Félegyháza és Vidéke, 1887. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)
1887-07-03 / 27. szám
lése el nem fogadta. Mert hát az ellen fizetett emberek és csak azért küzdöttek, mert abban a főtényező dr. Holló Lajos volt. Azt azonban valószínűleg ő is belátja, tény azonban, hogy a város közgyűlése belátta, hogy azon elaborátum megvalósítása anyagi erőinket meszsze fölülmúlja. Mikor már pótadónk amúgy is nagyon súlyos, mikor tanügyi kiadásaink — elmondhatjuk a környék városaihoz képest aránytalanul nagyok, s mikor tanügyi viszonyaink a tanfelügyelő jelentése szerint — kinek különben talán sohase lehetne elég iskolát építeni — megyeszerte elég rendezetteknek mondhatók, akkor, mert annak a közgyűlésnek higgadtabb és értelmesebb része nagy többséggel elveti a javaslatot, dr. Holló Lajos megtámadja czikkében az intelligencziát s átmegy ahhoz a párthoz, mely mint már fentebb is kifejtettük, ellensége az értelmes elemnek. A következmények azt mutatták, hogy jól számított. Ezek az elemek győzelemre segítették zászlóját, s kezébe adták a mandátumot. Hanem azt kívánnia, hogy ily körülmények között az az intelligenczia felejtse el megtámadtatását, avagy talán még az ő szekerét tolja — hisz most már szüksége sincs rá, — de mégis egy kissé sok és különös. Nagyon piszkos lelkű embernek kell annak lenni, aki törekvéseinket figyelemmel kíséri, s azt merészli mondani, hogy belőlünk, mikor ezeket elmondjuk, tut önérdek, sértett hiúság avagy irigykedés beszél. Hol van itt az önérdeknek csak nyoma is ? Hol van megsértve a mi hiúságunk, hisz elveinknek s az általunk terjesztett eszméknek már egy számban is hatalmas de értelem és vagyonban itt mindenesetre absolut hatalmú követői vannak! És azt meg ismét tudni fogja mindenki, aki működésünket, s körülményeinket csak némi figyelmére is méltatta, hogy irigyelni senkitől semmit sincs okunk. Velünk együtt tudja azt mindenki, hogy az a dicsőség „. . . csak tündöklő szivárványa,—a napnak .".opn cugolra. Tudja azt mindenki, hogy amint a fénynek megvan az árnya, úgy a dicsőség, a mandátum érmének is meg van a másik oldala, mely a terheket mutatja. És sokszor ez az oldal nagyon erős, a dicsőség meg nagyon kicsi hozzá. És azt mély szemeit s nem felelt. A kalapot szerencsésen elfogta egy gyerek s visszahozta, de azóta a nagymama mindig azt nézte mereven. Hazaérve, első szava az volt: — Margit, adjad csak ide a kalapod. El voltam árulva. Még aznap kimondta a családi értekezlet, hogy utaznom kell. Oh, de higgye el Béla, álljon bár közénk százezer nagymama, százezer harisnyával s egy millió kötőtűvel, én önt örökké szeretni fogom. is tudja mindenki, hogy az a nép, mely ma „éljen “-t kiált, nagyon hamar s nagyobb hangon kiálthatja a „feszitsd meg“-et. Noha ez általános igazságok létezését elismerjük s ezeket tudjuk is, aligha fog valaki bennünket irigyeknek mondani. Ezeket még szükségesnek tartottuk múltkori közleményünk kiegészítéséül elmondani. Most már nincs szándékunk tovább választási dolgokkal bíbelődni, a mi szavunk már, ha a nép nem segített, úgy sem segíthet. Azzal a tudattal és szomorú tudattal zárjuk sorainkat, hogy Félegyháza városa az, mely az egész harczból a veszteséget legjobban érzi, mert fejlődésében újabb öt évre megakasztatott, de azzal a reménynyel vagyunk eltelve, hogy eljön még az idő, mikor a helyi politika terén is a szabadelvű párt fog uralkodni. Szent meggyőződésünk, hogy ennek így kell lenni! Városunk létérdeke követeli