Képes Újság, 1979. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-15 / 50. szám
szombaton, vasárnap és még egy ária- és dalesten, kedden énekelte a híres Azután újból felszállt a re- Garcia Lorca Színházbanpülőgépre, hazajött, és foly Tosca szerepét és fellépett rajta a „Háry János" proveti, akkor az a bizonyos — említett — radírozás korábban bekövetkezik, s ezt a gyorsulást a „Tetthely” utáni időben látott, kapott produkció befolyásolja. Azon a szombat estén, amikor a „Tett-, hely” sorozatból „A zsaroló” című epizódot láttuk, utána Elton John, a világhírű s körülrajongott ifjú énekes-zongorista-zeneszerző bálvány koncertje következett. A tévénézők fiatalabb évjáratainak főként, de az idősebbek közül is nem kevésnek szerzett örömöt ez a koncert, oly mértékben, hogy ez az élmény súlyosabbá vált, mint a közvetlenül megelőző, a krimi nyújtotta könnyed izgalom. Nagyon kimagasló kriminek kell lennie annak, amelyik annyira felborzolja az ember élményrendszerét, hogy órákon át is közvetlen hatása alatt maradjon. Legalábbis, ez látszik, ez tartható logikusnak. Kivételek persze lehetnek, mint mindenben. Ja és miről is szólt... az utolsóelőtti... „Tetthely”? Egyáltalán........A zsaroló” volt az? Vagy valamelyik másik? Na mindegy. Elton John után, közbeiktatva természetesen a Tv-híradó 3. kiadása, egy másik sorozatból következett a befejező epizód. A sorozat címe: „Jelenetek egy házasságból”. Ezt igen, ezt még most is el tudjuk mondani, aprókig, részletesen. Pedig hol volt ennek a története a krimik izgalmasságától! És mégis nagyon izgalmas volt. Nem történt benne semmi különös, s éppen ezért olyan volt, mint az élet, a kisbetűvel írott élet, amelyben csak nagyon ritkán történnek különös dolgok, és mégis: mindig történik velünk valami. A „Jelenetek ...” egy házaspárról szólt, olyanról, amilyenből — talán nem túlzás — tizenkettő egy tucat. Odafigyeltünk. rálestünk saját magunkra. Mert nem igaz, hogy az embert legkevésbé saját maga érdekli a művészetben, az irodalomban, a televízióban. Roppant bonyolult szerkezet az ember, tudni kell feltárni, legalábbis olyan szinten és mélységben, mint korunk egyik legnagyobb művésze, a világhírű svéd rendező, Ingmar Bergman tette ebben a remek, feledhetetlen sorozatában. Ja és miről szólt „A zsaroló”? ... Úgy . .. úgy van ... Lassan-lassan földereng valami. Valaki. A börtönből szabadul éppen az a férfi... Igen.... igen. De nem hagyhatjuk szál nélkül a „Jelenetek ...” női főszereplő csodáját, Liv Ullmannt. Ugye? És, persze, a „Jelenetek .. .’’-ben a férfi főszereplő, Erland Josefson sem ment a szomszédba markánságért, pedig néha, ugye, kedves férj sorstársak, milyen tutyimutyi volt. Mindezt a „Jelenetek.. .”-ről azonban csak az tudhatja, aki azokon a szombat éjszakákon nem kapcsolta ki tévékészülékét fél 11-kor. A választás lehetőségét a televízió csak befolyásolhatja, megteremtheti — s ez óriási dolog! —, de dönteni mi magunk döntünk. Nem is hinnénk, ha nem magunkon tapasztalnánk, hogy mennyire hozzátartozikaz életünkhöz, gondolkodásunkhoz ez a döntés, sőt döntési kényszer. Mikor kapcsoljuk be a tévékészüléket? És mikor ki? Kivételt képez a heti egy alkalom: a hétfő, amikor a tévékészülékek némák és vakok. Csak a tévékészülékek? Ezt, még mindig nem szoktuk meg. A tévét igen. A tévétlenséget talán már sose. Simon Gy. Ferenc bánt, mint a császárné szerepének alakítója. A történetet, mitagadás, maga Háry is megirigyelhetné; arra kérem hát Moldovan Stefániát, beszéljen a kubai „Tosca"-előadásokról. — A Garcia Lorca Színház gyönyörű régi épület. Fából. Nem vagyok építész, ezért nem tudom megmagyarázni, hogyan lehetséges, hogy mégis csodálatos az akusztikája. Ott tartják az opera és balett előadásokat. Közismert a kubai népzene iránti rajongása, a spanyol temperamentum, amely találkozott a természet adományaival, az országot körülölelő tengerek dallamaival, meleget hozó szelek, mámoros kavargásával ... Láttam kubai táncosokat, akik a karban éppúgy táncoltak, mint ha övéké lett volna a szóló szerep, és nem azért, mert így írta elő a koreográfia, hanem mert másként nem tudnak táncolni. Ez az önfeledt feloldódás a zenében, kevés népnek az adománya, és meg kell adni, valóban adomány. Ha egy étteremben például véletlenül találkozik három gitáros, biztos, hogy perceken belül gyönyörű tercett, három szólamú éneklésben lesz részük a hallgatóknak. Ennek a zene iránti ösztönös fogékonyságnak egy magas rendű megnyilvánulásával találkoztam a havannai operaszínpadon. Úgy is mondhatnám, egyetlen percig nem éreztem magam vendégnek. Semmilyen rendkívüli színpadi helyzet nem adódott, jóllehet, próba nélkül énekeltem. Az opera rendezőjének ugyanis egyetlen kiinduló pontja volt: Puccini muzsikája. Tudom, ez első hallásra lehet nagyképű kijelentés és lehet általános semmitmondás is, szeretném tehát megmagyarázni. Az utóbbi években, mint a világ valamennyi színpadán, így az operaszínpadokon is sok kísérletnek lehettünk tanúi. Jelentős rendező személyiségek próbálkoztak az operák hagyományos színpadi megoldásaiból kitörni, sajátos hangvételű operaelőadások születtek. Az énekesek számára mindenképpen új helyzetet teremtve. Nos, a „Tosca" havannai előadásain mindenekfölött a zene uralkodó szellemét élveztem. Nem tudtam például, hogy egy bizonyos jelenetben Scarpia a színpadon melyik oldalról indul felém. Mindegy volt. A zenéből tudtam, Scarpia most felém indul, tehát reagálásommal el tudtam játszani a színpadi helyzetet... Ott, Havannában gyakran jutott eszembe Kodály Zoltán tanítása, a zene országhatárokat nem ismerő közönségteremtő erejéről. Mert a több ezer kilométer távolság ellenére, otthon éreztem magam a Garda Lorca Színház színpadán. A „Háry" társulatának írtam is egy lapot Kubából, ezzel a szöveggel: „Ha ezt most a nagyabonyi bírónak elmesélhetném, biztosan elhinné". L. J. A „Háry”-ban tíz évvel ezelőtt Dayka Margit alakította a császárnét (baloldalt) és Moldován Stefánia örzsét a szegedi szabadtéri játékokon Amit még csak ezután látunk — tévéfilmsorozat készül Petőfi Sándor életéről (Fotó: Dolezsál László) 15