Keresztény Élet, 1995 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1995-01-01 / 1. szám
2. oldal A katolikus világ híreiből „KATOLIKUSOK, MENTSÉTEK MEG ITÁLIÁT” Ilyen és hasonló címek alatt kommentálták az olasz újságok II. János Pál pápa felhívását, amelyet Loretóból intézett az olasz társadalomhoz. A most 700 éves világhírű Máriakegyhelyen rendezett ünnepségsorozat megnyitásán százezres hívősereg és mintegy 260 püspök jelent meg. A Szentatya - miután az Istenanya különleges védelmébe ajánlotta Olaszországot - felszólította a katolikusokat, hogy „állandó és következetes befolyásukkal” legyenek jelen az ország kulturális, szociális és politikai életében, miután csak így lehet a nemzet valódi érdekeit érvényesíteni. A jövőbe vezető úton a keresztény hitnek újra vezető szerepet kell kapnia - hangoztatta II. János Pál pápa. BEVALLOTTA A GYILKOSSÁGOT 1990 szeptemberében, útban a vasárnapi istentiszteletre, megölték Alexander Men moszkvai ortodox lelkészt. A zsidó származású konvertita pap országszerte ismert személyiség volt: gyakran szerepelt a rádióban és a televízióban, ahol mindig energikusan szállt szembe „a vallás álarca alatt jelentkező” nacionalista és soviniszta társadalmi törekvésekkel. A moszkvai államügyészség jelentése szerint most elfogták a gyilkosság gyanúsítottját, aki tettét be is vallotta. Nevét a további nyomozás érdekében nem ismertették, csak annyit közöltek, hogy az illető „helybeli”. A PÁPA LEVELE A GYERMEKEKHEZ A világ valamennyi gyermekéhez fog szólni a Szentatya rövidesen nyilvánosságra hozandó levele - közölték a Vatikánban. Készülő levelében a pápa a karácsony valódi értelmét szándékozik kifejteni, továbbá el akarja magyarázni, hogy a rövidesen véget érő esztendőt, melyet hivatalosan is a család évének nyilvánítottak, tulajdonképpen a gyermekeknek szentelték. A pápai irat fel fogja hívni a felnőtteket, lépjenek fel következetesen a gyermekek jogaiért. Különösen elítéli a szentatya a gyermekek kizsákmányolását a munkában és a pornográfiában. Mélyen fájlalja, hogy sokukat sújtják a háborús szenvedések és kegyetlenségek. Karácsonyi szimbólumok a Néprajzi Múzeumban Betlehemes népszokások, regölés, szentcsalád-járás, karácsonyi szimbólumok... Igazi karácsonyi hangulat a Néprajzi Múzeum folyosóin, termeiben, amit még fokozott a színes karácsonyi vásár gazdag ünnepi „árukészlete”. Minden a falvak, a vidék ügyeskezű asszonyainak, férfinépének és fiataljainak munkája: gyönyörű kézimunkák, remek fafaragások, a paraszti élet és szokásainak megjelenítése. Betlehemek, keresztek, harangok, kicsi templomok a kis házak fölé emelkedve. Hiszen az egyházi ünnepek hagyományos szokásait mindenkor a falvak öregjei őrizték, adták tovább mardéktalanul. Karácsonyi szimbólumok tárgyi, képi és gyakorlati bemutatásában gyönyörködhettek a látogatók: szőttesek, bőrmunkák, kerámiák, virágdíszek, adventi koszorúk a karácsonyi ajándékok között, még mézeskalácsból, nádból, vesszőből, kukoricacsuhéból készült betlehemek, karácsonyfadíszek is kaphatók. Az iskolások rajzaiból készült karácsonyi levelezőlapokat diák árulta. Hagyományőrző együttesek, öregek és fiatalok a hagyományos népviseletben mutatták be a karácsonyhoz kötődő népszokásokat, a betlehemi csillagot követő pásztorokat, a háromkirályokat, a napkeleti bölcseket a betlehemi jászol körül. Mindez a magyar nép hagyományos kultúrájához, egyháztörténeti értékeihez elvitathatatlanul hozzá tartozik. Jó volt hallgatni a messze vidékekről érkezőket, akik a karácsonyi ünnepi készülődésről beszéltek, a karácsonyfát körülálló családról, a szerény lehetőségekhez képest is igazi ünnepi asztalról, s a szentestét követő éjféli miséről - amiről a legnehezebb időkben sem akartak lemondani....Sok szép emléket idéz ez a kiállítás, azért hoztuk el a két kis unokát is, hogy kedvet kapjanak a betlehemezéshez” - mondta a határszélről érkezett idős házaspár. Több városi iskola