ezt, s az a nap, győzelmünk napja, népünk megtérésének napja leend. Annak a névtelen hősnek meg csak annyit mondunk, számos alávaló hazugságaira nem is reflektálva, hogy hát csak vessen meg bennünket, legalább így majd megtudjuk, hogy kicsoda. Annyit most is mondhatunk neki, hogy megvetése dicsőségünkre válik. — o— A választások eredménye. Tisza Kálmán párthívei, daczára a mérsékelt ellenzék minden ellentörekvéseinek, szépen fölszaporodtak. Apponyi programmját nem akczeptálta a polgárság s a választás eredményének lisztája szomorú lehangoltságot kelt most a mérsékelt ellenzék mérsékelt számú sorai közt. A pártok politikai tendencziája bő anyagot szolgáltatott a jelöltek programmbeszédjéhez, csak a mérsékelt ellenzék nem tudta megértetni magát, nem tudta megjelölni a politikai irányt, melylyel a polgároknak hasznot vagy javulást biztosíthatna. A konklusió — megbuktatni Tisza Kálmánt. Pedig talán nem is ez a valódi czélja a mérsékelt ellenzéknek, hanem a bársonyszék , akár Tiszával. A hatalom utáni vágya tőrei vese. Politikájuknak egyéni alapja va önérdek ,very láttuk a mérsékelt ellenzéket küzdeni a pártok minden frakciója ellen. Élethalálharczot üzent a 48-as függetlenségi pártnak is ! A saját pártjának hangzatos czímével félrevezette a polgárságot. A mérsékelt erkölcs igy hányta a czigánykereket. Apponyi, a „mérsékelt Miatyánk“-ja a mérsékelt ellenzéknek, megverve és megfogyva , bántott a jámbor ? Csak az unokám előtt akart henczegésével feltűnni, mint hős, én azonban igen örvendtem, hogy a derék káplárnak sikerült kiütni az ön három fogát. Oh, ha ön azt hitte, akkor nem tudja, mi egy jó nagyanya nemes, féltékeny őrködése ! Vagy azt hiszi, nem tudtam, hogy sikerült az unokám fejét elszédítenie ? Arra is rájöttem, hogy bűnös levelezésre csábította. Irtóztatok a mostani ifjúság erkölcsei ! Oh, az én időmben . . . Nos, uram, hát értse meg, hogy mi Ilkát nem egy éhenkórász kis beamternek szántuk. Amíg én élek, Ilka nem lesz az öné. A vagyon felett én rendelkezem, fiam pedig mindenben az én tanácsomat követi. Ezt van szerencséje önnek válaszolni a pápaszemes sárkánynak és a százesztendős harisnyának, hagyta el a küzdtért. A függetlenségi párt nyert talán három kerületet s számuk most már fölmegy 77-re, komoly ellenzéknek azonban elveinél és elemeinél fogva nem tekintheti azt a kormány tábora. Őket csak az ellenmondási viszketeg hajtja, működésük nem lehet üdvös, mert nincsenek és soha nem is lehetnek abban a helyzetben, hogy a kormány gyeplőit kezeikbe ragadhassák. Nézzünk egy kissé végig a választások eredményén. A kormányt támogató képviselők száma mai napig 257-re emelkedett. Ekkora többsége nem volt még egy kormánynak sem. A többi összes pártok híveinek száma alig áll másfélszáz főből. Érzékeny veszteségek azonban érték a kormánypártot épúgy, mint a többi pártokat. A jelöltek halottainak száma több mint száz s ezek között több nagy halott is van, akiknek kimaradása érzékeny veszteség úgy a t. házra, mint az egész országra. A kormánypárt elsősorban Beniczky államtitkárt siratja, aki három helyen is elbukott. A legkomikusabb bukás kétségkívül Abrudbányán érte, ahol egy új ember, a kormánypárti Boér buktatta el, három szavazattal kerekedvén föléje. Keglevich gróf a vasfejű intendáns, Lassale énekkisérete mellett hasalt el Aranyos-Maróthon. Prijeszky Tádé zöld sipkáját sem fogják látni többé az új ház karzati vendégei. A függetlenségi pártnak három érdemes halottja