Heti Kis Ujság, 1993. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-01 / 1. szám
A VIDÉK HETILAPJA Főszerkesztő: Pártay Tivadar Boldog Új Évet Kívánok! — hangzik ország, sőt világszerte mindenütt, ahol a Gergelynaptárt használják és kultúremberek élnek. Boldog új évet kívánunk egymásnak, mert ez semmibe sem kerül. Sőt őszintén gondolni, de még kívánni sem kell. Csak jó képet kell vágni és elmormolni. Akár a köszönésnél. Mert ugyan ki gondol arra, hogy tényleg kívánja is a jól eltöltendő napot a köszöntötteknek? Pláne ki kíván egy egész boldogan töltendő évet embertársának, ha az még csak nem is családtagja? Valljuk csak be — SENKI. Kíséreljük meg most komolyan gondolni és átgondolni a BUÉK-ot! Ne csak kimondjuk, de így is érezzük! És ne csak átgondolva érezzük, de érezzük őszintén! Mert most nagyon nagy szükségünk van és lesz erre az őszinte és átgondolt kívánságra, s annak beteljesülésére! Egyszer régen azt írtam újévi számunk címe után, hogy az óév mint kopott, rongyos boszorkány sompolyog el szilveszter éjjelén, hogy helyet adjon a friss, tisztán érkező, fiatal új esztendőnek. Ezt ma — sajnos — nem írhatom már. A mocskos, alattomos óév nem sompolyog el, hanem itt marad piszkával, szennyesével együtt, hacsak... Hacsak összefogva kiseprűzzük innen és beengedjük helyére a friss, tiszta levegőjű új évet. Sokszor hallom vissza, sokan kárhoztatnak, amiért kíméletlenül (lehet, sokszor túl kíméletlenül) írom meg a hibákat, a vétkeket és a cinkos hallgatásokat is. Biztosan igazuk van. Ez a dolgom! Ha dolgom végzése közben túlzásba esnek, módjában áll mindenkinek reflektálni arra. Itt nyilvánosan ígérem meg, hogy a reflexiókat közlöm. Ha csak stílusa, módja nem ellenkezik az etikával vagy az igazsággal. De még akiknek írását valamiért nem közöltem, azoknak is leírtam — levélben —, miért nem közlöm és kértem, amennyiben nem ért velem egyet, keressen fel és beszéljük meg a dolgot. Azt hiszem, ennél fairebb módon nem lehet eljárni. Politikáról van persze szó. Más esetben, ha tárgyi, szakmai kifogás merül fel, közlöm az ezzel kapcsolatos észrevételeket; ha személyi stb., akkor közlöm: tessék bírósághoz fordulni. Mert én sem kálium-, sem paragrafus-szakértő nem vagyok. Csak egy öreg, szegény újságíró, a maga konzervatív etikájával. Persze pimasz és személyeskedő észrevételeket, leveleket is kaptam. Arra, ha egyéb ok nincs, nem válaszolok. Nem akarok lemászni a jelenleg tán szokásos, de nekem rossz szagú szintekre. Ezért elnézést kérek! De hadd válogassam meg magam, hogy kivel poharazok és kivel levelezek. Szóval, akik úgy vélik, hogy az újévi takarításnál nekem is illene részt vennem, hogy a Heti Kis Újság ablakain is friss levegőt kellene beengedni, csak szóljanak, írjanak. Újra leírom (nem mintha elfelejtettem volna, a múlt heti számban is leírta tisztelt ifjú kollégám!): „a kizajlott jégfelhőkön szép szivárvány támad” — azaz támadhat. Szóból, azaz írásból ért az ember! De ennek kellene állnia a másik oldalon is. Rá kellene jönni arra, hogy az írások nem mindenkire vonatkoznak! Akire igen, az ha akarja, vonja le a következtetést és javítson, vagy törődjön bele, hogy a hibáknak — néha — valaki hangot is ad. Akinek pedig nem — az ne vegye magára. Szóval mindkét oldalon alaposan nézzük meg az óév hagyta