Kisalföld, 1957. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1957-05-01 / 100. szám

­ Felakasztotta magát a gyilkos apa — Jelentésünk a győri családi drámáról — Lapunk keddi számában beszá­moltunk a győri véres családi dráma történetéről. Arról is be­számoltunk, hogy Vigh József, a t­etszés gyilkos, hétfőn este véres tette után elmenekült. Lapzárta­kor a rendőri jelentések szerint Vigh­ Józsefnek a Kisdunánál nyo­­ma veszett. A bűnügyi nyomozók kitartóan és tervszerűen folytatták az üldö­zést a gyilkos kézrekerítésére. A rendelkezésre álló adatok birtoká­ban és a nyomozó kutyák segítsé­gével folyt az üldözés . Vigh Jó­zsef még az éjfél utáni órákban sem került elő. Voltak időszakok, amikor úgy látszott, hogy sikerül egérutat nyernie a családirtó Vigh Józsefnek. De az üldözés tervszerűen folyt és a hurok egyre szorult a gyilkos apa körül. Végül is kedden reggel 7 órakor a patkányosi erdőben felakasztva megtalálták Vigh Józsefet. Nyil­vánvalóan látta már, hogy nem menekülhet, s ezért önkezével ve­tett véget életének. Érdeklődtünk a kórház sebé­szeti osztályán Vigh Józsefné ál­lapotáról. Azt a felvilágosítást kaptuk, hogy az asszony kórház­­baszállítása óta eszméletlenül fekszik. Az orvosok szerint álla­pota reménytelen. A kórházi je­lentés szerint tehát, sajnos, to­vább emelkedhet a dráma halá­los áldozatainak száma. Megoldódott a titokzatos hulla rejtélye ták. Bakonyi János 24 éves győri lakossal azonos. Április 7-én tűnt el lakásáról Bakonyi János, a Győrött közis­mert sakkbajnok és azóta nyoma­­veszett. A suttogók tudni vélték, hogy gyilkosság áldozata lett. A boncolási jegyzőkönyv tanúsága szerint a halált fullyadás okozta. A hullán semmiféle külsérelmi nyomot nem találtak és a bonco­lás részletei alapján megállapít­ható, hogy gyilkosság esete nem áll fenn. Feltehető, hogy illumi­­nált állapotban a Dunaparton mosakodás közben esett a vízbe. Persze ez csak feltevés. A további nyomozás minden részletre kiter­jedően még folyik. Eredményéről beszámolunk olvasóinknak. A csornai vásár nem május 5-én lesz megtartva, hanem május 15-én. Csornai tanács. A bűnügyi jelentés szűkszavú­ságával: 1957. április 26-án a győ­ri iparcsatorna és a Kieduna ösz­­szefolyásánál partrakerült hulla személyazonosságát megállapított ANYAGBESZERZŐK, FIGYELEM1 Műszaki anyagok és gépek beszerzésénél segítséget nyújt a volt Műszaki Bizo­mányi Vállalat. Minden hé­ten műszaki becslést tart. Győr, Rákóczi Ferenc u. 31. Telefon: 21—70, v. 24—52. Amikor Beröcz Katica nefelej­cset szedett a Marcal partján, Berkes János, a fiatal, feketeha­jú, feketebajszú, hetyke legény éppen arra tévedt. Jóideig csak nézte a csillogó víz sxirtján hajla­dozó, félig még gyerekleányt, aki­nek szőke hajából, tüzes-fekete szeméből, dóm,borodó kebléből, egész lényéből finom erotika, áradt. De aztán gondolt egy me­részet, s az ajkára nőtt, kissé fölé­nyes mosollyal szólt a lányhoz: — Adhatnál abból a nefelejcs­ből! — Szedjél magadnak — vála­szolt Katica, félig pirulva. Csend támadt, csak a madarak, meg a sütkérező békák danász­­tak. János nem bírta sokáig ezt a