Kisalföld, 1957. december (2. évfolyam, 282-305. szám)

1957-12-07 / 286. (287.) szám

S Brentano szövetségi külügymi­niszter csütörtökön Londonban, a német-brit tárgyalások befejező­dése alkalmából rendezett sajtó­­értekezleten kijelentette: »Irreá­lisnak­« tartja George Kennen professzor rádióelőadásait. Külö­nösen negyedik előadásában Ken­nen ismét követelte a nagyhatal­mak fegyveres erőinek kivonását Európából és milícia rendszerű k­ötelékek szervezését a belső biztonság fenntartása céljából. Egyúttal Kennan ellenezte, hogy Európában taktikai fegyvereket tartsanak. Brentano hangsúlyozta, hogy véleménye nem jelenti, hogy a szövetségi kormány nem tanul­mányozza alaposan Kennan kez­deményezését. Brentano megerősítette, hogy a szövetségi kormány nem vár, nem kér Moszkva és Washington kö­zötti kétoldalú tárgyalásokat, amelyek esetleg nem törődnek a szövetségi kormány és más NATO tagállamok érdekeivel és nem örülne ilyen tárgyalásoknak. Ez nem jelenti azonban, hogy a szö­vetségi kormány a Szovjetunióval való érintkezést elutasítja. Min­den érintkezés elősegítheti az enyhülést és a szövetségi kor­mány sohasem, fog semmit sem megakadályozni,'' vagy megnehe­zíteni, ami erre a célra vezethet. Brentano a továbbiakban kije­lentette, hogy a szövetségi kor­mány továbbra is tartja azt az ígéretét, hogy nem gyárt atom-, biológiai, vagy vegyi fegyvereket. A nyugat-német kü­lügyminiszter sajtóértekezlete Londonban A Pravda az ENSZ politikai bizottságának algériai vitájáról Moszkva (TASZSZ) A Pravda New­ York-i tudósítója az ENSZ politikai bizottságának algériai vitájáról megállapítja, hogy ez arról tanúskodik: a fran­cia kormány képviselői elutasít­ják az algériai kérdés igazságos megoldását. Franciaország e po­litikájában a NATO más orszá­gaitól is támogatást kap, mert ezek egyik céljukul tűzték ki, hogy továbbra is szolgaságban tartsák a Kelet népeit. A tudósító a továbbiakban rámutatott, hogy az algériai háború folytatása gyengíti Franciaországot és meg­könnyíti az amerikai monopóliu­mok észak-afrikai behatolását. Seb­es István külügym­n­iszterhelyettes­ rádióbeszéde a finn nemzeti ünnep alkalmából Finnország nemzeti ünnepe, függetlensége kikiáltásának 40. évfordulója alkalmából Sebes Ist­ván külügyminiszterhelyettes a Magyar Rádió finn nyelvű adásá­ban meleghangú beszédben üdvö­zölte a testvéri finn népet és ve­zetőit. Beszédében hangsúlyozta, hogy a magyarokat finn rokona­ikkal szoros, — mély hagyomá­nyokon nyugvó — barátság fűzi össze és ez a barátság a két nép közös érdekében, a béke védel­mét erősíti. „ Szüntessék meg a pánikrendszabályt”4 — követelik angol munkáspárti képviselők — London (MTI. Munkáspárti képviselők egy csoportja a követ­kező határozati javaslatot nyújtotta be az alsóházban: — Mondja ki a ház azt a meggyőződését, hogy az Egyesült Ál­lamok hidrogén bombákkal ellátott repülőgépeinek járőrszolgálata az angol szigetek fölött olyan szükségállapotszerű helyzetet teremt, amelyet a nemzetközi helyzet tényei semmiképpen sem indokol­nak. Jelentse ki a ház, hogy sokkal jobban biztosítaná az angol nép biztonságát és jólétét, valamint a világbékét a pánikrendsza­­bály azonnali megszüntetése. A javaslatot V. F. Ütes munkáspárti képviselő kezdeményezte és eddig tíz munkáspárti képviselő írta alá. KISALFÖLD LELEPLEZIK AMERIKA IRIGJÍT 1. A DISSZIDENSEK HÁZ­AIAT LEVELEI 2. AZ ÓCEÁNONTÚLI ÚJSÁGOK Különös megemlékezés hangzott el minap a washingtoni rádióban. A megemlékezés a hálaadás nap­járól szólt, arról az ünnepről, me­lyen az Egyesült Államok népe évről-évre megemlékezik az első pionírokról, akik megvetették a mai Amerika alapjait. A történe­lem megőrizte a pionírok emléke­zetét , és természetesen senki sem láthat semmi különöset ab­ban, ha az amerikai