Félegyháza és Vidéke, 1887. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)

1887-07-03 / 27. szám

lése el nem fogadta. Mert hát az ellen fizetett emberek és csak azért küzdöttek, mert abban a főtényező dr. Holló Lajos volt. Azt azonban valószínűleg ő is be­látja, tény azonban, hogy a város köz­gyűlése belátta, hogy azon elaborá­­tum megvalósítása anyagi erőinket mesz­­sze fölülmúlja. Mikor már pótadónk amúgy is nagyon súlyos, mikor tanügyi kiadásaink — elmondhatjuk a környék városaihoz képest aránytalanul nagyok, s mikor tanügyi viszonyaink a tanfel­ügyelő jelentése szerint — kinek külön­ben talán sohase lehetne elég iskolát építeni — megyeszerte elég rendezettek­nek mondhatók, akkor, mert annak a közgyűlésnek higgadtabb és értelmesebb része nagy többséggel elveti a javaslatot, dr. Holló Lajos megtámadja czikkében az intelligencziát s átmegy ahhoz a párt­hoz, mely mint már fentebb is kifejtet­tük, ellensége az értelmes elemnek. A következmények azt mutatták, hogy jól számított. Ezek az elemek győ­zelemre segítették zászlóját, s kezébe adták a mandátumot. Hanem azt kí­vánnia, hogy ily körülmények között az az intelligenczia felejtse el megtámadtatá­­sát, avagy talán még az ő szekerét tolja — hisz most már szüksége sincs rá, — de mégis egy kissé sok és különös. Nagyon piszkos lelkű embernek kell annak lenni, aki törekvéseinket figyelem­mel kíséri, s azt merészli mondani, hogy belőlünk, mikor ezeket elmondjuk, tut önérdek, sértett hiúság avagy irigykedés beszél. Hol van itt az önérdeknek csak nyoma is ? Hol van megsértve a mi hiú­ságunk, hisz elveinknek s az általunk ter­jesztett eszméknek már egy számban is hatalmas de értelem és vagyonban itt mindenesetre absolut hatalmú követői vannak! És azt meg ismét tudni fogja mindenki, aki működésünket, s körülmé­nyeinket csak némi figyelmére is mél­tatta, hogy irigyelni senkitől semmit sincs okunk. Velünk együtt tudja azt mindenki, hogy az a dicsőség „. . . csak tündöklő szivárvány­a,—a napnak .".opn cugolra.­­ Tudja azt mindenki, hogy amint a fénynek megvan az árnya, úgy a dicső­ség, a mandátum érmének is meg van a másik oldala, mely a terheket mutatja. És sokszor ez az oldal nagyon erős, a dicsőség meg nagyon kicsi hozzá. És azt mély szemeit s nem felelt. A kalapot sze­rencsésen elfogta egy gyerek s visszahozta, de azóta a nagymama mindig azt nézte me­reven. Hazaérve, első szava az volt: — Margit, adjad csak ide a kalapod. El voltam árulva. Még az­nap ki­mondta a családi értekezlet, hogy utaznom kell. Oh, de higgye el Béla, álljon bár kö­zénk százezer nagymama, százezer harisnyá­val s egy millió kötőtűvel, én önt örökké szeretni fogom. is tudja mindenki, hogy az a nép, mely ma „éljen “-t kiált, nagyon hamar s na­gyobb hangon kiálthatja a „feszitsd meg“-et. No­ha ez általános igazságok létezését elismerjük s ezeket tudjuk is, aligha fog valaki bennünket irigyeknek mondani. Ezeket még szükségesnek tartottuk múltkori közleményünk kiegészítéséül el­mondani. Most már nincs szándékunk tovább választási dolgokkal bíbelődni, a mi szavunk már, ha a nép nem segített, úgy sem segíthet. Azzal a tudattal és szomorú tudattal zárjuk sorainkat, hogy Félegyháza városa az, mely az egész harczból a veszteséget legjobban érzi, mert fejlődésében újabb öt évre megakasztatott, de azzal a re­ménynyel vagyunk eltelve, hogy eljön még az idő, mikor a helyi politika terén is a szabadelvű párt fog uralkodni. Szent meggyőződésünk, hogy ennek így kell lenni! Városunk létérdeke követeli