Keresztény Élet, 1996 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1996-01-07 / 1. szám

2. oldal Bálint Sándor pártfogásáért A szentéletű szegedi tudósról, a boldoggá avatás kezdeményezésé­nek kísérletéről már több alkalom­mal írtunk. Jelen gondolatainkkal életpályájának részleteibe tekin­tünk be, hogy azok is megismerjék, akik csak hallottak róla, még in­kább, akik semmit sem tudnak fe­lőle. Bálint Sándor Szeged legarchai­­kusabb részén, Alsóvároson, a Havi­­boldogasszony-templom közelében született, 1904. augusztus elsején. Felmenői halászok, csordások, illető­leg paprikával foglalkozó parasztem­berek voltak, de kútásó is került kö­zülük. Egyben mind azonos, mélyen hívő, vallásos emberek voltak. Ebbe a környezetbe született a kis Satiyika. Ezt a nevét az alsóvárosi idősektől ma is hallani: „Sanyi mindég aláza­tos, szelíd, Isten-szerető gyerek vót, aki nagyon szerette az embereket. Élete végiig ilyen maradt, maga vót a főbön járó kiss­zent." Iskoláit szülővárosában végezte az elemitől az egyetemig. Tanulmá­nyainak befejezését követően öt esz­tendeig volt díjtalan (tanár)gyakor­­nok, majd tanított a katolikus tanító­képzőben, a főiskolán és a szegedi, illetőleg (óraadóként) a budapesti egyetemen. Már ekkor foglalkozott a szakrális néprajzkutatással, amely bú­várkodásának első eredménye a Sacra Hungária című kötet. Diákok százait nevelte honszeretetre, felebaráti sze­ret­etre, a másság megértésére és el­fogadására, az ellenségeskedések bé­kés megoldására és mindarra, ami csak a nemességre nevel, tanít. A város és környéke - vagy aho­gyan ő fogalmazott: a szegedi nagytáj - népéletének, benne a kézművesség­nek és a paraszti társadalomnak a ku­tatása apai jussa volt. Anyai jussként élte és kutatta az ö-ző nyelvterület szakrális - de nem csak a katolikus - hagyományait. Ezeket sorra köz­kinccsé úgy tette, hogy visszaadta városának a tőle kapott, az enyészet­től megmentett vallásos anyagokat. Főként ezen a területen európai jelen­tőségű, semmivel nem pótolható munkát végzett. Örök talány marad számunkra, miként bírta ezt a sok munkát úgy végezni, hogy mindegyiknél teljes, egész emberként volt jelen. Vitte a reá rótt életkereszteket, mert hogy ab­ból bőven kijutott neki: felesége el­hagyta, a politikai hatalom félreállí­totta, de „szeretett városa” is konok lett hozzá, amely konoks­ágnak nem a városlakók voltak támadói, hanem a helyi hatalmaskodók. Ő mégis talpon maradt. Elszige­teltségében látott hozzá a hatalmas gyűjtött anyagok betakarításához: sorra születtek művei, amelyek közül elsőként kell említeni a vallásos tár­gyú köteteket. 1989-től dolgozom az esetleges boldoggá avatásának kezdeményezé­sén. Időközben Gyulay Endre me­gyéspüspök úr ajánlására megírtam „Az Úr készen találta Őt” című, Bálint Sándorról szóló könyvemet, amelyben két ima is közlésre kerül. Egyiket lapunkban is közzé tesszük, Bálint Sándorért. Az imákat Gyulay Endre püspök úr írta. Ifj. Lele József Ima Bálint Sándor boldoggá avatásáért Istenünk! Te megengeded nekünk, hogy a kegyelmedet felhasználó em­bereket, mint példaképeket magunk elé állítsuk, és a magunk hivatásában, életében követni próbáljuk. Sándor szolgád szeretett Téged és mindig figyelt lelkiismerete szavára, amelyben a Te szavadat akarta felismerni és utasításo­dat megvalósítani. Ezért képezte magát, ezért ment a nép közé, hogy a magyar vallásos kultúra gyöngyszemeit mindnyájunk számára hitet növelő kinccsé tegye. De megalázottságának és szenvedéseinek útján is benned bízott. Téged nézett és a Te erőddel győzött emberi szenvedélyein. Add meg neki a hozzád hűségeseknek megígért mennyei örök életet, és add meg nekünk, hogy Őt a boldogok között tisztelhessük és így még inkább példaképünknek tarthassuk. Krisztus, a mi Urunk által. Amen. Egy név a hét közül Aki megénekelte Krisztus életét Szent Hiláriusz, poitiers-i püspök (ünnepe január 13.) életműve ma is idősze­rű kérdéseket