Keresztény Élet, 1998 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1998-01-04 / 1. szám
1998. január 4. Emlékezés Werner Alajosra (1905-1978) Méltó emlékezés volna, ha az 1998-as évet a zenei világ Werner Alajos-évnek nyilvánítaná, s Werner művészi tevékenységét mind a zenei, mind más középiskolákban - legalább egy esztendeig - kiemelkedő tananyagkák kezelnék. Mindez persze csak álom, mégis fontosnak tartjuk, hogy felkeltsük a magyar egyházzenei élet figyelmét a XX. századi egyházzene egyik kiemelkedő alakjára. Tesszük ezt még azért is, hogy megismertessünk egy, a Bartók Béla Zeneiskola Alapítvány által megjelentetett kiadványt, amely Werner atya életéről és tudományos munkásságáról ad összefoglalót. A kiadvány címei Schola Cantorum Sabariensis (1996. Szombathely). Gál József remek munkásaitól idézünk, s így emlékezünk rá. Elemi és középiskoláit Pozsonyban végezte. Az elemit az Orsolyák iskolájában, a gimnázium alsó 4 osztályát a Királyi Katolikus Főgimnáziumban, a felső 4 osztályt pedig a Csehszlovák Állami Reálgimnázium magyar osztályában. A kiváló képességű fiatalember tanulmányait kitűnő érettségivel zárta 1923-ban. Jókedvű, vidám, csínytevésre hajlamos személyiségű kisfiú volt. Szerette a számok birodalmát is, valójában azonban a zene, az irodalom világa fogta meg. A család csaknem minden tagjánál a zenei tehetség dominánsan megjelent. Mária az angolkisasszonyoknál énektanárként, karvezetőként, kántorként dolgozott. A tanítónő Katalin szívesen tanított éneket, kórusban énekelt. Erzsébet 70 éves koráig a pozsonyi Szent Márton-dóm énekkarának volt a tagja. Legfiatalabb testvére, Sándor, 20 éves korában jelentkező tüdőbaja miatt nem fejezhette be zeneakadémiai tanulmányait Budapesten. Alajos zenei érdeklődése is korán jelentkezik. Az iskolában énekkart szervez, zenét szerez, szerepel az önképzőkör számos rendezvényén. Érettségi után az ausztriai kapucinusoknál tölt el 2 hónapot. A gyenge fizikumú és kétkezi munkához nem szokott fiatalember hamarosan úgy dönt, hogy elhagyja a noviciátust, s a papi hivatás iránti vonzalmát, mely a zenével párosul, más úton kívánja megvalósítani. Erzsébet nővérét kéri levélben, hogy jöjjön érte. A tanévet kissé lekéső Weinert, Géfin Gyula ajánlására fölveszi Mikes püspök, azzal a kívánalommal, hogy lemaradását hozza be. Ennek a követelménynek maximálisan megfelel. Olyannyira jól teljesít, hogy Mikes 1925-ben a Hittudományi Akadémiára küldi tanulmányai folytatására. Itt szerzi meg diplomáját 1928-ban. Római tanulmányainak befejeztével visszatér Szombathelyre, s a szeminárium tanára lesz. Tanít éneket, s az ének mellett teológiai tárgyakat is, például homiletikát, katechetikát. A tanítás mellett megkezdi 1933 őszén a rövid idő alatt ismertté vált Schola Cantorum Sarbariensis szervezését. A fővárosban a Regnum Marianum volt az otthona. Itt alakította meg második kórusát, a Schola Regiát. A felnőtteket a Regnumban lakó hitoktatók, hittantanárok közül választotta, a gyerekeket pedig a regnumista fiúk közül, akik a környező iskolák tanulói voltak, de szabadidejüket a Regnumban töltötték. Weinert 1950. augusztus 31-én rendelkezési állományba helyezik, és a szolgálat alól felmentik. Ez év november 21-én a Népművelési Minisztériumban kelt levélben arról értesítik, hogy ideiglenesen nyugállományba helyezik és tájékoztatják, hogy a „Zeneművészeti Főiskolán, 1936. szeptembertől 1. év november hó 30-ig eltöltött, kereken 14 évi szolgálata a nyugdíjba beszámít”. A Regnum bezárása után két évig a Központi Papnevelő Intézet prefektusa lett, de 1952 nyarán innen is távoznia kellett. Az indok szellemével fertőzi az ifjúságot. Életének következő állomása Máriaremete. Itt kántorkodott bebörtönzéséig. Remetén a hívekből szervez kórust. Jellegében azonban ez nem a Schola kórusait idézi, hanem egy „megszokott” templomi kórus volt. 1957-ben Franciaországban egyházzenei világkongresszust tartottak, amelyen Magyarországot Werner képviselte. Ez alkalommal felkereste néhány régi egyetemi társát Svájcban, Olaszországban is. Az egyházzenei kongresszuson „beszéltem a magyar egyházzenei állapotokról. Párizsból utaztam Lourdes-ba” - mondja. Innen egy Mária-szobrot hozott magával, amelyet a hívek nagyon szeretnek. (A lourdes-i Mária-szobor jelenleg is Máriaremetén található.) A külföldi út gyanús lett a hatóságoknak. Hazatérése után 1959-től többször is kihallgatásra hívta be a rendőrség. 