ezt, s az a nap, győzelmünk napja, népünk megtérésének napja leend. Annak a névtelen hősnek meg csak annyit mondunk, számos alávaló hazug­ságaira nem is reflektálva, hogy hát csak vessen meg bennünket, legalább így majd megtudjuk, hogy kicsoda. Annyit most is mondhatunk neki, hogy meg­vetése dicsőségünkre válik. — o— A választások eredménye. Tisza Kál­mán párthívei, daczára a mérsékelt ellenzék minden ellentörekvéseinek, szépen fölszaporod­tak. Apponyi programmját nem akczeptálta a polgárság s a választás eredményének lisztája szomorú lehangoltságot kelt most a mérsékelt ellenzék mérsékelt számú sorai közt. A pár­tok politikai tendencziája bő anyagot szolgál­tatott a jelöltek programmbeszédjéhez, csak a mérsékelt ellenzék nem tudta megértetni ma­gát, nem tudta megjelölni a politikai irányt, melylyel a polgároknak hasznot vagy javulást biztosíthatna. A konklusió — megbuktatni Tisza Kálmánt. Pedig talán nem is ez a valódi czélja a mérsékelt ellenzéknek, hanem a bársony­szék , akár Tiszával. A hatalom utáni vágya tőrei­ vese. Politikájuknak egyéni alapja va önérdek­ ,ve­r­y láttuk a mérsékelt ellenzéket küzdeni a pártok minden frakc­iója ellen. Élethalál­­harczot üzent a 48-as függetlenségi pártnak is ! A saját pártjának hangzatos czímével félrevezette a polgárságot. A mérsékelt erkölcs igy hányta a czigánykereket. Apponyi, a „mérsékelt Miatyánk“-ja a mérsé­kelt ellenzéknek, megverve és megfogyva , bántott a jámbor ? Csak az unokám előtt akart henczegésével feltűnni, mint hős, én azonban igen örvendtem, hogy a derék káp­lárnak sikerült kiütni az ön három fogát. Oh, ha ön azt hitte, akkor nem tudja, mi egy jó nagyanya nemes, féltékeny őrkö­dése ! Vagy azt hiszi, nem tudtam, hogy sikerült az unokám fejét elszédítenie ? Arra is rájöttem, hogy bűnös levelezésre csábí­totta. Irtóztatok a mostani ifjúság erkölcsei ! Oh, az én időmben . . . Nos, uram, hát értse meg, hogy mi Ilkát nem egy éhenkórász kis beamternek szántuk. Amíg én élek, Ilka nem lesz az öné. A vagyon felett én rendelkezem, fiam pedig mindenben az én tanácsomat követi. Ezt van szerencséje önnek válaszolni a pápaszemes sárkánynak és a százeszten­dős harisnyának, hagyta el a küzdtért. A függetlenségi párt nyert talán három kerületet s számuk most már fölmegy 77-re, komoly ellenzéknek azon­ban elveinél és elemeinél fogva nem tekint­heti azt a kormány tábora. Őket csak az ellen­­mondási viszketeg hajtja, működésük nem le­het üdvös, mert nincsenek és soha nem is le­hetnek abban a helyzetben, hogy a kormány gyeplőit kezeikbe ragadhassák. Nézzünk egy kissé végig a választások eredményén. A kormányt támogató képviselők száma mai napig 257-re emelkedett. Ekkora többsége nem volt még egy kor­mánynak sem. A többi összes pártok híveinek száma alig áll másfélszáz főből. Érzékeny veszteségek azonban érték a kormánypártot épúgy, mint a többi pártokat. A jelöltek halottainak száma több mint száz s ezek között több nagy halott is van, akiknek kimaradása érzékeny veszteség úgy a t. házra, mint az egész országra. A kormánypárt első­sorban B­e­­niczky államtitkárt siratja, aki három helyen is elbukott. A legkomikusabb bukás kétségkí­vül Abrudbányán érte, ahol egy új ember, a kormánypárti B­o­é­r buktatta el, három szava­zattal kerekedvén föléje. Keglevich gróf­ a vasfejű intendáns, Lassale énekkisérete mel­lett hasalt el Aranyos-Maróthon. P­r­i­j­e­s­z­k­y Tádé zöld sipkáját sem fogják látni többé az új ház karzati vendégei. A függetlenségi pártnak há­rom érdemes