van: Herman Ottó, Enyedi Lukács és Bartha Miklós. Ezek azonban nem buktak el végkép. Csak tetszhalottak, akik fel fognak támadni, mert a pártnak szüksége van Herman tudományára, Enyedi szakismeretére és Bartha magvas dikczióira. A párt elvesztette Polonyit is, úgyszintén a virgoncz, mozgékony Csanády bácsit, aki többé aligha fogja interpellálhatni az „átkos“ kormány fejét, Tisza Kálmánt, a szegre akasztott elvek ügyében. A mérsékelt ellenzékiek elsősorban Bittó kimúlását siratják, akit Apatinban a milliomos Fernbach buktatott el. A halottak közt van Ernuszt Kelemen, Hevesy Bertalan, Eszterházy Andor stb. Mind oly veszteségek melyek számba vehetők. Nem tudjuk, ide számítsuk-e a rejtélyes Pantocseket is, akiről mindvégig nem tudódott ki, hogy melyik párthoz tartozott. Az antiszemiták Rácz Gézát, Margittait, Andreánszkyt, Zimándyt és Nendvichet gyászolják, ellenben titokban maguk is örülnek Verhovay Gyula bukásán. A legsúlyosabb veszteség kétségkívül a párton kívülieket érte a jó Göndöcs bukásával. Őket érte egyszersmind a legérzékenyebb veszteség Szilágyi Dezső kimúlásával. A nemzetiségiek is kénytelenek lesznek meglenni Pát nélkül. Ezek nagyjában a veszteségek. Ezekkel szemben áll több mint száz uj ember, akik, meg ajkaihoz emelte, begöngyölte szép ezüst papírba s odacsusztatta hol szive dobog. Azután virágait összehalmozva szép csendesen, gondolkozva megindult hazafelé . . . Másnap édes vágyódással gondolt az órára, mikor jönni fog. El is jött. De már ezüstorintos helyett, ezüstös, aranyos szavakat, hideg urias köszönés helyett meleg kézszorítást kapott. S a kis virágárus leány nem volt többé koldus, nem volt többé egyedül. Tele volt a szíve piros örömmel, édes boldogsággal, olyan szépnek látta a világot, hiszen volt már apja, anyja, testvérje, mindene egy személyben. Nem hitte, hogy az a gyönyörűséges fényes világ milyen sötétté lehet egykor s nem gondolta, hogy apát, anyát, testvért, mindent el lehet veszíteni egy személyben. Szeretett s hitt. Nem ismert csalfaságot, hűtlenséget, nem tudta, s ha mondták volna, nem hitte volna, hogy az olyan szerető szegény sziveket álnoksággal jutalmazzák. Nemes és tiszta volt s azt hitte, hogy az emberek is azok. Magasan járt fönn az égben, menten minden földi bűntől, salaktól. S egyszer csak leesett ebből a fényességből, megtudta, hogy a földön van, hol az emberek nem jók, nem tiszták, csalfák, hűtlenek s a szerető szívnek nagyon kevés értéke van. Meg kellett tudnia, hogy ami az egyiknek fáj, az a másiknak jól esik. Meg kellett tudnia, hogy amikor ő édes, szent érzelemmel szeretett, az a másik csak játszott vele. S mikorra mindent megtudott, az Isten, aki jobb volt hozzá mint az emberek, megkönyörült rajta s elküldte vigaszthozó angyalát a halálban. Cs. Sz.- né. Margit 20 éves. Uram! Sorsom el van döntve. A nagymama győzött, nekem nőül kell mennem ahhoz, akit nem szeretek. Felejtsen el. A nagymama önző. Befolyása szüleimnél korlátlan, minthogy övé a vagyon. A nagymama nem engedi, hogy az ön neje legyek, a szegény aljegyző neki nem kell. Én pedig belefáradtam a küzdelembe. Oh, a nagyanyák nagyon, nagyon kegyetlenek! Legyen meggyőződve, hogy menyasszonyi koszorú helyett, halotti koszorút tesznek homlokomra. Margit 60 éves. Tisztelt uram! Ön egy szerelmes levelet merészkedett Ilka unokámnak írni, ami azonban, szerencsére az én kezeimbe került. Nagy érdeklődéssel olvastam abban, hogy ön engem „pápaszemes sárkánynak“, „százesztendős