Keresztény Élet, 1995 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1995-01-01 / 1. szám

2. oldal A katolikus világ híreiből „KATOLIKUSOK, MENTSÉTEK MEG ITÁLIÁT” Ilyen és hasonló címek alatt kommentálták az olasz újsá­gok II. János Pál pápa felhívását, amelyet Loretóból intézett az olasz társadalomhoz. A most 700 éves világhírű Mária­­kegyhelyen rendezett ünnepségsorozat megnyitásán százezres hívősereg és mintegy 260 püspök jelent meg. A Szentatya - miután az Istenanya különleges védelmébe ajánlotta Olaszor­szágot - felszólította a katolikusokat, hogy „állandó és követ­kezetes befolyásukkal” legyenek jelen az ország kulturális, szociális és politikai életében, miután csak így lehet a nemzet valódi érdekeit érvényesíteni. A jövőbe vezető úton a keresz­tény hitnek újra vezető szerepet kell kapnia - hangoztatta II. János Pál pápa. BEVALLOTTA A GYILKOSSÁGOT 1990 szeptemberében, útban a vasárnapi istentiszteletre, megölték Alexander Men moszkvai ortodox lelkészt. A zsidó származású konvertita pap országszerte ismert személyiség volt: gyakran szerepelt a rádióban és a televízióban, ahol min­dig energikusan szállt szembe „a vallás álarca alatt jelentke­ző” nacionalista és soviniszta társadalmi törekvésekkel. A moszkvai államügyészség jelentése szerint most elfogták a gyilkosság gyanúsítottját, aki tettét be is vallotta. Nevét a to­vábbi nyomozás érdekében nem ismertették, csak annyit kö­zöltek, hogy az illető „helybeli”. A PÁPA LEVELE A GYERMEKEKHEZ A világ valamennyi gyermekéhez fog szólni a Szentatya rö­videsen nyilvánosságra hozandó levele - közölték a Vatikán­ban. Készülő levelében a pápa a karácsony valódi értelmét szándékozik kifejteni, továbbá el akarja magyarázni, hogy a rövidesen véget érő esztendőt, melyet hivatalosan is a család évének nyilvánítottak, tulajdonképpen a gyermekeknek szentelték. A pápai irat fel fogja hívni a felnőtteket, lépjenek fel következetesen a gyermekek jogaiért. Különösen elítéli a szentatya a gyermekek kizsákmányolását a munkában és a pornográfiában. Mélyen fájlalja, hogy sokukat sújtják a há­borús szenvedések és kegyetlenségek. Karácsonyi szimbólumok a Néprajzi Múzeumban Betlehemes népszokások, re­­gölés, szentcsalád-járás, kará­csonyi szimbólumok... Igazi ka­rácsonyi hangulat a Néprajzi Mú­zeum folyosóin, termeiben, amit még fokozott a színes karácsonyi vásár gazdag ünnepi „árukészle­te”. Minden a falvak, a vidék ügyeskezű asszonyainak, férfiné­pének és fiataljainak munkája: gyönyörű kézimunkák, remek fafaragások, a paraszti élet és szo­kásainak megjelenítése. Betlehe­mek, keresztek, harangok, kicsi templomok a kis házak fölé emel­kedve. Hiszen az egyházi ünne­pek hagyományos szokásait min­denkor a falvak öregjei őrizték, adták tovább mardéktalanul. Karácsonyi szimbólumok tárgyi, képi és gyakorlati bemutatásában gyönyörködhettek a látogatók: szőt­tesek, bőrmunkák, kerámiák, virág­díszek, adventi koszorúk a kará­csonyi ajándékok között, még mé­zeskalácsból, nádból, vesszőből, ku­­koricacsuhéból készült betlehemek, karácsonyfadíszek is kaphatók. Az iskolások rajzaiból készült karácso­nyi levelezőlapokat diák árulta. Hagyományőrző együttesek, öre­gek és fiatalok a hagyományos nép­viseletben mutatták be a kará­csonyhoz kötődő népszokásokat, a betlehemi csillagot követő pásztoro­kat, a háromkirályokat, a napkeleti bölcseket a betlehemi jászol körül. Mindez a magyar nép hagyományos kultúrájához, egyháztörténeti érté­keihez elvitathatatlanul hozzá tarto­zik. Jó volt hallgatni a messze vidé­kekről érkezőket, akik a karácsonyi ünnepi készülődésről beszéltek, a karácsonyfát körülálló családról, a szerény lehetőségekhez képest is igazi ünnepi asztalról, s a szentestét követő éjféli miséről - amiről a leg­nehezebb időkben sem akartak le­mondani....Sok szép emléket idéz ez a kiállítás, azért hoztuk el a két kis unokát is, hogy kedvet kapjanak a betlehemezéshez” - mondta a ha­társzélről érkezett idős házaspár. Több városi iskola