csendet, nagy beszélgethet né­kj­e támadt: —* Tudom, mért nem adsz, kell az valakinek a kalapja mellé . . . — Nincs nekem legényem —­­felelte a lány ártatlan szemeket vetve — nem is kell, ilyen, a ter­mészetem. De te biztos futsz öt leány után te . . — Nem én — mondta János — egy után se. Az én természetem is olyan mint a tied, még olya­nabb . . . így folyt a beszéd, mivelhogy a legény nem ronthat egyszerre ajtóstól a­ leány házába, a lány meg nem kínálgathatja magát. Kezdetnek nagyon is jó volt ez a beszéd. Most a Marcal partján mindkét ifjú szív kinyilvánította, hogy nincs „senkije“, nem is kell, mert ilyen az ő természetük. Ez pedig köznyelvre fordítva annyit jelent: — Téged várlak, csakis téged. De tagadom, mert nem merem megmondani. Azért csak közelíts bátran, tied a szívem. Katica, miközben úgy jár a ke­ze, akár a motolla, azt is meg­mondja Jánosnak, hogy a nefelej­csét a templomba viszi. Nem min­det, haza is visz belőle a szép kis vázába, mert nem lehet tudni, mikor, ki megy hozzájuk, hisz ők szívesen látnak minden tisztessé­ge embert. János szeme e sza­vakra fölcsillant, mert ezek a szemérmetes leány nyelvén mon­dott szavak azt jelentik, hogy Ka­tica szívesen venné, ha János el­menne hozzájuk. Hamarosan esteledett, s mind­kettőjüknek haza kellett menni­ük. János hosszasan nézett a könnyedén futó Katica után, kel­lemes izgalom bizsergett végig egész testén. Útk­özben eszébe ju­tott, hogy ma éppen szombat van, estére meg is látogathatja Kati­cát .Hazasietett, fölvette félün­neplő ruháját. Zsebébe tette órá­ját, a láncát úgy akasztotta a gomblyukba, hogy szépen mutas­son. Amikor kilépett az utcára, csak úgy surrogtak a seprők. Marcalkecén a szombat este nem olyan, mint a többi. E napon a lányosházaknál nem győznek ele­get takarítani. Még ott se, ahová eddig nem járt legény, mert nem lehet tudni, hogy­ mikor kezd be­­bejárni valamelyik jó­fi. János peckesen lépdel az ut­cán. Egy kicsit betér a Leesi-be, mert ilyenkor kurázsi te kell ám, azt pedig a borocska adja. Cim­borái, Kerek Ferkó, meg Kokas Miska már várják a kármentő­nek támaszkodva. A legények megisznak néhány pohár „mórit“. Aztán, amikor a kalapjuk kezd csáléra állni, elindulnak Bőrű ezek felé. Szép csendesen osonnak az ablakuk alá, hogyan tisztességes legényekhez illik: — Majd meglátjátok, mennyire örül a Katica, ha meghallja a nó­tánkat. Világot gyújt — mondja János társainak —, s még kígyóz­tál is a gyufával (ez a szíves fo­gadtatás jele). Akkor aztán beké­­rezkedhetün­k. De be ám . . . A fiatal legény rákezdi tiszta baritonján a dalt, s a többiek­ is vele mondják: Óh te öreg, magos nyárja Vigyázz az én kedvesemre Szemed elől el ne veszejtsd Járjon is ő bármily messze . . . De mi az, nem gyújtanak vilá­got? Odabent korom sötétség ho­nol. János lelke te elsötétül, mint holdnyugváskor az éjszaka. Ám egyszerre csak kicsapódik az ab­lak, s egy zilált, őszes fej bukkan ki rajta, Trézsi néninek, Katica anyjának sovány feje. — Menjetek máshová, — pör­­lek­edik­ Trézsi néni a legények­kel — nem kell még sarkantyúz­ni az én Katicámnak. Kisleány ő