harisnyának“ nevez. Szép. Csak annak örvendek, hogy ennek a vén pápaszemnek sikerült idején átlátni a szitán s a százesztendős harisnya kötése elég időt engedett arra, hogy önnek úti laput kössek a talpára. Azt hiszi, nem vettem már rég észre, hogy esténkint Ilka ablaka alatt ácsorog, borzasztó szentimentális pofát vágva ? Azt hiszi, nem tudtam, mért korcsolyázik az utczán mindig nyomunkban, ha az unokámmal sétára mentünk ? s a minap* azt hiszi, nem tudtam, mért kötött bele abba a szegény bakancsos káplárba, azon ürügy alatt, hogy az minket inzultált, holott minket ujjal sem Egy mindennapi történet. Régi történet ez, de mindig uj marad. S annak, kit éppen ér, a szive megszakad, mondja Heine. Olyan fiatal, olyan ártatlan, olyan tapasztalatlan volt s ez a három kincs volt a megrontója. Mert fiatal volt, megszerették, mert ártatlan volt, hazudtak neki, s mert tapasztalatlan volt elhitte. Szegény kis szíve olyan erősen dobogott, mikor sátra előtt megállott az a barna fiatal ember, hogy tőle egy rózsabimbót vegyen. Nagy fekete szemeivel oly vágyva nézett föl rá, mintha azt akarta volna mondani: „Tudom, hogy szép úri kisasszony illet meg s én mégis szeretni merlek szegény koldus leány!“ Tudom, hogy nincs senkim a világon s meg merlek kérni, hogy légy te az én mindenem, szegény koldus leány ! Mert nem fog úgy szeretni senki, senki téged, mint én — koldus leány. S miközben szemei ezeket mondották, sovány kis tagjai reszkedtek, két nagy könycsepp futott végig arczán, szemei rátapadtak az ifjúra, nézte, nézte még akkor is, mikor ez már messze járt s csak a polczra nyomott ezüst forint mutatta, hogy ott volt. Reszkető kis kezével végigsimitotta homlokát, mintha gondolatait akarná elűzni s letörülte könyeit, melyeknek sós izét már szájában érzé. Az ezüstforintot két ifjú szerelme. — Beszély. — Irta: Balta Kálmánná. — Irónkém jöjj be, vendégek érkeztek, — e szavakkal hívta be a Kárpátiné leányát, egy tizenhét éves életvidor hajadont. Irén kíváncsian szaladt anyja hívására, de mikor az ajtóhoz ért, meglepetve állt meg egy perezre, mert a szobában két ifjút pillantott meg, akiket nem ismert. A fiatal vendégek előzékenyen mentek a leányka elé, kinek zavarán gyönyörködni látszottak. Az egyik, egy alig húsz éves, gyermekes arczu szőke ifjún szintén meglátszott, hogy a leányka megjelenése megzavarta, mert tétovázva nyújtotta kezét köszönésre. De az idősebbnek látszó ifjú, egy tapasztalt világfi modorával ment a leányka elé s annak kezet adván, oly modorban vezette a társalgást, hogy néhány perc múlva az első benyomás zavarai le voltak küzdve, s a legélénkebb társalgás fejlődött ki. Midőn a látogatók eltávoztak, a leányka oly elragadtatással beszélt a két barátról, hogy anyja — mint tapasztalt nő — rögtön észre vette, hogy itt valamelyik a két ifjú közül nagyon is mélyen tekintett Irénke szemébe. Az első látogatást több is követte, de ezentúl a mi két barátunk mindig külön-külön jelent meg Kárpátiéknál. Szóval rövid idő múlva a legelkeseredettebb vetélytársak lettek. Irénke — csodálatos, s csakis a nőknél tapasztalható tapintattal tudta előttük érzelmeit elrejteni annyira, hogy még édesanyja sem tudta magát tájékozni leánya érzelmei felől. Ez nem maradhatott mindig így, egy váratlan esemény, a mi Irénkónk titkát is napfényre hozta. Az egyik barátunk Jenő, ugyanis jogász volt, az idősebb — kit nevezzünk itt Lajosnak — hivatalnok, s megesett rajta az a tréfa, hogy egy szép napon azon