tanulói egymást biztatva nézték a játékokat, mi is csinálhatnánk ilyen együtteseket, talán bábokkal... Ha komolyan gondolják, a Néprajzi Múzeumtól biztosan kapnak segítséget! Sebeiken Pálma Morfondírozások Sokat morfondírozgattam azon, hogy vajon hová tűnhettek a személyi kultuszt írói múzsaként igénylő alkotók. Hiszen ez a fajta nem vész el, csak átalakul. Eddig a politikusok körül rajzottak és lihegték dicsőségüket. Bizonygatták, hogy ama félistenektől függ boldog jövőnk. Néhány havi tanácstalanság után ezek az udvari énekesek megjelentek a pénz hatalmasai körül. Bodor Pál olyan eposzt kerekített Soros dicséretére, hogy már-már a császárkori Rómában érezhettük magunkat. Igaz, Bodor nagy tapasztalatokat szerzett a császárok huszadik századi reinkarnációjának megéneklésében Bukarestben. Aztán jött az Erzsébet-díj. Szemlátomást sokan szégyellték magukat az asszisztenciában, de hát pénz beszél, kutya ugat. A polgárok többsége meg eddig úgy látszik, az ideológusoktól remélte a 3,60-as kenyeret, most a pénzemberekbe veti bizalmát. A polgár olyanokat keres, akik a 3,60-as kenyér kiosztását ígérik és nem olyanokat, akik a 3,60-as kenyér elkészítésének módját tanítják. Ez van. Karizmatikus miniszterelnökünk van. Nehéz, országos gondok kavarogtak agyában, midőn közeledett a nyékládházi enyhe kanyarhoz, így aztán fogalma sincs arról, hogy volt-e felvillanó fény, vagy nem volt felvillanó fény. Az azonban tuti biztos - hiszen több évtizedes vezetési rutinja van -, hogy nyolcvannal hajtott. Mármint a sofőrje. Ezt nehéz, országos gondokkal terhelt állapotában is egészen egyértelműen regisztrálta. Makay László KERESZTÉNY ÉLET Fegyvermentes iskolákat... Repülőgéppel még nem mindenki utazott, de szinte mindenki hallott arról, milyen szigorú biztonsági ellenőrzés után léphetnek be az utasok a beszállózónába. Egy kapun átlépve átvilágítják őket, nehogy valaki fémtárgyakat, nevezetesen fegyvert vigyen magával a fedélzetre. Hasonló „repülőtéri kapukat” használnak a világ számos országában a kormányhivatalok, parlamentek védelmére, s újabban, bármily hihetetlennek hangzik, ilyeneket állítanak fel az amerikai általános iskolák bejáratánál is. Füzes Oszkárnak az amerikai iskolákról szóló riportját olvasva először magam sem akartam hinni a szememnek, de másodszor is ugyanazt látom: az iskolák bejáratánál fémdetektorokkal és motozással igyekeznek megakadályozni, hogy revolvert, kést vagy - nem tévedés - kézigránátot vigyenek be, no nem a szülői értekezletre érkező papákmamák, hanem a nebulók! S hogy az elővigyázatosság nem felesleges, vérfagyasztó példák igazolják. A vérre menő galeriháborúktól dúlt Chicagóban például egy csitri hat osztálytársát lőtte le az osztályteremben, s csak azért nem lett még szörnyűbb a tragédia, mert egy másik nebuló is stukkert rántott, s tűz alá vette az éppen tárat cserélő ifjú hölgyet... Egy kilencéves fiú pedig egy tábla mogyorós csokiért főbe lőtte az eladót, mert éppen nem volt nála pénz. Ezek után nem kell ahhoz különös képzelőerő, mi történik, ha egy narkós kamasz, aki csokikedvelő ifjabb társánál feltehetőleg komolyabb (heroin) függőségben él, éppen nem tud „fűhöz” jutni. A riport szerint Philadelphiában a szülők, sőt a gyerekek is régóta követelik a fegyvertartás tilalmát, legalább az iskolák közelében. Azonban valamelyik „emberjogi szervezet” rendre megtorpedózza „az emberi szabadságjogok ilyen durva megsértését”. Amikor idehaza befolyásos körök szinte kötelezővé tennék, hogy hódolattal kövessük az amerikai szokásokat, ájuljunk el az amerikai életforma előtt, McDonalds-hamburgert rágcsáljunk, Coca-Colát szürcsöljünk, gyerekeink barbibabával és dzsájdzsóval játsszanak és cukormentes Orbitot kérődzzenek, Michael Jacksont hallgassanak és akciófilmeket nézzenek, amikor az egyenlőség negyven éven át álszentül hirdetett hamis mítoszának helyére állított szabadság nevében a magzatgyilkolás korlátlan