1961 tavaszán aztán egy házkutatás során letartóztatták. „Bizonyítékként” megtalálták egykori paptársaival, diákjaival való levelezését. A vád: államellenes összeesküvés. Ezután hosszú ideig a budapesti Fő utcai gyűjtőfogházban volt magánzárkában. Innen vitték Márianosztrára. Három és félévi börtönre ítélték. Minden vagyonát elkobozták. A „minden vagyon” egy írógép volt és a zongora. A zongorát Kodály Zoltán mentette meg, személyes közbenjárásával. Válogatta és közreadta: Stoffán György Szívhez szóló szentkép Egy képet kaptam Vianney Szent Jánosról, a plébánosok védőszentjéről: a szent sajátos, földöntúli mosolytól sugárzó arccal, öszszekulcsolt kézzel imádkozik. Egy jól sikerült portré, amely a belsőt is kifejezi... Egy arc, egy szent arca... Az ember, aki a francia felvilágosodás korában élt; az ifjú, aki követi Isten papságra hívó szavát, bár kevés alapja volt a tanuláshoz. A kispap, aki újra és újra feláll a tanulmányi kudarcokban. A kispap, akit mély imaélete és Mária-tisztelete miatt, gyenge eredményei ellenére is - mintegy könyörületből felszentelnek. A fiatal pap, akit egy eldugott, kicsi faluba helyeznek. A pap, akinek minden vágya: Jézushoz vezetni az embereket. A pap, aki közbenjár Istennél híveiért, akinek egyszerű beszédeit a Szentlélek kegyelmei kísérik. A szent, aki csak egyet szeretne, mind bensőbben egyesülni Istennel. A szent, aki vágyik a magányra, de engedelmességből mégis plébános marad. A szent, aki feláldozza egyéni vágyait a közösség szolgálatáért. A szent, akinek állandó fohásza: „Óh, mennyire szeretném egészen elveszíteni, és csak Istenben feltalálni magamat”. A szeretet embere. Arcán az Istennel egyesült lélek öröme. Mosoly, amely a mennyországot hozza közénk, az imádkozó ember Istent sugárzó mosolya. Mosoly, amely csipkelődve korhol, mosoly, amely egyszerűen, de határozottan elnéz az őt zaklató gonosz lélek felett, mosoly, amely bölcs atyaként, szavak nélkül is beszél. Mosoly, melyet a szív megért. Egy igaz ember arca, aki az Istenben végzett mindennapi munkát is szent imának tartja. A munkától és önmegtagadástól lesoványodott arc. Isten szeretetéért és a lelkek üdvéért kissé túlzott böjtöket végző ember arca, aki azonban orvosa tanácsára enyhít böjtjén. Szemek, melyek a saját és mások bűneit megsiratják. Mélyreható tekintet, amely az Úr kegyelméből belelát Isten életébe és általa a szívek titkaiba, de amely nem vádol, és nem kényszerít senkit. Egy szelíd tekintet. Aki szeretetből szolgálni akar és a szentségek által Istent adni embertársainak. Vianney János arca, aki ellensége minden tettetett pózolásnak, akinek sugárzó arca nem idillizált, giccses szentkép, hanem valódi, természetes, de földöntúli mosoly. Egy kis ember, akiben Isten nagysága tükröződik. Egy egyszerű, jóságos, közvetlen, a szegénységet önként vállaló, imádságos lelkű, falusi plébános arca. Egy boldog ember arca! Sz.P. KERESZTÉNY ÉLET Párizs védőszentje Szent Genovéva Szülei még római őseik nevét viselték, 422-ben született gyermekük már frank nevet kapott. A népvándorlás korában élt, amikor leomlottak az ókori nagyvárosok, s falvakká zsugorodtak. Genovévában már gyermekkorában felismerte a szentet Germanus, az ugyancsak szentéletű püspök. Egy alkalommal édesanyja nem akarta elengedni a templomba. Lánya „kötözködni” kezdett, mire édesanyja arcul ütötte, s a mama abban a pillanatban megvakult. Már 21 hónapja volt vak, amikor Genovéva a közkút káváján üldögélve sírt: édesanyja őmiatta veszítette el szemevilágát. Könnyei a kútba hullottak. Amikor korsóját megmentve, hazavitte a vizet, kérlelni kezdte édesanyját, hogy imádkozzanak, s mossa meg szemeit. És megtörtént a csoda: édesanyja ismét látott. (Ezért hívják ma is segítségül a szembetegségben szenvedők, sőt Nanterre-ben, ahol az eset történt, ma is tisztelet övezi a régi kutat.) 