vette magát észre, hogy más helységbe lett áthelyezve, s el kellett távoznia onnan, ahol annyi boldog perczet töltött. Lajosra ez roppant leverőleg hatott, mert érezte, hogy mennyire szereti Irént; anélkül, hogy csak távolról is tudta volna, hogy Irén iránta vonzódik-e vagy nem, éppen olyan közönyösen veszi-e távozását, mint bárki másét ? Midőn Lajos Irénék házánál megjelent s elmondta, hogy távoznia kell, Irén nem mutatta, hogy a hit mily benyomást gyakorolt reá, de midőn Lajos távozott, elvesztette minden önuralmát. Egy fiatal szív minden szerelmével tárult a szegény jó anya elé, ki midőn e kétségbeesést látta, megijedt. Meggyőződött, hogy itt nem egy felületes s fiatal leányoknál nem ritkán előforduló pillanatnyi benyomásról, hanem egy életre kiható érzelemről van szó, amelytől szép leányának jövő boldogsága függ. A bucsúzást felesleges lenne leírnom, elég hogy Lajos bevallotta Irénkének szerelmét, s habár nehezükre esett is a válás, belenyugodtak, mert tudták, hogy az nem örökre hogy képesek lesznek-e pótolni a régieket, azt majd a jövő mutatja meg. -- Vidéki levél, Szánk, 1887. junius 26. Tekintetes szerkesztő ur! Becses lapjának habár az a czime vagyon is, hogy „Félegyháza és Vidéke“, még is ritkán lehet annak hasábjain a Félegyházát környező vidéki községekben történt s említésre méltó mozzanatokról tájékozást szerezni.* No de nem is lehet rajta csodálkozni, mert kevés azoknak száma, kik a hírlapirodalom vidéki közmunkásai sorába állva, szükségesnek tartanák szülővárosuk vagy községük fejlődéséről, hanyatlásáról, lakossága ódonszerű szokásai szülte bajairól vagy a mai kulturális fejlődés igényeinek megfelelő idomulásáról minket, mint közelebbről érdekelteket némileg is tájékozni, a megtörtént követválasztási mozgalmak lezajlásáról, annak végeredményéről híven és idejekorán a nagy közönséget értesíteni. Községeinkben többen vannak pennát forgató, s a közügyeket, a község állapotait, népének hangulatát alaposan ismerő egyének kik hivatva volnának úgy a haza, mint saját községük érdekében a hírlapirodalom terén is közreműködni s ez után is mindazon eszközöket, módokat, melyek helyi érdekünkre, községi életünk szabad és egészséges fejlődésére befolyást gyakorolnak — a közelebbről érdekelt közönségnek, választópolgároknak annak idejében megjelölni, tudomásukra hozni, s ezzel a helyesgondolkozási mód iránti hajlamot kötelességszerűleg felébreszteni. Ezen hivatás betöltése már annál is inkább kívánatos volna, hogy ezután a nagyközönség kebeléből kivált rokonszenves elemek egymást felismerve, a közjólét előmozdítása czéljára hatalmas kapcsot képezhetne a különben egymás iránt idegenkedő elemek között. Ilyen vállalkozó szellemű egyéneket községeinkben alig ismerünk, nyugoszszák azok már Ámor álmait s csak akkor ébrednek fel, midőn a nagy munkák előestéje szülte zaj csendes álmaikból felzavarja, intve őket is arra, hogy im, elkövetkezett a nagy nap, midőn minden honfitársnak kötelessége a helyes elvek zászlaja alá sorakozni s ott hazája boldogságára tehetsége szerint közreműködni. Vannak községeinkben értelmes, a hazát igazán szerető lelkes férfiak, kik a kerületünkben is felemelt szabadelvüség zászlaja alá örömmel s lelkesedve sorakoztak s bár — fájdalom — vannak közöttünk Szerk. * Ennek nem mi vagyunk az okai, hanem elsősorban is a t. környékbeli előfizetőink, kik oly kevésszer gondolják rá magukat, hogy az őket, s az olvasó közönséget érdeklő eseményekről értesítsenek.