázott munkásmozgalom-történetből, aztán beült az autóba, és megállás nélkül a KossuthLajos térig hajtott. Hiába — ez nem ismétlés — ő a tettek embere. És erőnléttel is jól bírja. Hollai Andrea A képviselőnő a Tisztelt Ház előtt is elmondta: A rendszeres mozgás nélkülözhetetlen .