tanulói egymást biztatva nézték a játékokat, mi is csinálhatnánk ilyen együtteseket, talán bábokkal... Ha komolyan gon­dolják, a Néprajzi Múzeumtól bizto­san kapnak segítséget! Sebeiken Pálma Morfondírozások Sokat morfondírozgattam azon, hogy vajon hová tűnhettek a személyi kultuszt írói múzsaként igénylő alkotók. Hiszen ez a fajta nem vész el, csak átalakul. Eddig a politi­kusok körül rajzottak és lihegték dicsőségüket. Bizonygatták, hogy ama félistenektől függ boldog jövőnk. Néhány havi tanácstalanság után ezek az udvari énekesek megjelentek a pénz hatal­masai körül. Bodor Pál olyan eposzt kerekített Soros dicséretére, hogy már-már a csá­szárkori Rómában érezhettük magunkat. Igaz, Bodor nagy tapasztalatokat szerzett a császárok huszadik századi reinkarnációjának megéneklésében Bukarestben. Aztán jött az Erzsébet-díj. Szemlátomást sokan szégyellték magukat az asszisztenciában, de hát pénz beszél, kutya ugat. A polgárok többsége meg eddig úgy látszik, az ideológusoktól remélte a 3,60-as ke­nyeret, most a pénzemberekbe veti bizalmát. A polgár olyanokat keres, akik a 3,60-as kenyér kiosztását ígérik és nem olyanokat, akik a 3,60-as kenyér elkészítésének mód­ját tanítják. Ez van. Karizmatikus miniszterelnökünk van. Nehéz, országos gondok kavarogtak agyában, midőn közeledett a nyékládházi enyhe kanyarhoz, így aztán fogalma sincs arról, hogy volt-e felvillanó fény, vagy nem volt felvillanó fény. Az azonban tuti biztos - hiszen több évtizedes vezetési rutinja van -, hogy nyolcvannal hajtott. Mármint a sofőrje. Ezt nehéz, országos gondokkal terhelt állapotában is egészen egyértelműen regisztrálta. Mak­ay László KERESZTÉNY ÉLET Fegyvermentes iskolákat... Repülőgéppel még nem min­denki utazott, de szinte mindenki hallott arról, milyen szigorú biz­tonsági ellenőrzés után léphetnek be az utasok a beszállózónába. Egy kapun átlépve átvilágítják őket, nehogy valaki fémtárgya­kat, nevezetesen fegyvert vigyen magával a fedélzetre. Hasonló „repülőtéri kapukat” használnak a világ számos országában a kor­mányhivatalok, parlamentek vé­delmére, s újabban, bármily hihe­tetlennek hangzik, ilyeneket állí­tanak fel az amerikai általános is­kolák bejáratánál is. Füzes Oszkárnak az amerikai is­kolákról szóló riportját olvasva elő­ször magam sem akartam hinni a szememnek, de másodszor is ugyan­azt látom: az iskolák bejáratánál fémdetektorokkal és motozással igyekeznek megakadályozni, hogy revolvert, kést vagy - nem tévedés - kézigránátot vigyenek be, no nem a szülői értekezletre érkező papák­­mamák, hanem a nebulók! S hogy az elővigyázatosság nem felesleges, vérfagyasztó példák igazolják. A vérre menő galeriháborúktól dúlt Chicagóban például egy csitri hat osztálytársát lőtte le az osztályte­remben, s csak azért nem lett még szörnyűbb a tragédia, mert egy má­sik nebuló is stukkert rántott, s tűz alá vette az éppen tárat cserélő ifjú hölgyet... Egy kilencéves fiú pedig egy tábla mogyorós csokiért főbe lőtte az eladót, mert éppen nem volt nála pénz. Ezek után nem kell ahhoz különös képzelőerő, mi történik, ha egy narkós kamasz, aki csokikedvelő ifjabb társánál feltehetőleg komo­lyabb (heroin) függőségben él, éppen nem tud „fűhöz” jutni. A riport sze­rint Philadelphiában a szülők, sőt a gyerekek is régóta követelik a fegy­vertartás tilalmát, legalább az isko­lák közelében. Azonban valamelyik „emberjogi szervezet” rendre meg­torpedózza „az emberi szabad­­ságjogok ilyen durva megsértését”. Amikor idehaza befolyásos kö­rök szinte kötelezővé tennék, hogy hódolattal kövessük az amerikai szokásokat, ájuljunk el az amerikai életforma előtt, McDonalds-ham­­burgert rágcsáljunk, Coca-Colát szürcsöljünk, gyerekeink barbibabá­­val és dzsájdzsóval játsszanak és cu­kormentes Orbitot kérődzzenek, Michael Jacksont hallgassanak és akciófilmeket nézzenek, amikor az egyenlőség negyven éven át álszen­tül hirdetett hamis mítoszának he­lyére állított szabadság nevében a magzatgyilkolás korlátlan jogáért