halottja van: Herman Ottó, E­n­y­e­d­i Lukács és B­a­r­t­h­a Miklós. Ezek azonban nem buktak el végkép. Csak tetsz­halottak, akik fel fognak támadni, mert a párt­nak szüksége van Herman tudományára, Enyedi szakismeretére és Bartha magvas dikczióira. A párt elvesztette Polonyit is, úgyszintén a vir­­goncz, mozgékony Csanády bácsit, aki többé aligha fogja interpellálhatni az „átkos“ kormány fejét, Tisza Kálmánt, a szegre akasztott elvek ügyében. A mérsékelt ellenzékiek első­sorban Bittó kimúlását siratják, akit Apatin­­ban a milliomos Fernbach buktatott el. A halottak közt van Ernuszt Kelemen, H­e­v­e­s­y Bertalan, Eszterházy Andor stb. Mind oly veszteségek melyek számba vehetők. Nem tudjuk, ide számítsuk-e a rejtélyes P­a­n­­tocseket is, akiről mindvégig nem tudódott ki, hogy melyik párthoz tartozott. Az antiszemiták Rácz Gézát, Margittait, Andreánszkyt, Zimán­­dyt és Nendvichet gyászolják, ellenben titokban maguk is örülnek Verhovay Gyula bukásán. A legsúlyosabb veszteség­ kétség­kívül a párton kívülieket érte a jó G­ö­n­d­ö­c­s bukásával. Őket érte egyszersmind a legérzékenyebb veszteség Szilágyi Dezső kimúlásával. A nemzetiségiek is kénytelenek lesznek meglenni P­á­­­­­t nélkül. Ezek nagyjában a veszteségek. Ezekkel szemben áll több mint száz uj ember, akik, meg ajkaihoz emelte, begöngyölte szép ezüst papírba s odacsusztatta hol szive dobog. Azu­tán virágait összehalmozva szép csendesen, gondolkozva megindult hazafelé . . . Másnap édes vágyódással gondolt az órára, mikor jönni fog. El is jött. De már ezüstorintos helyett, ezüstös, aranyos szavakat, hideg urias köszönés helyett meleg kézszorí­­tást kapott. S a kis virágárus leány nem volt többé koldus, nem volt többé egyedül. Tele volt a szíve piros örömmel, édes boldogság­gal, olyan szépnek látta a világot, hiszen volt már apja, anyja, testvérje, mindene egy sze­mélyben. Nem hitte, hogy az a gyönyörűséges fényes világ milyen sötétté lehet egykor s nem gondolta, hogy apát, anyát, testvért, mindent el lehet veszíteni egy személyben. Szeretett s hitt. Nem ismert csalfaságot, hűt­lenséget, nem tudta, s ha mondták volna, nem hitte volna, hogy az olyan szerető szegény sziveket álnoksággal jutalmazzák. Nemes és tiszta volt s azt hitte, hogy az emberek is azok. Magasan járt fönn az égben, menten minden földi bűntől, salaktól. S egyszer csak leesett ebből a fényességből, megtudta, hogy a földön van, hol az emberek nem jók, nem tiszták, csalfák, hűtlenek s a szerető szívnek nagyon kevés értéke van. Meg kellett tudnia, hogy ami az egyiknek fáj, az a másiknak jól esik. Meg kellett tudnia, hogy amikor ő édes, szent érzelemmel szeretett, az a másik csak játszott vele. S mikorra mindent megtudott, az Isten, aki jobb volt hozzá mint az emberek, megkönyörült rajta s elküldte vigaszthozó an­gyalát a halálban. Cs. Sz.- né. Margit 20 éves. Uram! Sorsom el van döntve. A nagy­mama győzött, nekem nőül kell mennem ahhoz, akit nem szeretek. Felejtsen el. A nagymama önző. Befolyása szü­leimnél korlátlan, minthogy övé a vagyon. A nagymama nem engedi, hogy az ön neje legyek, a szegény aljegyző neki nem kell. Én pedig belefáradtam a küzdelembe. Oh, a nagyanyák nagyon, nagyon kegyetlenek! Legyen meggyőződve, hogy meny­asszonyi koszorú helyett, halotti koszorút tesznek homlokomra. Margit 60 éves. Tisztelt uram! Ön egy szerelmes le­velet merészkedett Ilka unokámnak írni, ami azonban, szerencsére az én kezeimbe került. Nagy érdeklődéssel olvastam abban, hogy ön engem „pápaszemes