takarítanivalókat és őszinte szívből kívánjunk boldogabb, tisztább és szebb új esztendőt egymásnak! Ha ezt őszintén tesszük és nem a folyosói pletykákon hizlalt, a hírhordásból élő és bajkeverésből hasznot húzó senkik, vagy még kisebbek által hagyjuk irányítani véleményünket, hanem néha-néha magunkba nézve megbeszéljük önmagunkkal a dolgokat, kevesebb lesz a félreértés, a sértődés, a pletyka, és sokkal több a megértés, esetleg a tanulság is. Múlt héten kérdeztem, vajon mit keres a T. Házban a tucatnyi, oda semmiképpen nem való nyüzsgő. Milyen jogon és címen, ki engedélyével terpeszkednek a páholyokban a politikai senkik, a nem akkreditált, sehol sem dolgozó, egy lapot sem képviselő újságírók? Nem szeretném, ha megint magára venné olyan valaki, akire nem vonatkozik. Nem a szabadúszó kollégákra gondolok, akik kemény és komoly munkával akarják, tudásukat felhasználva, tárgyilagosan tájékoztatni a közönséget! Inkább azokról, akik egyik szobából a másikba lődörögve, amit itt hallottak, azt ott ejtegetik el, s amit megtudtak ott, azt viszik onnan máshova. Tehát nem megírják értesüléseiket (?!), hanem csencselik! S mit keresnek ott maguk csinálta riporterek és ifjú lődörgők? Vidékről „bejárók", volt istállófiúktól kezdve a messziről jött senkik? Ki az vagy kik azok, akik csak úgy osztogatják a belépőket? Miért adja ki ezt kezéből a Háznagyi Hivatal? Ezt — szerintem — még az elnök és alelnök is csak onnan igényelhetné. S ha majd egyszer ebből baj származik, ki fog kire mutogatni? Nem jól van ez így! Ezt látni kell mindenkinek! Még a falusi hivatalban sem lehet csak úgy ki-be járni bárkinek és bármikor. A T. Ház átjáró, melegedő, vagy tán pályaudvari társalgó? Netán nyilvános büfé? A tekintélye, a presztízse forog kockán, ha ez így marad! Remélem, most meg nem a Háznagyi Hivatal sértődik meg?! De vegye kezébe a belépők kiadásának jogát! Vizsgálja meg, kik kérik és kinek adják! Határozza meg — ha kell —, egy-egy honatya hányat igényelhet havonta. S ne tegyen kivételt sem az Elnöki vagy Miniszterelnöki Hivatallal, sem a miniszterekkel — senkivel! Csak így őrizhetik meg — azaz állíthatják vissza — a Ház jó hírét! Mert lassan rosszhírű házhoz fog hasonlítani. Ez is az újévi takarításhoz tartozik! A Házelnökségnek pedig rendet kell teremteni a távolmaradók, a folyosón és a büfében lebzselők között! A teremben újságolvasókat és bájcsevegőket figyelmeztetni kell, hogy az olvasó másutt van és más időben használható! Ez is az újévi nagytakarítás tartozéka, mint megannyi látszólag apró kérdés, de a Ház jó híréhez, tekintélyéhez ez mind és még sok más is hozzátartozik. S mindezt megint nem rosszindulatból mondom el, hanem mert nagyon szeretném, ha a mi Házunk szép, tiszta, rendes és joggal tisztelt Ház lenne. Ez mind-mind beletartozik az én BÚÉK-omba és mindezt őszinte jóakaratból írtam le! Nagyon szeretném, ha úgy is fogadnák! Tudom, tudom, itt megint ismétlésbe bocsátkoztam. De ez kell! Félévi bizonyítványosztás lesz nemsokára az iskolában, s félideji bizonyítványosztás van a nagy iskolában, a T. Házban is. Ilyenkor a gyenge tanuló nekidurálja magát, hogy év végére kijavítsa bizonyítványát. Van még erre idő. Nos, Atyák, az okos neki fogja darálni magát, hogy javítson és az új tanévbe beiratkozhasson, és fel is vegyék. A Ház