Kisalföld, 1957. május (2. évfolyam, 100-125. szám)
1957-05-01 / 100. szám
Felakasztotta magát a gyilkos apa — Jelentésünk a győri családi drámáról — Lapunk keddi számában beszámoltunk a győri véres családi dráma történetéről. Arról is beszámoltunk, hogy Vigh József, a tetszés gyilkos, hétfőn este véres tette után elmenekült. Lapzártakor a rendőri jelentések szerint Vigh Józsefnek a Kisdunánál nyoma veszett. A bűnügyi nyomozók kitartóan és tervszerűen folytatták az üldözést a gyilkos kézrekerítésére. A rendelkezésre álló adatok birtokában és a nyomozó kutyák segítségével folyt az üldözés . Vigh József még az éjfél utáni órákban sem került elő. Voltak időszakok, amikor úgy látszott, hogy sikerül egérutat nyernie a családirtó Vigh Józsefnek. De az üldözés tervszerűen folyt és a hurok egyre szorult a gyilkos apa körül. Végül is kedden reggel 7 órakor a patkányosi erdőben felakasztva megtalálták Vigh Józsefet. Nyilvánvalóan látta már, hogy nem menekülhet, s ezért önkezével vetett véget életének. Érdeklődtünk a kórház sebészeti osztályán Vigh Józsefné állapotáról. Azt a felvilágosítást kaptuk, hogy az asszony kórházbaszállítása óta eszméletlenül fekszik. Az orvosok szerint állapota reménytelen. A kórházi jelentés szerint tehát, sajnos, tovább emelkedhet a dráma halálos áldozatainak száma. Megoldódott a titokzatos hulla rejtélye ták. Bakonyi János 24 éves győri lakossal azonos. Április 7-én tűnt el lakásáról Bakonyi János, a Győrött közismert sakkbajnok és azóta nyomaveszett. A suttogók tudni vélték, hogy gyilkosság áldozata lett. A boncolási jegyzőkönyv tanúsága szerint a halált fullyadás okozta. A hullán semmiféle külsérelmi nyomot nem találtak és a boncolás részletei alapján megállapítható, hogy gyilkosság esete nem áll fenn. Feltehető, hogy illuminált állapotban a Dunaparton mosakodás közben esett a vízbe. Persze ez csak feltevés. A további nyomozás minden részletre kiterjedően még folyik. Eredményéről beszámolunk olvasóinknak. A csornai vásár nem május 5-én lesz megtartva, hanem május 15-én. Csornai tanács. A bűnügyi jelentés szűkszavúságával: 1957. április 26-án a győri iparcsatorna és a Kieduna öszszefolyásánál partrakerült hulla személyazonosságát megállapított ANYAGBESZERZŐK, FIGYELEM1 Műszaki anyagok és gépek beszerzésénél segítséget nyújt a volt Műszaki Bizományi Vállalat. Minden héten műszaki becslést tart. Győr, Rákóczi Ferenc u. 31. Telefon: 21—70, v. 24—52. Amikor Beröcz Katica nefelejcset szedett a Marcal partján, Berkes János, a fiatal, feketehajú, feketebajszú, hetyke legény éppen arra tévedt. Jóideig csak nézte a csillogó víz sxirtján hajladozó, félig még gyerekleányt, akinek szőke hajából, tüzes-fekete szeméből, dóm,borodó kebléből, egész lényéből finom erotika, áradt. De aztán gondolt egy merészet, s az ajkára nőtt, kissé fölényes mosollyal szólt a lányhoz: — Adhatnál abból a nefelejcsből! — Szedjél magadnak — válaszolt Katica, félig pirulva. Csend támadt, csak a madarak, meg a sütkérező békák danásztak. János nem bírta sokáig ezt a csendet, nagy beszélgethet nékje támadt: —* Tudom, mért nem adsz, kell az valakinek a kalapja mellé . . . — Nincs nekem legényem —felelte a lány ártatlan szemeket vetve — nem is kell, ilyen, a természetem. De te biztos futsz öt leány után te . . — Nem én — mondta János — egy után se. Az én természetem is olyan mint a tied, még olyanabb . . . így folyt a beszéd, mivelhogy a legény nem ronthat egyszerre ajtóstól a leány házába, a lány meg nem kínálgathatja magát. Kezdetnek nagyon is jó volt ez a beszéd. Most a Marcal partján mindkét ifjú szív kinyilvánította, hogy nincs „senkije“, nem is kell, mert ilyen az ő természetük. Ez pedig köznyelvre fordítva annyit jelent: — Téged várlak, csakis téged. De tagadom, mert nem merem megmondani. Azért csak közelíts bátran, tied