vet fel, amikor a hit újrafogalmazásáról beszélünk, Európa (Ma­gyarország!) újraevangelizálásáról. A püspök pályája szorosan haladt a kor által meghatározott vonalon: világi tudósként képezte magát, majd a Biblia elvezette a legfőbb Tudás ismeretéig, szolgálatáig. Költői tehetségét is ebbe a munkába állította akkor, amikor a római-görög kultúra már alkonyát élte, eltűntek az „édesen zengő” dallamok, s az egyház ott állt a világ közepén dalnokok nélkül. Nem volt még Szent Ambrus, s a többiek sem voltak, de Hiláriusz kis-ázsiai száműzetésé­ben, s hazatérte után megkezdte a himnuszok írását az igaz hit mellett. Politikai viszályok, arianizmus és tiszta teológia harcában (ezek mind össze­függtek­ szinte prózai stílusban, mégis a dal erejével írta meg a szent Krisztus életét, halmozta a bibliai jelzőket, feszítette a sorokat: Te Ige az Úr szívéből, Út, Igazság és Ige, Akit Jesse vesszejének, oroszlánnak olvasunk, atyád jobbja, hegy és bárány, sarkalatos sziklakő, vőlegény, isten, galamb, égi pásztor és kapu! Aki olvasta e sorokat akkoriban, érezte, az arianizmus ellen mint szól a Krisztust, mint Istent megváltó ének, s hogy - az utolsó strófa belső rímeivel - a költő miért a Krisztus királyt hirdeti: Kakas hangja, szárnya, tapsa, érzi a kelő napot. Mi imával s dallal hívjuk, amit jönni vár hitünk és a végtelen felséget énekelve végtelen hajnal előtt, világ előtt, zengjük a Krisztus királyt. (Babits M. fordításai) Napjaink eléggé zavaros, kereső idejében talán nem fölösleges beszélni a lélektan sajátságos tanításáról, amely a motivációk sorában elsőnek emlegeti a zenét, ritmust, azt a belső megszólító műfajt, amelynek csendes boltívei alatt (nem sátáni harsogások közt!) megérlelődhet a fiatal lélek is; e meditáció erejét csak fokozza a művészettel átszőtt egyházi irodalom, s nem véletlen, hogy komoly tudósok arról panaszkodnak, elfelejtődött a legtisztább forrás: a keresztény him­­nológia, pedig mennyi benne a modern érzés, üzenet (hogy a verstani modern­ségét most bővebben ne említsük). Főiskolák, egyetemek vajon megfelelő helyen értékelik-e már ezt a verskincset, amelynek kezdete éppen Hiláriusz nevéhez fűződik? Elképesztő­­programokat" vesznek fel egyesek még ma is a tananyagba, s az egyházzal kapcsolatos irodalmi értékeléseket alig említik. Szent Hiláriusz a XX. századvég, s a XXI. század költője lesz újra, s lesznek, akik a kereszténység eszméjét - az örök, elévülhetetlen eszmeiséget - a művészet gyönyörű nyelvén tolmácsolják az elődök nyomán. Tóth Sándor KERESZTÉNY ÉLET Ami karácsonyi számunkból kimaradt... Miért istálló? Szinte örök kérdés, hogy Jézus miért született istállóban, miért lett a szúrós szalmával bélelt jászol első pihenője? Igaz, a hívő ember elismeri, hogy Isten gondolatai nem a mi útjainkon járnak és nem a mi vágyaink, elképzeléseink szerint cselekszik. Mégis jogosnak érezzük a kérdést: miért az istálló, miért a jászol? Választ keresve csak körül kell néznünk a villanyfényes városokban, a luxusvillákban, és tündöklésük fé­nyében megpillantjuk a nyomorta­nyákat, ahol milliók tengetik nyo­morúságos életüket. Munkanélküliek, hajléktalanok, törzsi háborúk üldö­zöttjei társaságában élünk. Ócska bá­dogházak között, az utcákon folyik a szennyvíz, sokszor még annyi meleg sincs, mint a betlehemi istállóban volt. A harmadik évezredhez közele­dő emberiségnek semmi oka a di­csekvésre. Szinte megoldhatatlan problémákkal kell szembenéznünk és gyakran fölsóhajtunk: rajtunk már csak az Isten segíthet. Hogy segítsen, azért született istállóban. Mint egész élete során, születésekor is az utolsó helyet választotta, mert azonosulni akart mindazokkal, akik a szegény Lázárhoz hasonlóan a szívtelen gaz­dagok asztalánál próbálnak ételmor­zsákhoz jutni. Képzeljük el, hogy az afrikai Tan­zániából látogatóba érkezik hozzánk Roberta mama. Megcsodálja díszes karácsonyfáinkat, a felvirágzott oltá­rokat, a betleheny