harsog a propaganda, amikor felvi­lágosító célzatú plakátok ifjainkat arról győzködik, hogy négy fontos dolog létezik: a farmer, a pólóing, a tornacipő, meg a gumióvszer, ami­kor világhírű írónk az enyhébb kábí­tószerek szabad forgalmazásáért lobbizik, némi elégtétellel állapít­hatjuk meg, az iskolaügyeket illető­en Amerika még mindig tanulhatna tőlünk. A magyar iskolákban csak akkor voltak fegyverek, amikor 1948-ban az ÁVH provokátorai titokban be­csempészték azokat az élenjáró egy­házi intézményekbe, hogy fegyver­rejtegetés hamis vádjával „reakciós összeesküvéseket” kreálva szétzúz­hassák az önálló gondolkodás e szá­mukra veszélyes központjait. Célju­kat durva erőszakkal el is érték, s bár néhány egyházi gimnázium végül megmaradhatott, s az elvettek is szép számmal megőrizték értékes tradícióikat, mégis igencsak megrit­kultak azok az iskolák, ahol külföld­re származott Nobel-díjasaink egy­kor a tudomány szeretetét magukba szívták. Ha a „porosz tekintélyelvű módszerek” elleni kutúrharc jegyé­ben az amerikai stukkerszabadság bajnokai tovább rombolják, ami a magyar oktatásügyből negyven év kommunizmus után még megma­radt, ha a maoista előéletű szabad­elvűség jegyében a tanári tekintély és a diákfegyelem maradékát is elta­karítják, még jobban megritkulnak majd. Akkor majd lassan mi is ellát­hatjuk iskoláinkat fegyverkereső biztonsági kapukkal. Pedig, ha már vigyázó szemeinket mindenképpen külhonba kell vet­nünk, akad más minta is. Japánban, ahol a technikai és kulturális nívó semmivel sem marad el az amerikai­tól, legfeljebb a bűnözési ráta jóval alacsonyabb, nagyon is „poroszos” oktatási-nevelési módszereket al­kalmaznak. Államilag előírt egysé­ges tantervek alapján, számunkra el­képzelhetetlen szigorú fegyelemben okulnak a japán nebulók, s érdekes módon, bár a japán írás-olvasás szinte külön szakma, arrafelé a leg­alacsonyabb az analfabétizmus, a tehetségek nem kallódnak el, sőt a komoly követelményeket támasztó versenyben a legjobbak kiválasztód­nak, s képességeiknek megfelelő karriert futhatnak be. De Japánt sem kell feltétlenül példának tekintenünk, elég, ha visz­­szatalálunk saját hagyományaink­hoz. Ha ismét olyan oktatásra törek­szünk, ahol a diák azért megy iskolá­ba, hogy tanuljon, s a tanár megfele­lően felkészült ahhoz, hogy kielégít­se diákjai tudásszomját, ahol a tanu­lók nem azt kérdezik, hogy minek ta­nulni, hanem azt, hogy hogyan lehet még előbbre jutni, nem kell se kelet­re, se nyugatra tekintgetnünk. S ha ezt netán az éppen hatalmon lévők nem támogatják, ha az állami iskola a chicagói lejtőn züllik tovább, ma­gunknak kell kézbe vennünk gyer­mekeink oktatását, s­engem­át, időt, pénzt nem kímélve tovább erősíteni lassan kiépülő "egyházi iskolarend­szerünket. Adófizető polgárok lévén elemi jogunk, hogy közpénzből fi­nanszírozott, keresztény szellemű iskolába járathassuk gyermekein­ket. Ha ennek gyakorlásában akadá­lyoznak, küzdenünk kell érte. Állha­tatosan, de higgadtan, nehogy a tü­relmünk elvesztésére játszó provo­kátoroknak tegyünk szívességet, akik oly szívesen gúnyolódnak a ke­resztények erőszakosságán. Mi tisz­teletben tartjuk mások véleményét. Aki chicagói gengszterpalántát akar nevelni gyerekéből, tegye azt, de a mi gyerekeinket senki sem kényszerítheti ilyen iskolákba. Fő­ként nem a szabadság szent nevé­ben. Krómer István 1995. január 1. A modern keresztény politika hazai gyökerei Ötven évvel ezelőtt, 1944 decemberében egy fél évszázados politikai fejlődési folyamat eredménye­ként alakult meg hazánkban először a Keresz­ténydemokrata Néppárt, amely Demokrata Néppárt néven a második világégés utáni néhány szabad év alatt üstökösszerű pályát futott végig. A modern keresztény alapokon álló politikai gondol­kodás zászlaját hazánkban először Prohászka Ottokár emelte a magasba, aki a múlt század végén éppen azok­ban az években folytatta Rómában teológiai tanul­mányait, amikor XIII. Leó pápa kihirdette korszakos szociális enciklikáját, a