rádió megem­lékezik a hálaadás napjáról. Ámde a megemlékezés, mely az idei ünnepen elhangzott az Ame­rika Hangja rádióállomás Magyar­­ország felé sugárzott programjá­ban, enyhén szólva méltatlan volt az ünnephez — az új világ nagy­szerű úttörőinek emlékéhez. Mert az Amerika Hangja szer­kesztő urai úgy látszik a hálaadás napjában sem láttak semmi mást, mint újabb ürügyet, alkalmat ar­ra, hogy áldozatot mutassanak be a hazugság oltárán. Mert hogyan is festett az ünnepi megemléke­zés? A kommentátor, miután pil­lanatok alatt megmagyarázta, hogy mi is az a hálaadás napja, váratlan fordulattal kijelentette: akik most, az idei hálaadás nap­ján a legbuzgóbban hálálkodnak Amerikában, azok nem mások, mint a disszidens magyarok, kiket a nagyszerű Új Világ meleg szív­vel befogadott. Kenetteljes mondatok „Amikor a magyar menekültek átlépték az osztrák határt, éppen olyan félelem töltötte el őket — az ismeretlennel szemben érzett félelem — mint azokat, akik 336 évvel ezelőtt azt sem tudták, hogy mi vár rájuk, amikor Massachu­setts sziklás földjére léptek...” — mondotta Amerika Hangja, majd kifejtette, hogy a magyar disszi­­denseknek mennyivel könnyebb volt a dolguk, mint a 336­ évvel előbbi pioníroknak. Íme: „Az új zarándokokat a szabad világ segí­tő keze fogadta és nemcsak befo­gadta őket, hanem arról is gon­doskodott, hogy otthonuk, mun­kájuk legyen. Azok a magyar me­nekültek, akik ma az Egyesült Államokban a hálaadás ünnepi asztalánál helyet foglalnak, má­r megbecsült munkásai az amerikai közösségnek, mind elhelyezkedtek és dicsőséget hoztak a magyar névnek...” így mondotta Ameri­ka Hangja. S ha ez így van, ak­kor érthető az ünnepi kommen­tár következő, legünnepibb része: „Ezek a magyar menekültek Ame­rika polgáraival együtt könnyes szemmel rebegik a hálaadás nap­ján a fohászt. Köszönjük iste­nünk, hogy ebben az évben is biz­tosítottad mindennapi kenyerün­ket, hogy egészségben megtartot­tál bennünket, hogy szabadon él­hetünk, gondolkozhatunk, beszél­hetünk, hogy tiszteletben tartják hajlékunk szentségét, hogy féle­lem nélkül oktathatjuk gyerme­keinket a te tiszteletedre és sze­­retetedre és élvezhetjük mindazo­kat a szabadságjogokat, amelye­ket az ember természetes és el­idegeníthetetlen jogaiként ren­deltél .. Elismerjük: könnyfakasztó, áhi­­tatos, sőt, lélekbemarkoló szavak volnának ezek. Volnának , ha igazak lennének. De ezek a kenet­teljes mondatok arcunkba kerge­tik a vért, mert ahány szó, annyi hazugság. Ugyan mit gondolnak a derék urak ott Washingtonban, az Amerika Hangja szerkesztősé­gében: mi itthon semmit sem tu­dunk? Nem jár a posta, nem jön­nek a levelek, nem kapjuk az óceánontúli újságokat? Mi az igazság ? „Amikor a magyar menekültek átlépték az osztrák határt, azt sem tudták, mi vár rájuk” — mondotta a kommentátor. — S ebben igaza volt. Csak kissé más értelemben... Sokkal inkább ab­ban az értelemben, ahogyan ez a gondolat szinte szóról-szóra ugyanezekkel a szavakkal a Los Angelesben megjelenő „A tény” című magyar nyelvű lapban nyomdafestéket látott: „Az igaz­ság, hogy a disszidensek nem tud­ták, mi vár rájuk. Az amerikai életet sokkal jobbnak képzelték, mint amiben valaha is részük volt. Nagy többségük csalódott. Az újonnan érkezetteknek most saját bőrükön kell tapasztalniuk az amerikai életmódot!” S­ hogy mi rejlik e sorok mögött? Seregé­vel érkeznek a levelek az ameri­kai paradicsomból a Magyar Rá­dió „Szülőföldünk” című adásá­nak szerkesztőségébe. Súlyosak ezek a levelek a könnytől, a ke­serűségtől. „Hazavágyom!” -t­ Ez­zel a jeligével érkezett például egy megrendítő levél — egy a sok közül — s benne olvassuk ezeket a sorokat: „Nekünk, akiket félrevezettek, becsaptak, akkor is rossz itt, ha dolgozunk. Hiszen elsősorban tá­nyérmosást, árokásást, vagy