jogáért harsog a propaganda, amikor felvilágosító célzatú plakátok ifjainkat arról győzködik, hogy négy fontos dolog létezik: a farmer, a pólóing, a tornacipő, meg a gumióvszer, amikor világhírű írónk az enyhébb kábítószerek szabad forgalmazásáért lobbizik, némi elégtétellel állapíthatjuk meg, az iskolaügyeket illetően Amerika még mindig tanulhatna tőlünk. A magyar iskolákban csak akkor voltak fegyverek, amikor 1948-ban az ÁVH provokátorai titokban becsempészték azokat az élenjáró egyházi intézményekbe, hogy fegyverrejtegetés hamis vádjával „reakciós összeesküvéseket” kreálva szétzúzhassák az önálló gondolkodás e számukra veszélyes központjait. Céljukat durva erőszakkal el is érték, s bár néhány egyházi gimnázium végül megmaradhatott, s az elvettek is szép számmal megőrizték értékes tradícióikat, mégis igencsak megritkultak azok az iskolák, ahol külföldre származott Nobel-díjasaink egykor a tudomány szeretetét magukba szívták. Ha a „porosz tekintélyelvű módszerek” elleni kutúrharc jegyében az amerikai stukkerszabadság bajnokai tovább rombolják, ami a magyar oktatásügyből negyven év kommunizmus után még megmaradt, ha a maoista előéletű szabadelvűség jegyében a tanári tekintély és a diákfegyelem maradékát is eltakarítják, még jobban megritkulnak majd. Akkor majd lassan mi is elláthatjuk iskoláinkat fegyverkereső biztonsági kapukkal. Pedig, ha már vigyázó szemeinket mindenképpen külhonba kell vetnünk, akad más minta is. Japánban, ahol a technikai és kulturális nívó semmivel sem marad el az amerikaitól, legfeljebb a bűnözési ráta jóval alacsonyabb, nagyon is „poroszos” oktatási-nevelési módszereket alkalmaznak. Államilag előírt egységes tantervek alapján, számunkra elképzelhetetlen szigorú fegyelemben okulnak a japán nebulók, s érdekes módon, bár a japán írás-olvasás szinte külön szakma, arrafelé a legalacsonyabb az analfabétizmus, a tehetségek nem kallódnak el, sőt a komoly követelményeket támasztó versenyben a legjobbak kiválasztódnak, s képességeiknek megfelelő karriert futhatnak be. De Japánt sem kell feltétlenül példának tekintenünk, elég, ha viszszatalálunk saját hagyományainkhoz. Ha ismét olyan oktatásra törekszünk, ahol a diák azért megy iskolába, hogy tanuljon, s a tanár megfelelően felkészült ahhoz, hogy kielégítse diákjai tudásszomját, ahol a tanulók nem azt kérdezik, hogy minek tanulni, hanem azt, hogy hogyan lehet még előbbre jutni, nem kell se keletre, se nyugatra tekintgetnünk. S ha ezt netán az éppen hatalmon lévők nem támogatják, ha az állami iskola a chicagói lejtőn züllik tovább, magunknak kell kézbe vennünk gyermekeink oktatását, sengemát, időt, pénzt nem kímélve tovább erősíteni lassan kiépülő "egyházi iskolarendszerünket. Adófizető polgárok lévén elemi jogunk, hogy közpénzből finanszírozott, keresztény szellemű iskolába járathassuk gyermekeinket. Ha ennek gyakorlásában akadályoznak, küzdenünk kell érte. Állhatatosan, de higgadtan, nehogy a türelmünk elvesztésére játszó provokátoroknak tegyünk szívességet, akik oly szívesen gúnyolódnak a keresztények erőszakosságán. Mi tiszteletben tartjuk mások véleményét. Aki chicagói gengszterpalántát akar nevelni gyerekéből, tegye azt, de a mi gyerekeinket senki sem kényszerítheti ilyen iskolákba. Főként nem a szabadság szent nevében. Krómer István 1995. január 1. A modern keresztény politika hazai gyökerei Ötven évvel ezelőtt, 1944 decemberében egy fél évszázados politikai fejlődési folyamat eredményeként alakult meg hazánkban először a Kereszténydemokrata Néppárt, amely Demokrata Néppárt néven a második világégés utáni néhány szabad év alatt üstökösszerű pályát futott végig. A modern keresztény alapokon álló politikai gondolkodás zászlaját hazánkban először Prohászka Ottokár emelte a magasba, aki a múlt század végén éppen azokban az években folytatta Rómában teológiai tanulmányait, amikor XIII. Leó pápa kihirdette korszakos szociális enciklikáját, a