Rerum Novarumot. Míg Pro­hászka egyházi emberként képviselte ezt a tanítást, és az ebből következő keresztényszociális és demokrata gon­dolatokat, addig kortársa, Giesswein Sándor, a tudós győri kanonok, pápai prelátus, országgyűlési képviselő­ként is megpróbálta felvállalni a napi politikai küzdel­mei során. Giesswein felkarolta a kor erősen liberális, de egyúttal feudális elemeket is cipelő társadalmában a munkásság és a parasztság érdekeit is. Önmagát keresz­­tényszocialistának tartotta, mert az vallotta, hogy a szo­ciális kérdésekre nemcsak szocialista jellegű, hanem ke­resztény eszmeiségű megoldás is létezik. 1916-ban föld­reformot hirdetett, amelyet kiterjesztett az egyházi bir­tokokra is. A kor viszonyaihoz képest radikálisnak mondható elképzelései révén élete utolsó éveiben az ad­dig megszokott rend forradalmi felbomlásától való álta­lános félelem miatt még az egyházi elöljáróival is szem­bekerült. Tanítása túlságosan újszerűnek tűnt, és ezért kevesen értették meg. A trianoni tragédia és az ezt köve­tő gazdasági válságok, illetve Giesswein 1923-ban bekö­vetkezett halála hosszú évekre leállította a keresz­ténydemokrácia eszmeiségének hazai kibontakozását. A két világháború között viszont a Csehszlovákiának átadott korábbi magyar Felvidéken az Eszterházy János által vezetett Országos Keresztény Szociális Párt egé­szen a Magyar Nemzeti Párttal 1936-ban bekövetkezett egyesüléséig hitelesen képviselte az eredeti giessweini elveket. Ezek a társadalmi szervezetek néhány év alatt olyan komoly felvilágosító munkát végeztek, és olyan közmeg­becsülést vívtak ki ezzel a maguk számára, hogy szavuk­ra még a kormánynak és a parlamentnek is oda kellett figyelnie. Ez a mozgalmi jellegű társadalmi háttér meg­felelő keretet jelentett arra, hogy egy majdan létrejövő hiteles kereszténydemokrata párt szavazói bázisát je­lentse. A sorsdöntő fordulatot ehhez 1943 hozta meg, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország megint a vesztes oldalon fogja befejezni a háborút. Ezért augusz­tusban a reform hívei Győrben, a később mártírhalált halt Apor Vilmos püspök védnöksége alatt egy titkos ta­nácskozásra gyűltek össze. Ennek a megbeszélésnek az eredményeképpen alakult meg a Katolikus Szociális Népmozgalom, amelyik még csak egy öntevékeny társa­dalmi mozgalom volt ugyan, de már egy későbbi párt­­szervezet csíráját jelentette. Az események ekkor felgyorsultak. Decemberben már konspiratív körülmények között fogalmazták meg az első hazai Kereszténydemokrata Néppárt alakuló jegyzőkönyvét, amelyet az ostromra felkészülő főváros­ban Varga László Galamb utcai lakásában hagytak jó­vá. A párt születését jelző folyamat végső állomását az ideiglenes nemzeti kormány belügyminiszterének a mű­ködési engedélye és a szegedi zászlóbontó nagygyűlés je­lezte. Ezt az engedélyt viszont az 1945 februárjában Bu­dapesten felállított Nemzeti Bizottság csak hosszabb vá­rakozási idő után ismerte el. A Kereszténydemokrata Néppárt ezért nem indulhatott az 1945-ös helyhatósági és országgyűlési választásokon önálló pártként. Lemara­dását az 1947-es utolsó, még viszonylag szabad körül­mények között kiírt parlamenti választásokon - már De­mokrata Néppárt néven - fényesen pótolta: a legtöbb szavazat birtokában 62 képviselőjét tudta bejuttatni az Országházba. A történelem ellen viszont gyengének bi­zonyult... Az egyházi iskolák államosítását és Mind­­szenty József hercegprímás perbefogását megelőző kommunista agitációs kampány során Rákosi és Dobi, iletve a mögöttük felsorakozott állambiztonsági gumi­botok olyan erős nyomást gyakorolt a Demokrata Nép­pártra, hogy a börtönök elől 1949 elején tizenegy or­szággyűlési képviselője külföldre menekült. Köztük volt a párt vezetője, Barankovics István is, aki Bécsből rá­dióüzenet formájában feloszlatta a Demokrata Néppár­tot. A hatalomnak azonban ez nem volt elég, úgyhogy az itthonmaradottaktól is kierőszakolt egy önfeloszlató ha­tározatot. Jezsó Ákos

Next