olcsó mezőgazdasági munkát kap az is, aki munkát kap. De akik hónapok óta nem dolgoznak — azoknak a sorsa meg egészen kétségbeejtő. Én — sajnos — az utóbbiak közé tartozom. Otthon nyomdász vol­tam — itt meg senkise vagyok!” És ez­ a magyar nyomdász, aki egész életében magyar gondolato­kat, magyar szavakat öntött ólom­ba, levelében egy verset is kül­dött. Nem költői remekmű — de megrendítő élmény ez a vers. Amerika — Nyomor­ba Mennék már, ha tudnék — haza. Jó itt, de csak gazdagoknak Munkás­zsíron hízottaknak. Édeshazám, Magyarország. Miért is lettem hűtlen hozzád? Ha még egyszer megláthatlak, Soha többé el nem hagylak! Azt mondotta Amerika Hangja negédes kommentátora: a magyar menekültek Amerika polgáraival együtt könnyes szemmel rebegik el a hálaadás napján a fohászt. Nos, úgy véljük, talán az imént idézett nyolc verssor is felér egy fohásszal. Igaz, ez a fohász a ha­zához szól; sorait egy magyar nyomdász keze vetette papírra, s nem Amerika Hangjának dollár­zsoldos embere agyalta ki. „Azok a magyar menekültek, akik ma az Egyesült Államokban a hálaadás ünnepi asztalánál helyet foglal­nak, már megbecsült munkásai az amerikai közösségnek, mind elhe­lyezkedtek és dicsőséget hoztak a magyar névnek” — mondotta az ünnepi kommentár. Állj be zsoldosnak ! Úgy látszik, a „Hazavágyom” jeligéjű levél írója nem foglalt he­lyet a hálaadás ünnepi asztalánál. Nem foglalt helyet sokezernyi honfitársunkkal egyetemben. Min­den bizonnyal nem ültek könnyes szemmel az ünnepi asztalnál azok a magyar fiúk sem, akik előtt az a hirdetés nyitott valami kis re­ménységet, mely a Detroiti Újság című, ugyancsak magyar nyelvű lapban jelent meg: „Felhívjuk szabadságharcos és menekült test­véreink figyelmét, hogy mindazok, akik 6 hónapnál hosszabb ideje tartózkodnak városunkban, 18—26 éves korig, jelentkezzenek a soro­zóbizottságnál ...” Nos, magyar fiatal, ki ott kó­borolsz kivert kutyaként a det­roiti utcán, Ford híres autóvárosá­­nak utcáján, kinek szájában már megkeseredett az alamizsna-kony­ha levese, de munkát nem találsz — eredj, jelentkezz, vár a sorozó­bizottság. Állj be katonának az Egyesült Államok hadseregébe, állj be zsoldosnak, hisz ezerszer olcsóbb vagy, mint amerikai kor­­­társad! Lehetsz tengerészgyalogos, ha megfelelsz, elvisznek akár Fort Jacksonba is, diverzáns­ iskolára... Igaz, mindennapi gondjaid, meg­szűnnek. De a sorozóbizottságtól messze van a hálaadás asztala! S úgy véljük, a hálaadás asztalánál nem ülnek azok a szerencsétlen magyarok sem, akiknek sorsáról a Confidential című folyóirat szá­molt be. A Confidential amerikai botránylap. Csak szenzációkat kö­zöl. És csak olyasmit, amit ezer­szeresen bizonyítani tud. Amiért nem lehet elítélni. Ugyan miért nem beszél Ame­rika Hangja azokról a magyarok­ról, akiknek sorsát Béla von Block, a Camp Kilmer-i átmenő­tábor volt tolmácsa írta meg? Csak néhány sort­ idézünk a Con­fidential cikkéből. Emberpiacon a magyar „áru“ „Camp Kilmer: közönséges em­berpiac volt. Ezer és ezer magyar­ból lehetett választani ezen a vi­rágzó emberpiacon. Egy sokszoro­sított lap aljára odafirkantott alá­írás elegendő volt ahhoz, hogy egy tagbaszakadt munkást, vagy egy csinos, fiatal, egyedülálló nőt bárkinek szállítsanak, aki kívánta. 