Rerum Novarumot. Míg Prohászka egyházi emberként képviselte ezt a tanítást, és az ebből következő keresztényszociális és demokrata gondolatokat, addig kortársa, Giesswein Sándor, a tudós győri kanonok, pápai prelátus, országgyűlési képviselőként is megpróbálta felvállalni a napi politikai küzdelmei során. Giesswein felkarolta a kor erősen liberális, de egyúttal feudális elemeket is cipelő társadalmában a munkásság és a parasztság érdekeit is. Önmagát keresztényszocialistának tartotta, mert az vallotta, hogy a szociális kérdésekre nemcsak szocialista jellegű, hanem keresztény eszmeiségű megoldás is létezik. 1916-ban földreformot hirdetett, amelyet kiterjesztett az egyházi birtokokra is. A kor viszonyaihoz képest radikálisnak mondható elképzelései révén élete utolsó éveiben az addig megszokott rend forradalmi felbomlásától való általános félelem miatt még az egyházi elöljáróival is szembekerült. Tanítása túlságosan újszerűnek tűnt, és ezért kevesen értették meg. A trianoni tragédia és az ezt követő gazdasági válságok, illetve Giesswein 1923-ban bekövetkezett halála hosszú évekre leállította a kereszténydemokrácia eszmeiségének hazai kibontakozását. A két világháború között viszont a Csehszlovákiának átadott korábbi magyar Felvidéken az Eszterházy János által vezetett Országos Keresztény Szociális Párt egészen a Magyar Nemzeti Párttal 1936-ban bekövetkezett egyesüléséig hitelesen képviselte az eredeti giessweini elveket. Ezek a társadalmi szervezetek néhány év alatt olyan komoly felvilágosító munkát végeztek, és olyan közmegbecsülést vívtak ki ezzel a maguk számára, hogy szavukra még a kormánynak és a parlamentnek is oda kellett figyelnie. Ez a mozgalmi jellegű társadalmi háttér megfelelő keretet jelentett arra, hogy egy majdan létrejövő hiteles kereszténydemokrata párt szavazói bázisát jelentse. A sorsdöntő fordulatot ehhez 1943 hozta meg, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország megint a vesztes oldalon fogja befejezni a háborút. Ezért augusztusban a reform hívei Győrben, a később mártírhalált halt Apor Vilmos püspök védnöksége alatt egy titkos tanácskozásra gyűltek össze. Ennek a megbeszélésnek az eredményeképpen alakult meg a Katolikus Szociális Népmozgalom, amelyik még csak egy öntevékeny társadalmi mozgalom volt ugyan, de már egy későbbi pártszervezet csíráját jelentette. Az események ekkor felgyorsultak. Decemberben már konspiratív körülmények között fogalmazták meg az első hazai Kereszténydemokrata Néppárt alakuló jegyzőkönyvét, amelyet az ostromra felkészülő fővárosban Varga László Galamb utcai lakásában hagytak jóvá. A párt születését jelző folyamat végső állomását az ideiglenes nemzeti kormány belügyminiszterének a működési engedélye és a szegedi zászlóbontó nagygyűlés jelezte. Ezt az engedélyt viszont az 1945 februárjában Budapesten felállított Nemzeti Bizottság csak hosszabb várakozási idő után ismerte el. A Kereszténydemokrata Néppárt ezért nem indulhatott az 1945-ös helyhatósági és országgyűlési választásokon önálló pártként. Lemaradását az 1947-es utolsó, még viszonylag szabad körülmények között kiírt parlamenti választásokon - már Demokrata Néppárt néven - fényesen pótolta: a legtöbb szavazat birtokában 62 képviselőjét tudta bejuttatni az Országházba. A történelem ellen viszont gyengének bizonyult... Az egyházi iskolák államosítását és Mindszenty József hercegprímás perbefogását megelőző kommunista agitációs kampány során Rákosi és Dobi, iletve a mögöttük felsorakozott állambiztonsági gumibotok olyan erős nyomást gyakorolt a Demokrata Néppártra, hogy a börtönök elől 1949 elején tizenegy országgyűlési képviselője külföldre menekült. Köztük volt a párt vezetője, Barankovics István is, aki Bécsből rádióüzenet formájában feloszlatta a Demokrata Néppártot. A hatalomnak azonban ez nem volt elég, úgyhogy az itthonmaradottaktól is kierőszakolt egy önfeloszlató határozatot. Jezsó Ákos