a szívem. Katica, miközben úgy jár a keze, akár a motolla, azt is megmondja Jánosnak, hogy a nefelejcsét a templomba viszi. Nem mindet, haza is visz belőle a szép kis vázába, mert nem lehet tudni, mikor, ki megy hozzájuk, hisz ők szívesen látnak minden tisztessége embert. János szeme e szavakra fölcsillant, mert ezek a szemérmetes leány nyelvén mondott szavak azt jelentik, hogy Katica szívesen venné, ha János elmenne hozzájuk. Hamarosan esteledett, s mindkettőjüknek haza kellett menniük. János hosszasan nézett a könnyedén futó Katica után, kellemes izgalom bizsergett végig egész testén. Útközben eszébe jutott, hogy ma éppen szombat van, estére meg is látogathatja Katicát .Hazasietett, fölvette félünneplő ruháját. Zsebébe tette óráját, a láncát úgy akasztotta a gomblyukba, hogy szépen mutasson. Amikor kilépett az utcára, csak úgy surrogtak a seprők. Marcalkecén a szombat este nem olyan, mint a többi. E napon a lányosházaknál nem győznek eleget takarítani. Még ott se, ahová eddig nem járt legény, mert nem lehet tudni, hogy mikor kezd bebejárni valamelyik jófi. János peckesen lépdel az utcán. Egy kicsit betér a Leesi-be, mert ilyenkor kurázsi te kell ám, azt pedig a borocska adja. Cimborái, Kerek Ferkó, meg Kokas Miska már várják a kármentőnek támaszkodva. A legények megisznak néhány pohár „mórit“. Aztán, amikor a kalapjuk kezd csáléra állni, elindulnak Bőrű ezek felé. Szép csendesen osonnak az ablakuk alá, hogyan tisztességes legényekhez illik: — Majd meglátjátok, mennyire örül a Katica, ha meghallja a nótánkat. Világot gyújt — mondja János társainak —, s még kígyóztál is a gyufával (ez a szíves fogadtatás jele). Akkor aztán bekérezkedhetünk. De be ám . . . A fiatal legény rákezdi tiszta baritonján a dalt, s a többiek is vele mondják: Óh te öreg, magos nyárja Vigyázz az én kedvesemre Szemed elől el ne veszejtsd Járjon is ő bármily messze . . . De mi az, nem gyújtanak világot? Odabent korom sötétség honol. János lelke te elsötétül, mint holdnyugváskor az éjszaka. Ám egyszerre csak kicsapódik az ablak, s egy zilált, őszes fej bukkan ki rajta, Trézsi néninek, Katica anyjának sovány feje. — Menjetek máshová, — pörlekedik Trézsi néni a legényekkel — nem kell még sarkantyúzni az én Katicámnak. Kisleány ő még. No, mutassátok már a házatokat! Menjetek isten hírével! Ezzel becsapja az ablakot, hogy csak úgy csörren. A megszeppent legények egymásra néznek. János savanyú képet, vág, sint társainak, hogy menjenek, ő meg átvált a túlsó sorra, ott bandukol lehorgasztott fővel hazafelé. Orcáján most te ott ül az az odanőtt fölényes, gúnyos mosoly. Most orcája, még gúnyosabb, mint máskor. Pedig a gúny most önmagának szól. — Nem kellesz Jánosi . Te csak ilyen legény vagy — morfondírozik magában. — De ezután szóba se állok azzal az álnok leánnyal, nem én . . . Azt merte mondani, hogy szívesen látják a tisztességes embert, aztán itt van ma. . . Miért mondta . . .? Miért .. .? A lány iránti szerelem és a megsértett önérzet marcangolta, emésztette szívét-lelkét. Egész éjjel nem aludt. Böröcz Katica is csak dobálta magát a magas ágyon. Anyja nem győzte korholni: — Bot kell neked, nem legény . . . Isten még csak tizenhat esztendős vagy. Hogy is tud ilyen csillibe annyi kutyaság lenni, hogy nem alszik a legény miatt . . .?! Mihozzámk tizennyolc esztendős koromig egy legény se tette be a lábát. De nem ám. Most meg hat éve özvegy vagyok, mégse epedek a férfi után. A csitri nem szól, de meg sem nyugszik. Az orcája napról-napra hervad, tüzes-fekete szeme köré, mély, fekete karikák gyűlnek, így jár-kel a Marcal partján, ahol azon az emlékezetes délutánon a nefelejcset szedte, meg a faluban te, hátha találkozik a legénnyel. De nem találkozik. Április utolsó éjszakáján nyomasztó érzés fogja el. A szoba mély csendje valósággal