istálló gipszfigu­ráit és közben a fejét csóválja. Majd a mikrofonhoz lép, hogy a maga af­rikai módján egy történettel feltárja előttünk karácsony titkát: - Képzeljétek el, hogy egy asz­­szony nagy mosást akar rendezni. Há­tára köti azt a kendőt, amiben kis­gyermekét hordozza. Fogja a fehér­neműt és kimegy a folyópartra. Ott leülteti gyermekét a fűben, ő pedig munkához lát. Beáztatja a ruhákat, egy sziklán alaposan kiveri belőlük a szennyet. Hirtelen segélykiáltást hall. Gyermeke a folyóhoz mászott, és a rohanó víz magával sodorta. Az anya semmit sem tudott tenni kimen­tésére. Fogta a kimosott ruhákat, a gyermeket hordó kendőt és hazament. Este hazajött a férje és tudomására hozta: legkisebb gyermekünk beleful­ladt a folyóba, de a hordozókendő megmaradt. Látom, folytatja Roberta mama, hogy most értetlenül néztek rám. Nem fogjátok fel, mit akartam mondani ezzel a történettel. Pedig igen egyszerű a történet tanulsága. Azt éneklitek a mai napon, hogy Jé­zus megszületett, mégpedig nekünk született. És ti mit csináltok? Nekem úgy tűnik, hogy elveszítettétek Jézust és csak a hordozókendőt birtokol­játok. Ragyogóan kivilágítjátok az utcákat, az üzleteket, a karácsonyfák alján ajándékok sorakoznak, de a szí­vetekből hiányzik a nektek született Gyermek... Belefúrt a tagadás, a kö­zöny, a bűn sodró áradatába. Kérdezhetné valaki: vajon mit je­lent Jézust hordozni szívünkben? Nem csupán azt, hogy megismerjük életét, olvassuk a Bibliát, szentmisére járunk és megkereszteltetjük gyerme­keinket. Mily fájdalmas a lelkipász­tornak olyan testvéreket kísérni a te­metőben, akik úgy éltek, mintha Isten nem létezne. Csak a szokások kendő­je lobog a vállukon, de hiányzik belő­le Jézus. Nem éljük azt, amire tanított. Nem teszünk meg mindent, hogy ki­takarítsuk saját lelkünk istállóját. Be­lenyugszunk abba, hogy sokaknak még istálló sem jut szállásul. Jézus azért született istállóban, hogy ezekre a gyalázatos állapotokra emlékeztes­sen. Nyilvánvaló, hogy a népszám­lálás elmúltával a Szent Család is megfelelőbb hajlékba költözött. Nem nyomorogtak, de nem is búslakodtak a földi javakban. Mind a kettő em­bertelen, istentelen állapot létrehozó­ja. A nyomorgóknak hiába kínáljuk az evangélium kenyerét. Jézus sem kell nekik, mert nincs mivel táplál­niuk. A gazdagság is méreg, mert a történelem tanúsága szerint ez ásta meg Athén, Róma és talán Európa sírját. Jézus mindennapi kenyeret kér mindenki számára és ránk bízza a ke­nyérosztás feladatát. Nekünk kellene gondoskodnunk arról, hogy minél több ember befogadja szívébe és ne álljon meg a külsőségeknél. A hívő ember egyetért azzal a megállapítással, amely szerint kará­csonykor az ég megcsókolta a földet. Igaz, hogy tudunk mi hazug, áruló csókokról is, de általánosságban a szeretet jelét látjuk benne. Mily nagy ajándék földi életünkben a szerelem, a szeretet, a barátság karjában és csóközönében élni! Ilyenkor sejtjük meg az igazi boldogság mibenlétét. Karácsonykor Jézus azért jött a föld­re, hogy csendben megcsókolja a föl­det, megcsókolja az egész emberi­séget. Betlehemtől a Golgotáig kitárt karral állt és áll elénk, hogy megcsó­koljon, hogy szívére öleljen minket. Karácsonya annak van igazán, aki el­fogadja Isten felkínált szeretetét, és legfőbb kötelességének tartja, hogy átadja mindazoknak, akik hisznek, hinni akarnak Isten szeretetében, a szeretet végső győzelmében. György Attila 1996. január 7. AKIKET ÜLDÖZTEK AZ IGAZSÁGÉRT Uhl Antal, párizsi magyar lelkész (1902-1982) Uhl Antal pécsi egyházmegyés pap már kilenc esztendeje működött Franciaországban az ottani magyarok lelkészeként, amikor 1940 tavaszán Németország megtámadta Franciaországot. Éppen egy lille-i kórházban lakott, amikor a várost bombázták. A légi harcokban a franciáknak sike­rült lelő­niük egy repülőgépet. A gép pilótája kisebb-nagyobb sérülésekkel, de sikeresen katapultált. Mentőautón szállították a kórházba. Amikor megérkeztek