1957 januárjától aki egy darab papírt aláírt, „hazavihetett egy magyart”. Agglegények és fiatal fickók, kalandokat kereső nős fér­fiak és kerítő ügynökök válogat­tak a barakkokban­ lakó magyarok közül és ilyen ajánlatokat tettek nekik: „Munkát kapsz nálam és kiviszlek erről a helyről”. A se­gélyszerv irodájában a sietős tiszt­viselő csak egy kérdést tett fel a magyaroknak: „Akar ezzel az em­berrel elmenni?” — „Akkor itt írja alá .. A pénztelen, az ame­rikai törvényeket és szokásokat egyáltalán nem ismerő magyaro­kat becsapták és rászedték. A kis­­meri tábor irodáit elárasztották a telefonhívások és a sürgönyök; nőket kerestek, vagy jóval az amerikai bérek alatt szerződő munkásokat. A helyzet a kismeri táborban förtelmes mocsokká nőtt...” A Nyugat beismerései Szakadatlan drágulás a kapitalista országokban AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK­BAN már 1957. májusában a lét­fenntartási költségek 20 százalék­kal magasabbak voltak az 1947— 49. évi átlagos színvonalnál. Az „United States News and World Report“ című burzsoá amerikai újság nemrégen a követ­kezőket írta: .Országunkban minden család érzi a következő események hatá­sát: lassan, hónapról-hó­napra mind magasabbra szöknek a lét­fenntartási költségek, amelyek vasmarokkal szorítják a családi költségvetést.“ Az amerikai burzsoá közgaz­dászat számítása szerint egy négy tagból álló család legszerényebb létfenntartásához évente 5600 dol­lár szükséges. Ugyanakkor azt is kimutatták, hogy az amerikai csa­ládok 56 százalékának évi jöve­delme nem éri el az 5 ezer dol­lárt. Idén júniusban az amerikai szakszervezetek egyik vezetője ki­jelentette, hogy az amerikai csa­ládok egy­harmada évi 3 ezer dol­lárt meg nem haladó jövedelem­ből tengeti életét. Az amerikai földművelésügyi minisztérium tavalyi jelentésében kimutatta, hogy 25 millió ameri­kai még az­ élelmiszerminimum­­hoz sem jut hozzá. FRANCIAORSZÁGBAN 1956. januárjától 1957. májusáig a lét­fenntartási költségek 12 százalék­kal növekedtek. Mindennap újabb és újabb hírek érkeznek a drágu­lásról. A háztartási szén például júliusban 8 százalékkal drágult meg. Július 26-án a francia lapok közölték a kenyér, a hús és a tej árának emelkedését. A „Vic Ouvriere“ című francia szakszervezeti hetilap kiszámítot­ta, hogy egy munkáscsalád ugyan­azt a legszerényebb ebédet idén 34 százalékkal drágábban szerez­hette be, mint tavaly. Angliában a szén és a vasúti költségek eddigi emelkedésén fe­lül újabb áremelkedések várha­tók. Az angol konzervatív „Daily Mail“ megjegyezte: „Nagyon jól tudjuk, hogy mindez csak a kez­det. Csaknem valamennyi áru ára emelkedni fog.“ NYUG­AT-NÉMETORS­ZÁGB­AN 1957. első felében tovább emelke­dett a textiláruk és a kenyér ára. Emelkedtek a közszolgáltatási költségek és a lakbérek is. A „Vorwärts“ című nyugatnémet szociáldemokrata lap közölte, hogy Nyugat-Németországban 1950-hez viszonyítva a kenyér 54 százalék­kal, a tojás 14 százalékkal, a bur­gonya 90 százalékkal, a tej 71 szá­zalékkal, az olaj 27 százalékkal, a hús pedig 43 százalékkal drá­gult meg. TÖRÖKORSZÁGBAN júliusban a kenyér ára 23 százalékkal növe­kedett. Az „Ulus“ című lap meg­jegyezte, hogy az utóbbi években most már harmadszor emelték a kenyér árát. A LATIN AMERIK­AI ORSZÁ­GOKBAN is drágul az élet. Az uruguai „El Debate“ című újság arról írt, hogy a létfenntartási költségek az országban 1950-hez viszonyítva­ átlag 95 százalékkal emelkedtek. Ez idő alatt az élel­miszerárak emelkedése 101 száza­lék volt, a lakbérek pedig csak­nem megháromszorozódtak. A létfenntartási költségek 1957-ben 1953-hoz viszonyítva Mexikóban 28, Argentínában 31, Brazíliában 60, Paraguayban 74 százalékkal, Chilében 4,5-szörösére, Bolíviá­ban pedig hétszeresére növeked­tek. 1957. december 7. szombat. Átlátszó volt a hazugság A kismeri tábor rácsos kapuja fölött magyar nyelven is ott állt: „Isten hozott...” S ez a két szó gúnyt űzött az emberi méltóság­ból. Amerika Hangja pedig gúnyt űzött a hálaadás napjából, Ameri­ka népének ünnepéből. Csak az a baj, hogy ügyetlenül tette — a vérlázító hazugság nagyon átlát­szó volt. Nem tévedünk, ha azt mondjuk: ha az Amerikába vető­dött magyarok könnyeztek a hála­adás napján, a könnyeket nem a hála, hanem a honvágy csalta szemükbe ... Gimes György

Next