tépi az idegeit. Szép, halovány orcáját párnájába temeti és sóhajt nagyokat. A nyitott ablakon át, a túlsó sorról vidám kacagás, dobogás hallatszik. Odaát májusfát állítanak Pödör Icának. Katica hallgatja a vidám kacagást, S a könnyei csordulnak a párnára. — Nekem nem állítanak májusfát ... Én nem lehetek boldog, nem, sohasem — sóhajtja. Az álmatlan éjszaka kegyetlen és hosszú. A falióra szinte áll, a hold nem akar lepihenni ágyába, s az irgalmatlanul hosszú sötétség minden szépet megemészt. Katica úgy érzi, soha többé nem virrad meg, a lelke örök sötétségben fog élni. A nappal azonban nagy sokára mégiscsak elűzi az éjszakát. Katica fölkel, s kimegy az eresz alá, hogy mély kábultságát enyhítse. Amint kilép, földbe gyökerezik a lába. Kebelére szorítja gömbölyű karjait s mosolyog. Egyszeriben olyan friss, üde lesz, mint a nyíló virág, mint a fészkéből kirepülni vágyó madár. A szíve vadul kalapál, s örömkönnye pottyan. Nézi-nézi a szép májusfát, amelyet neki állítottak. Senkinek sincs ilyen májusfája Marcalkecén. A sövény leürítésbe nőtt magas, nyúló nyárfát aggatta teli valaki selyemszalagokkal, meg cifra keszkenőkkel. Ki lehetett más, mint Berkes János? Ő volt. Máshonnan nem mert fát hozni, mert az zajjal jár, s arra kijöhet Trézsi néni, hogy úgy isten igazában csúffá tegye. Inkább ezt a nagy nyárfát ugatta teli szép szalagokkal. Még a csúcsára te rakott szalagokat, pedig még a vastag nyárágak is könnyen letörnek, hát még a fa csúcsán nőtt apró galyacskák. Száz legény közül kettő sem merte volna megtenni azt, amit János tett. Hisz állandó életveszedelemben volt odafönt, az éjszaka kellős közepén. Katica hol a fát, hol pedig anyját nézi. Trézsi néni csak csóválja aszott fejét. Nem tetszik neki Katica viselkedése, mert már megint úgy odavan azért legényért. Isten gyerek még. Mindennap együtt volt leányával, s nem vette észre, hogyan érlelődik benne szép apránként az asszony. Csak a gyereket látja még most is benne, akinek még sokkal jobban kell az anyai szív melege, mint a férfié. Be akarja parancsolni Katicát a szobába, de a lány már nincs sehol. A „csűri“ átszaladt a szomszédba. Nem bánja, lesz, ami lesz, tudatja Jánost Kokas Miska által, hogy ő nem haragszik, köszöni szépen az élő májusfát. Miska azonban csak a fejét ingatja, s lehajtott fővel így szól: — János már nincs itthon. Hajnalban elutazott a Tiszántúlra, ott keres munkát. Büszke legénye, nem tér vissza többé . . . E szavak szívenütötték Katicát. Mekkorát lehet ütni néhány szóval egy leánykebelben dobogó szívre! Katica hazament, s átölelte az élő májusfát. Anyja csak nézte, s a fejét csóválta: — Egészen megzavarodik ez a leány, valamit tenni kell. Harmadnapra Trézsi néni kivágatta a májusfát, hogy azt a leány ne te lássa, így talán majd megnyugszik. A szép fából kerítésláb lett az utcafronton, éve lesz, hogy a félig öreg nyár kerítéslábként szolgál, de az a fa most te él Katica hervadó szívében. , Pozsgai Zoltán: ÉLŐ MÁJUSFA KIS ALFOLD Épül a Soproni Selyemipar bölcsődéje, üzemi konyhája Már az elmúlt évben nagyszabású építkezéseket kezdtek meg a Soproni Selyemiparban. Ezek közül az egyik legnagyobb a bölcsőde bővítése. A gyár közelében már eddig is működött bölcsőde a háború alatt lebombázott gumigyár helyén, ez azonban nem felelt meg hivatásának. Ezért némi átalakítás vált rajta szükségessé, de így is kicsinynek bizonyult. Mindössze hetven gyermeket gondozhattak benne. Ennél pedig jóval több, a Soproni Selyemiparban dolgozó anya szerette volna, ha gyermeke, míg ő az üzemben végzi munkáját, megfelelő gondozásban részesül. A gyár vezetősége még az elmúlt évben biztosított egymilliónégyszázezer forintot a bölcsőde átépítésére és fejlesztésére. A bővítési és átalakítási munka már folyik. Az új építkezés százhúsz gyermek óvodai foglalkoztatását