sárkánynak“, „százesztendős harisnyának“ nevez. Szép. Csak annak örvendek, hogy ennek a vén pápaszemnek sikerült idején átlátni a szitán s a százesztendős harisnya kötése elég időt engedett arra, hogy önnek úti laput kössek a talpára. Azt hiszi, nem vettem már rég észre, hogy esténkint Ilka ablaka alatt ácsorog, borzasztó szentimentális pofát vágva ? Azt hiszi, nem tudtam, mért korcsolyázik az ut­­czán mindig nyomunkban, ha az unokámmal sétára mentünk ? s a minap* azt hiszi, nem tudtam, mért kötött bele abba a szegény bakancsos káplárba, azon ürügy alatt, hogy az minket inzultált, holott minket ujjal sem Egy mindennapi történet. Régi történet ez, de mindig uj marad. S annak, kit éppen ér, a szive megszakad, mondja Heine. Olyan fiatal, olyan ártatlan, olyan ta­pasztalatlan volt s ez a három kincs volt a megrontója. Mert fiatal volt, megszerették, mert ártatlan volt, hazudtak neki, s mert ta­pasztalatlan volt elhitte. Szegény kis szíve olyan erősen dobogott, mikor sátra előtt meg­­állott az a barna fiatal ember, hogy tőle egy rózsabimbót vegyen. Nagy fekete szemeivel oly vágyva nézett föl rá, mintha azt akarta volna mondani: „Tudom, hogy szép úri kis­asszony illet meg s én mégis szeretni merlek szegény koldus leány!“ Tudom, hogy nincs senkim a világon s meg merlek kérni, hogy légy te az én mindenem, szegény koldus leány ! Mert nem fog úgy szeretni senki, senki téged, mint én — koldus leány. S mi­közben sze­mei ezeket mondották, sovány kis tagjai resz­­kedtek, két nagy könycsepp futott végig arczán, szemei rátapadtak az ifjúra, nézte, nézte még akkor is, mikor ez már messze járt s csak a polczra nyomott ezüst forint mu­tatta, hogy ott volt. Reszkető kis kezével végigsimitotta homlokát, mintha gondolatait akarná elűzni s letörülte könyeit, melyeknek sós izét már szájában érzé. Az ezüstforintot két ifjú szerelme. — Beszély. — Irta: Balta Kálmánná. — Irónkém jöjj be, vendégek érkeztek, — e szavakkal hívta be a Kárpátiné leányát, egy tizenhét éves életvidor hajadont. Irén kíváncsian szaladt anyja hívására, de mikor az ajtóhoz ért, meglepetve állt meg egy perezre, mert a szobában két ifjút pillan­tott meg, akiket nem ismert. A fiatal vendé­gek előzékenyen mentek a leányka elé, kinek zavarán gyönyörködni látszottak. Az egyik, egy alig húsz éves, gyerme­kes arczu szőke ifjún szintén meglátszott, hogy a leányka megjelenése megzavarta, mert této­vázva nyújtotta kezét köszönésre. De az idő­sebbnek látszó ifjú, egy tapasztalt világfi mo­dorával ment a leányka elé s annak kezet adván, oly modorban vezette a társalgást, hogy néhány perc­ múlva az első benyomás zavarai le voltak küzdve, s a legélénkebb társalgás fejlődött ki. Midőn a látogatók eltávoztak, a leányka oly elragadtatással beszélt a két barátról, hogy anyja — mint tapasztalt nő — rögtön észre vette, hogy itt valamelyik a két ifjú közül nagyon is mélyen tekintett Irénke szemébe. Az első látogatást több is követte, de ezentúl a mi két barátunk mindig külön-külön jelent meg Kárpátiéknál. Szóval rövid idő múlva a legelkeseredettebb vetélytársak lettek. Irénke — csodálatos, s csakis a nőknél tapasztalható tapintattal tudta előttük érzelmeit elrejteni annyira, hogy még édesanyja sem tudta magát tájékozni leánya érzelmei felől. Ez nem maradhatott mindig így, egy váratlan esemény, a mi Irénkónk titkát is nap­fényre hozta. Az egyik barátunk Jenő, ugyanis jogász volt, az idősebb — kit nevezzünk itt Lajosnak — hivatalnok, s megesett rajta az a tréfa, hogy egy szép napon azon