őrzőinek pedig az a feladatuk, hogy újra bérlők maradhassanak. Ezért írom mindezeket többször is — a jó pedagógus jóakaratával. * S most menjünk tovább. Az élet nem áll meg, az is megy tovább. Az évek jönnek, mennek, az élet útjai mind göröngyösebbek, nehezebbek lesznek. Út menti tüske tép, az emberi tüskék, a viharok mind vadabbak, könyörtelenebbek. Amikor a krónikásnak —, aki akkor még kicsi fiú — hátára került az első, büszkén és boldogan hordott iskolatáska, már javában dörögnek az ágyúk tőle nem is olyan messze délen (1914). De ő még csak a felvirágozott sapkájú „rosseb” bakákat látja masírozni és hallja mind halkulóbb éneküket a mind fiatalabb és mind kevésbé lelkes menetszázadoktól. Nem zavarják a háborús nehézségek sem. Ugyanolyan jó étvággyal eszi a gerslit, mint azelőtt a rizsét. No meg a Burizyt (búzarizs). S nagyon ízlik a magaszedte bodzavirágból készült édes lekvár, melyhez a mama, majd nemsokára a nagymama melaszból főtt aranysárga szirupot használ, melyért ő ment el a cukorgyárba. Édesapa fát termelt az Esterházy adta erdőkben, s ott öröm volt az izzadó felnőtteknek vizet hordani a forrásból. S a szomorú 1918: a front összeomlott. Elvadult, lövöldöző katonák vonattetőkön tartottak hazafelé. S jött a nagy büntetés: a spanyoljárvány vitte el az ártatlanokat, köztük édesmamát is. Jött a háború utáni nyomorúság. A kisfiú útja elkanyarodott messze a drága otthontól. Intézet, katonaság stb. És aztán a magányosság, mely elkísérte útja végéig. Sok-sok drága fényes év, sok öröm, sok vidámság és sok szerető szív vette körül, de belül mindig volt egy kis nyomottság, a betokosodott magányosság. A szép napok és évek hamarosan véget értek. Új fegyvercsörgés, új menetszázadok, új vérözön és százezrek pusztulása. Az időközben felnőtt kisfiút magával sodorja a vihar! Az orosz puszták, a végtelen ukrán mezők, a behavazott Kárpátok már mind-mind vértől lucskosak, fajtól hangosak. Mögöttünk nyilas suhancok, országfosztogató csavargók. Német csizmák dübörgése nyomja el a mindenünnen elhurcoltak sikolyát. Halálmenetek és lezárt vagonok! Az elszabadult pokol! Az életre kelt apokalipszis! A német géppisztolyok kattogását orosz puskák csattanása váltja fel. Az Andrássy út 60-ban nyilas őr helyett AVOS haramia lépked. A sikolyok, jajszavak változatlanok. Az áldozatok is. Akik nem akarnak sem oda, sem ide tartozni. Akik csak magyarok szeretnének maradni! Haláltáborok, börtön, akasztás a kíntól hajtott forradalom után. S végül a remény: elmentek! Úgy futottak el az évek, mint a vonat mellett a Balaton-parti kisebb-nagyobb állomások, melyek kora tavasszal, amikor arra mentem, fehérre meszelve, kivirágozva, tisztára sikálva mosolyogtak rám, s amikor késő ősszel jöttem, ázottan, kopottan, szomorúan intettek búcsút! De ott volt a nagy kék víz, mely barátságosan csillogott felém: A VISZONTLÁTÁSRA, JÖVŐRE! Ma már nem int az öreg legénynek. De int Nektek, fiatalok! Reménykedjünk egy sokkal szebb jövőben! Vigyázzatok, el ne veszítsétek a jövőt! Mert az a tietek és a tieiteké! S Ti, idősebbek, segítsétek őket a jövő őrzésében, építésében! Ne engedjétek, hogy ebben gonosz emberek megakadályozzák az építőket! Ezzel a kéréssel és ebben a reményben kívánok valamennyi jó szándékú hazámfiának boldog új évet! Pártay Tivadar BÚÉK