15 éves korában szüzességi fogadalmat tett, s Párizs püspökétől átvette a fátylat. Ettől kezdve - egy régi krónikás szerint - bárhol is járt, 12 kísérője volt: a hit, a szeretet, az okosság, a tisztaság, az ártatlanság, a nagylelkűség, az egyszerűség, az egyetértés, a böjtölés, a fegyelem, a türelem, s az igazság. Genovéva kicsiny párizsi házából rövidesen kolostorféle alakult ki, fiatal lányok csatlakoztak hozzá, s követték életpéldáját. 29 éves volt, amikor Attila lovas hadával közelített Párizs felé. Genovéva prédikációt tartott a népnek, s maradásra buzdította őket, ám azok levonszolták a Szajnához, hogy belevessék, de a fődiakónus megmentette őt, s általa Párizst. Ezért védőszentje a fény városának. További életét, utazásait számtalan csoda kísérte. 80 éves korában halt meg, sírja zarándokhely volt, míg a forradalom idején fel nem dúlták, sőt testét is elégették. Templomából panteont alakítottak a francia nép nagyjainak. Maradék ereklyéit a közelben őrzik, a Szent Istvánról nevezett templomban. Porga Zsolt Levágtuk a disznó farkát! A beregszászi magyar iskolában levágtunk egy 150 kilós sertést. A második óra után már perzselte a hentes az udvaron. Kitódult minden gyerek, s szájtálva figyelték. Rögtön akadt vállalkozó, aki megkóstolta volna a disznó farkát, de nem volt könnyű harapni majd’ a földig hajolva, így előkerült egy bicska és lenyiszálták. A disznó két füle is hamarosan rágógumi lett a gyerekek szájában. Aztán széthasította a sertést a hentes és egymás után vette ki a belsejét. Persze, mindig meg kellett mondani, hogy mi micsoda. Talán egyetlen családban sem öltek még disznót, jó ha kenyér kerül a legtöbb helyen az asztalra. A gyerekek fáradhatatlanul követték a disznó átváltozásait. Megkérdeztem tőlük, ki evett közületek húst az elmúlt héten? Bizony egyetlen gyerek sem jelentkezett. Ebédre elkészült a sült hús, krumplival, káposztasalátával. Hatvan gyereket ebédeltettünk meg. Közben jöttek a szegénysorsú családok is, húsz csomag kóstolót osztottunk ki közöttük. Másnap reggelre megsült a hurka, kolbász. 300 gyerek kapott kenyérrel egy kis kóstolót. Elköltöttünk minderre testvéreink adományaiból 68 ezer forintot, de olyan örömet szereztünk ezeknek a gyerekeknek és a legszegényebb családoknak, mely még sokáig melengeti őket. Átányi László GONDOLATOK AZ EVANGÉLIUMHOZ A kevesek bölcsessége Vízkereszt vasárnapja. Mt 2,1-12. Napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe, és tudakolták: „Hol van a zsidók újszülött királya?” Ezeket a bölcseket a keresztény hagyomány elnevezte királyoknak, akik hárman voltak: Gáspár, Menyhért és Boldizsár. A bölcsekben nem az a csodálatos, hogy vállalták a veszélyekkel teli, hosszú utat, hanem hitük, elszántságuk, amikor senki más nem követi őket. Napkeleti otthonukban senki sem gondolt arra, hogy velük tartson. Jeruzsálem Heródessel együtt megrémült. Mit gondolhattak: ezek félnek egy újszülöttől? Az ő királyuk, és senki nem tart velük! Csak ők egyedül keresik azt a Valakit? Betlehemben sem tudnak semmit arról, akit keresnek, hiszen annak a titokzatos csillagnak kellett vezetni őket. Végül találnak egy piciny házikóban egy még kisebb gyermeket, egy ragyogó arcú, fiatal édesanyával. Semmi nem zavarta meg őket. Sem az út nehézsége, sem az emberek közönye, sem a szegénység a királyi pompa helyett. Nem jutott eszükbe, talán tévedünk, hogy keressük őt? Hogy van az, csak mi járunk a helyes úton? Ostobaságot teszünk, és a többiek, a bölcsek? Ők mindennek ellenére hittek, hiszen megtalálva Jézuskájukat, nagyon megörültek, és a földre borulva hódoltak előtte. Bennünket is megzavarhat, ha kevesen vagyunk. A hívek nagy sokasága, amikor százak, ezrek, sőt milliók jönnek össze, óriási lelki erőt, meggyőződést sugall. De mit érez a fiatal, amikor 400-500 gyerek közül csak 9 hittanos? Mit él át a beteg, amikor a kórházi szentmisén csak 5-10 lélek totyog be? Mit érzett az az öreg anyóka, aki a francia forradalom során rendezett népszavazáson egyedül emelte fel reszketős kezét: Pour Dieu! Egyetlen szavazat Isten mellett, a többi mind ellene. Nem a tömegnek volt igaza, hanem neki. Nekünk is bírni kell a kisebbségi sorsot. Nekünk tudni kell a magunk útját járni! Mi annál inkább leszünk! Erdődy Imre 3. oldal