vele, a franciák közelről megpillantva a városukat bombázó német katonát, nekiestek, és fel akarták koncolni. Ekkor érkezett a hely­színre Uhl tisztelendő úr, és a háborgó franciákat sikerült lecsillapítania: Emberek, ne bántsatok egy sebesültet, aki nem védekezhet! Ne szennyez­zétek be a francia becsületet! Robert Schulze ejtőernyős ilyen­formán megmenekült az agyonverés­­től. Amikor a németek elfoglalták Lille-t, gyógykezelésre magukkal vit­ték őt Berlinbe. Hálából csak névje­gyet hagy hátrá Uhl atyának. Aztán elfelejtették egymást. Uhl Antal már a németek által megszállt Párizsban működött, ami­kor megjelentek a fajüldöző-rende­­letek. A zsidó származású francia pol­gárokat koncentrációs táborba hur­colták. A külföldi - tehát például ma­gyar - állampolgárságú zsidókra a rendelet egyelőre nem vonatkozott. Legtöbbjük azonban rég elvesztette állampolgárságát igazoló papírjait. Postán sem szerezhette meg azokat, mivel a leveleket a Gestapo ellen­őrizte. Ekkor a párizsi magyar zsidók fölkeresték és megkérték Uhl Antal, próbálna hazautazni, és Budapestről megszerezni azokat a fontos iratokat, amelyek nekik most az életet jelen­tenék. Uhl Antal vállalkozott a feladatra. 1942 szeptemberében bőröndnyi ok­mányt csempészett ki Magyarország­ról Párizsba, a cenzúra megkerülésé­vel. Négyszáznál több franciaországi magyar zsidót sikerült megmentenie a deportálástól. Legtöbbjük idejében átszökött a déli, szabad zónába, és to­vábbmenekült Spanyolországon, Por­tugálián keresztül az Egyesült Álla­mokba. De miként a tizenkét apostol kö­zött akadt áruló, a párizsi magyarok soraiban is volt egy nácibarát, aki a sikeres akció után feljelentette Uhl Antalt a Gestapónál. 1942. október 11-én letartóztatták, és zsidópártolá­sért, valamint tiltott okiratcsempészé­sért öt hónapi szigorított börtönre ítélték. Büntetésének letöltését mégis si­került elkerülnie. Letartóztatásakor ugyanis megtalálták pénztárcájában a névjegyet, amelyet Lille-ben kapott Robert Schulzétól. Uhl atyának be kellett számolnia, miként került a né­met pilóta névjegyének birtokába. A Gestapo azonnal leellenőrizte a vallo­mást, és azok valósnak bizonyultak. Az ítélethirdetés után a hadbíró fél­rehívta a folyosón, Uhl atyát, és kö­zölte vele: ,­, Büntetésének letöltését csak két hét múlva kell megkezde­nie. Remélem, tudja, mi a dolga...” Uhl Antal tudta. Habozás nélkül elhagyta Franciaországot. Itthon me­gyéspüspöke dicséret helyett ezzel fogadta: „Fiam, miért avatkozik ma­ga a politikába? Most kénytelen va­gyok ideiglenesen az egyházmegye legeldugottabb falujába helyezni”, így került Uhl Antal 1943 tavaszán Párizs után a posta, vasút, autóbusz, orvos és minden egyéb nélküli Bara­­nyaszentgyörgyre ideiglenes lelkész­nek, mely ideiglenesség harmincki­lenc esztendeig, azaz haláláig tartott. A hivatal megfeledkezett róla, csak a világ minden sarkából érkező kö­szönőlevelek emlékeztették ember­mentő vállalkozására. Robert Schulze névjegyét még so­káig őrizte. Jelen sorok írója egy al­kalommal elkérte tőle, és kísérletkép­pen írt az egykori ejtőernyős német­­országi címére, a Berlinhez közeli Luckenwaldéba. Él-e még, hogyan alakult sorsa? Élt. És a német pilóta harminchét év után Baranyaszentgyörgyön ölelte meg egykori megmentőjét, aki pedig később neki, illetőleg névjegyének köszönhette, hogy a zsidók megmen­téséért Párizsban kiszabott büntetést sikerült elkerülnie. Uhl Antal egész életében sohasem úgy tette föl a kérdést, hogy mi lesz velem, ha beavatkozom, hanem úgy, hogy mi lesz vele, a másikkal, ha nem avatkozom bele. Valószínűleg így mérlegeli magában az irgalmas sza­maritánus is. Vajon nem így kellene kérdeznünk nekünk is? Ők a jerikói úton, Lille-ben, Párizsban válaszol­tak. Nekünk, mai keresztényeknek itt és most kell válaszolnunk. Akkor is, ha körülöttünk mindenki hallgat. Akkor is, ha majd egyszer minket is elfelejtenek. • i )( 1 Hetényi Varga Károly

Next