még. No, mutassátok már a háza­tokat! Menjetek isten hírével! Ezzel becsapja az ablakot, hogy csak úgy csörren. A megszeppent legények egymásra néznek. János savanyú képet, vág, s­int társai­nak, hogy menjenek, ő meg át­vált a túlsó sorra, ott bandukol lehorgasztott fővel hazafelé. Or­cáján most te ott ül az az oda­nőtt fölényes, gúnyos mosoly. Most orcája, még gúnyosabb, mint máskor. Pedig a­ gúny most ön­magának szól. — Nem kellesz János­­­i . Te csak ilyen legény vagy — mor­fondírozik magában. — De ezután szóba se állok azzal az álnok leánnyal, nem én . . . Azt merte mondani, hogy szívesen látják a tisztességes embert, aztán itt van m­­a. . . Miért mondta . . .? Mi­ért .. .? A lány iránti szerelem és a megsértett önérzet marcangolta, emésztette szívét-lelkét. Egész éj­jel nem aludt. Böröcz Katica is csak dobálta magát a magas ágyon. Anyja nem győzte korholni: — Bot kell neked, nem le­gény . . . Isten még csak tizenhat esztendős vagy. Hogy is tud ilyen c­sillibe annyi kutyaság lenni, hogy nem alszik a legény miatt . . .?! Mihozzámk tizen­nyolc esztendős koromig egy le­gény se tette be a lábát. De nem ám. Most meg hat éve özvegy vagyok, mégse epedek a férfi után. A csitri nem szól, de meg sem nyugszik. Az orcája napról-napra hervad, tüzes-fekete szeme köré, mély, fekete karikák gyűlnek, így jár-kel a Marcal partján, ahol azon az emlékezetes délutánon a nefelejcset szedte, meg a faluban te, hátha találkozik a legénnyel. De nem találkozik. Április utolsó éjszakáján nyomasztó érzés fogja el. A szoba mély csendje valóság­gal tépi az idegeit. Szép, halovány orcáját párnájába temeti és só­hajt nagyokat. A­ nyitott ablakon át, a túlsó sorról vidám kacagás, dobogás hallatszik. Odaát május­fát állítanak Pödör Icának. Kati­ca hallgatja a vidám kacagást, S a könnyei csordulnak a párnára. — Nekem nem állítanak má­jusfát ... Én nem lehetek boldog, nem, sohasem — sóhajtja. Az álmatlan éjszaka kegyetlen és hosszú. A falióra szinte áll, a hold nem akar lepihenni ágyába, s az irgalmatlanul hosszú sötétség minden szépet megemészt. Katica úgy érzi, soha többé nem virrad meg, a lelke örök sötétségben fog élni. A nappal azonban nagy so­kára mégiscsak elűzi az éjszakát. Katica fölkel, s kimegy az eresz alá, hogy mély kábultságát eny­hítse. Amint kilép, földbe gyökerezik a lába. Kebelére szorítja gömbö­lyű karjait s mosolyog. Egyszeri­ben olyan friss, üde lesz, mint a nyíló virág, mint a fészkéből ki­repülni vágyó madár. A szíve va­dul kalapál, s örömkönnye pot­­­tyan. Nézi-nézi a szép májusfát, amelyet neki állítottak. Senkinek sincs ilyen májusfája Marcalke­cén. A sövény leürítésbe nőtt ma­gas, nyúló nyárfát aggatta teli va­laki selyemszalagokkal, meg cif­ra keszkenőkkel. Ki lehetett más, mint Berkes János? Ő volt. Más­honnan nem mert fát hozni, mert az zajjal jár, s arra kijöhet Tré­zsi néni, hogy úgy isten igazában csúffá tegye. Inkább ezt a nagy nyárfát ugatta teli szép szalagok­kal. Még a csúcsára te rakott sza­lagokat, pedig még a vastag nyár­ágak is könnyen letörnek, hát még a fa csúcsán nőtt apró ga­­lyacskák. Száz legény közül kettő