biztosítja majd. Az átépítési munkálatokat a tervek szerint szeptember 30-ra be is fejezik. A Soproni Selyemipar dolgozóinak már régi jogos kívánságuk volt, hogy biztosítsanak részükre megfelelő ebédidőt. Annál is inkább, hisz közülük több mint kétszázan vették eddig is igénybe az Üzemélelmezési Vállalat ebédakcióját. A gyár most az elmúlt évi nyereségrészesedésből új üzemi konyhát és ebédlőt építtet. Az építkezést máris megkezdték, s a munka meglehetősen előrehaladott. A berendezés a legkorszerűbb. A konyhaszemélyzet részére külön fürdő és öltöző is épül. A konyhán 400 személy részére főzhetnek, de szükség esetén ötszázan is étkezhetnek itt. A beruházási költség megközelíti a hétszázezer forintot, s július elején már átadják rendeltetésének az új üzemi konyhát. 1957 május X. szerda. A három próba Megszólalt a síp. Mintha egy labdarúgómérkőzés kezdetét jelezte volna. Tíz, tizenkét ezürtos kisfiú hátratett kezekkel egymást lökdösve igyekezett elérni a lekváros lepényt, melynek közepén fényes egy pengőst szikráztatott a május elsejei gyönyörű napfény... Közöttük voltam én is. Ez volt életem első nyilvános szereplése. Összeszorított öklökkel, lekváros arccal haraptam magam egyre közelebb a pénzdarabhoz. Éhes voltam. Éhes volt a két kis öcsém is, akik otthon maradtak édesanyám betegágya mellett. Ha édesapám látta volna!... De nem láthatta, mert behívták katonának. Akkor készülődtek az 1938-as »új honfoglalásra« Horthyék. Nyekergett a céllövölde verklije, bömbölt a körhinta gramofonja. Körülöttünk jól öltözött gyerekek, felnőttek álltak. Biztattak ... Már-már szájamhoz került a pénz, mikor kettétörött az apró fogaktól körülcifrázott tésztadarab és lehullott a porba ... A vöröskeresztes karszalagos ember ismét a sípjába fújt. A második próba következett. A haragzöld gesztenyefák között vonalat húztak. Sorbaállítottak bennünket. A sípjelre egy ötvenméteres távon megkezdődött a bukfencverseny. Én voltam a legkisebb. Nekem szurkolt a megszaporodott nézősereg. Megnyertem a versenyt. Büszkén, feltartott fejjel indultam a karszalagos bácsihoz. Kinyújtottam az elém tartott pénz felé a kezem, de ő csak a fejét ingatta: — Nem úgy van az, öcskös! Most jön a java! Mutasd meg, hogy mit tudsz! Piszkos zsákok kerültek elő. Valamikor szenet tarthattak bennük. Szégyeltem belemászni. De az az egypengős!... Megkötötték nyakunkon a zsák száját és az iménti pályán elindultunk a hozzánkmértem hatalmas zsákokban. Nem hallottam a körülöttünk kacagó embereket. Szemeim a kitűzött célszalagra szegeződtek. Nagyon-nagyon nyerni akartam! Már csak három-négy méter választott el a győzelemtől. Körülnéztem. Itt is ott is felállni igyekvő gyerekeket láttam. Mögöttem a másodiknak egy nyurga, lenszőke gyerek botladozott. Éreztem, megnyertem a versenyt! Már láttam a kétkilós veknit!... Meg a majálist törükmézet, amint örömmel viszem haza testvéreimnek, mikor elsötétült előttem a világ. Arcraestem ... Mintha sűrű, fekete felhő borított volna fátylat a melegen szikrázó nap tányérjára ... Otthon tértem magamhoz. Jobb tenyeremet üresen összeszorítva tartottam és anyám felé nyújtottam. — Megnyertem, elhoztam édesanyám! Ő felém fordította sápadt arcát és csak ennyit mondott: — Jól van kisfiam ... Megtaláltam ... Reszkető kezét a vastagon bepólyázott arcomra szorította. Olyan nagyon jól esett a hűvös anyai kéz, a lázrózsák tengerében! Csak azt nem értettem akkor még, hogy miért folynak szüntelenül a könnypatakok a sovány, ráncos arcon. Az éles fatönk nyoma még mindig itt van a homlokomon. Május elsején — azóta minden évben — pirossá válik ez a kis vályúhoz hasonló forradás. A visszaemlékezés színezi meg. " Kristóf János Gyakorlott villanyszerelőt állandó munkára, azonnali belépéssel felvesz a Győri Szeszgyár. Jelentkezés Győr, Mártírok útja 7. sz. alatt.