vette ma­gát észre, hogy más helységbe lett áthelyezve, s el kellett távoznia onnan, ahol annyi boldog perczet töltött. Lajosra ez roppant leverőleg hatott, mert érezte, hogy mennyire szereti Irént; anélkül, hogy csak távolról is tudta volna, hogy Irén iránta vonzódik-e vagy nem, éppen olyan kö­zönyösen veszi-e távozását, mint bárki másét ? Midőn Lajos Irénék házánál megjelent s elmondta, hogy távoznia kell, Irén nem mu­tatta, hogy a hit mily benyomást gyakorolt reá, de midőn Lajos távozott, elvesztette min­den önuralmát. Egy fiatal szív minden szerel­mével tárult a szegény jó anya elé, ki midőn e kétségbeesést látta, megijedt. Meggyőződött, hogy itt nem egy felületes s fiatal leányoknál nem ritkán előforduló pillanatnyi benyomásról, hanem egy életre kiható érzelemről van szó, amelytől szép leányának jövő boldogsága függ. A bucsúzást felesleges lenne leírnom, elég hogy Lajos bevallotta Irénkének szerel­mét, s habár nehezükre esett is a válás, bele­nyugodtak, mert tudták, hogy az nem örökre hogy képesek lesznek-e pótolni a régieket, azt majd a jövő mutatja meg. -­- Vidéki levél, Szánk, 1887. junius 26. Tekintetes szerkesztő ur! Becses lapjának habár az a czime va­gyon is, hogy „Félegyháza és Vidéke“, még is ritkán lehet annak hasábjain a Félegy­házát környező vidéki községekben történt s említésre méltó mozzanatokról tájékozást szerezni.* No de nem is lehet rajta csodálkozni, mert kevés azoknak száma, kik a hírlap­irodalom vidéki közmunkásai sorába állva, szükségesnek tartanák szülővárosuk vagy községük fejlődéséről, hanyatlásáról, lakos­sága ódonszerű szokásai szülte bajairól vagy a mai kulturális fejlődés igényeinek meg­felelő idomulásáról minket, mint közelebbről érdekelteket némileg is tájékozni, a megtör­tént követválasztási mozgalmak lezajlásá­ról, annak végeredményéről híven és ideje­korán a nagy közönséget értesíteni. Községeinkben többen vannak pennát forgató, s a közügyeket, a község állapotait, népének hangulatát alaposan ismerő egyé­nek kik hivatva volnának úgy a haza, mint saját községük érdekében a hírlapirodalom terén is közreműködni s ez után is mind­azon eszközöket, módokat, melyek helyi érdekünkre, községi életünk szabad és egészséges fejlődésére befolyást gyakorolnak — a közelebbről érdekelt közönségnek, vá­lasztó­polgároknak annak idejében megje­lölni, tudomásukra hozni, s ezzel a helyes­­gondolkozási mód iránti hajlamot kötelesség­szerűleg felébreszteni. Ezen hivatás betöltése már annál is inkább kívánatos volna, hogy ezután a nagy­közönség kebeléből kivált rokonszen­ves elemek egymást felismerve, a közjólét előmozdítása czéljára hatalmas kapcsot ké­pezhetne a különben egymás iránt idegen­kedő elemek között. Ilyen vállalkozó szellemű egyéneket köz­ségeinkben alig ismerünk, nyugoszszák azok már Ámor álmait s csak akkor ébrednek fel, midőn a nagy munkák előestéje szülte zaj csendes álmaikból felzavarja, intve őket is arra, hogy im, elkövetkezett a nagy nap, midőn minden honfitársnak kötelessége a helyes elvek zászlaja alá sorakozni s ott hazája boldogságára tehetsége szerint közre­működni. Vannak községeinkben értelmes, a hazát igazán szerető lelkes férfiak, kik a kerületünkben is felemelt szabadelvüség zászlaja alá örömmel s lelkesedve sorakoztak s bár — fájdalom — vannak közöttünk Szerk. * Ennek nem mi vagyunk az okai, hanem első­sorban is a t. környé­kbeli előfizetőink, kik oly kevés­szer gondolják rá magukat, hogy az őket, s az olvasó közönséget érdeklő eseményekről értesítsenek.

Next