sem merte volna megtenni azt, amit János tett. Hisz állandó élet­­veszedelemben volt odafönt, az éjszaka kellős közepén. Katica hol a fát, hol pedig any­ját nézi. Trézsi néni csak csóválja aszott fejét. Nem tetszik neki Ka­tica viselkedése, mert már megint úgy odavan azért legényért. Isten gyerek még. Mindennap együtt volt leányával, s nem vette észre, hogyan érlelődik benne szép ap­ránként az asszony. Csak a gyere­ket látja még most is benne, aki­nek még sokkal jobban kell az anyai szív melege, mint a férfié. Be akarja parancsolni Katicát a szobába, de a lány már nincs sehol. A „csűri“ átszaladt a szom­szédba. Nem bánja, lesz, ami lesz, tudatja Jánost Kokas Miska ál­tal, hogy ő nem haragszik, köszö­ni szépen az élő májusfát. Miska azonban csak a fejét ingatja, s lehajtott fővel így szól: — János már nincs itthon. Haj­nalban elutazott a Tiszántúlra, ott keres munkát. Büszke legény­e, nem tér vissza többé . . . E szavak szívenütötték Katicát. Mekkorát lehet ütni néhány szó­val egy leánykebelben dobogó szívre! Katica hazament, s át­ölelte az élő májusfát. Anyja csak nézte, s a fejét csóválta: — Egészen megzavarodik ez a leány, valamit tenni kell. Harmadnapra Trézsi néni ki­vágatta a májusfát, hogy azt a leány ne te lássa, így talán majd megnyugszik. A szép fából kerí­­tésláb lett az utcafronton, éve lesz, hogy a félig öreg nyár kerítéslábként szolgál, de az a fa most te él Katica hervadó szívé­ben. , Pozsgai Zoltán: ÉLŐ MÁJUSFA KIS A­LF­OLD Épül a Soproni Selyemipar bölcsődéje, üzemi konyhája Már az elmúlt évben nagysza­bású építkezéseket kezdtek meg a Soproni Selyemiparban. Ezek közül az egyik legnagyobb a bölcsőde bővítése. A gyár közelében már eddig is működött bölcsőde a háború alatt lebombázott gumigyár he­lyén, ez azonban nem felelt meg hivatásának. Ezért némi átalakí­tás vált rajta szükségessé, de így is kicsinynek bizonyult. Mind­össze hetven gyermeket gondoz­hattak benne. Ennél pedig jóval több, a Soproni Selyemiparban dolgozó anya szerette volna, ha gyermeke, míg ő az üzemben végzi munkáját, megfelelő gondo­zásban részesül. A gyár vezetősége még az el­múlt évben biztosított egymillió­­négyszázezer forintot a bölcsőde átépítésére és fejlesztésére. A bő­vítési és átalakítási munka már folyik. Az új építkezés százhúsz gyermek óvodai foglalkoztatását biztosítja majd. Az átépítési mun­kálatokat a tervek szerint szep­tember 30-ra be is fejezik. A Soproni Selyemipar dolgo­zóinak már régi jogos kívánsá­guk volt, hogy biztosítsanak ré­szükre megfelelő ebédidőt. Annál is inkább, hisz közülük több mint kétszázan vették eddig is igénybe az Üzemélelmezési Vállalat ebéd­­akcióját. A gyár most az elmúlt évi nyereségrészesedésből új üze­mi konyhát és ebédlőt építtet. Az építkezést máris megkezdték, s a munka meglehetősen előrehala­dott. A berendezés a legkorsze­rűbb. A konyhaszemélyzet részé­re külön fürdő és öltöző is épül. A konyhán 400 személy részére főzhetnek, de szükség esetén öt­százan is étkezhetnek itt. A be­ruházási költség megközelíti a hétszázezer forintot, s július ele­jén már átadják rendeltetésének az új üzemi konyhát. 1957 május X. szerda. A három próba Megszólalt a síp. Mintha egy labdarúgómérkőzés kezdetét je­lezte volna. Tíz, tizenkét ezürtos kisfiú hátratett kezekkel egy­mást lökdösve igyekezett elérni a lekváros lepényt, melynek köze­pén fényes egy pengőst szikráz­­tatott a május elsejei gyönyörű napfény... Közöttük voltam én is. Ez volt életem első nyilvános szereplése. Összeszorított öklökkel, lekváros arccal haraptam magam egyre közelebb a pénzdarabhoz. Éhes voltam. Éhes volt a két kis öcsém is, akik otthon maradtak édes­anyám betegágya mellett. Ha édesapám látta volna!... De nem láthatta, mert behívták katonának. Akkor készülődtek az 1938-as »új honfoglalásra« Horthy­ék. Nyekergett a céllövölde verk­lije, bömbölt a körhinta gramo­fonja. Körülöttünk jól öltözött gyerekek, felnőttek álltak. Biz­tattak ... Már-már szájamhoz ke­rült a pénz, mikor kettétörött az apró fogaktól körülcifrázott tész­tadarab és lehullott a porba ... A vöröskeresztes karszalagos em­ber ismét a sípjába fújt. A második próba következett. A haragzöld gesztenyefák­ kö­zött vonalat húztak. Sorbaállítot­tak bennünket. A sípjelre egy öt­­venméteres távon megkezdődött a bukfencverseny. Én voltam a legkisebb. Nekem szurkolt a meg­szaporodott nézősereg. Megnyer­tem a versenyt. Büszkén, feltartott fejjel indul­tam a karszalagos bácsihoz. Ki­nyújtottam az elém tartott pénz felé a kezem, de ő csak a fejét ingatta: — Nem úgy van az, öcskös! Most jön a java! Mutasd meg, hogy mit tudsz! Piszkos zsákok kerültek elő. Valamikor szenet tarthattak ben­nük. Szégyeltem belemászni. De az az egypengős!... Megkötötték nyakunkon a zsák száját és az iménti pályán el­­indultunk a hozzánkmértem ha­talmas zsákokban. Nem hallottam a körülöttünk kacagó embereket. Szemeim a ki­tűzött célszalagra szegeződtek. Nagyon-nagyon nyerni akartam! Már csak három-négy méter vá­lasztott el a győzelemtől. Körül­néztem. Itt is­ ott is felállni igyek­vő gyerekeket láttam. Mögöttem a másodiknak egy nyurga, len­szőke gyerek botladozott. Érez­tem, megnyertem a versenyt! Már láttam a kétkilós veknit!... Meg a majálist törükmézet, amint örömmel viszem haza testvéreim­nek, mikor elsötétült előttem a világ. Arcraestem ... Mintha sű­rű, fekete felhő borított volna fátylat a melegen szikrázó nap tányérjára ... Otthon tértem magamhoz. Jobb tenyeremet üresen összeszorítva tartottam és anyám felé nyújtot­tam. — Megnyertem, elhoztam édes­anyám! Ő felém fordította sápadt ar­cát és csak ennyit mondott: — Jól van kisfiam ... Megta­láltam ... Reszkető kezét a vastagon be­pólyázott arcomra szorította.­­ Olyan nagyon jól esett a hűvös anyai kéz, a lázrózsák tengeré­ben! Csak azt nem értettem ak­­kor még, hogy miért folynak szüntelenül a könnypatakok a sovány, ráncos arcon. Az éles fatönk nyoma még min­dig itt van a homlokomon. Május elsején — azóta minden évben — pirossá válik ez a kis vályúhoz hasonló forradás. A visszaemlé­kezés színezi meg. " Kristóf János Gyakorlott villanyszerelőt állandó munkára, azonnali belépéssel felvesz a Győri Szeszgyár. Jelentkezés Győr, Mártírok útja 7. sz. alatt.

Next