Dolgozók Lapja, 1971. április (26. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-22 / 94. szám

lm április SS. csüt 8rt3k DOLGOZOK LAPJA Választások Horthyéknál A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG BUKÁSA után Horthyéknak a huszas évek közepére sike­rült konszolidálniuk az el­lenforradalmi rendszert. Beth­len István miniszterelnök és pártja ekkor minden szem­pontból elérkezettnek látta az időt arra, hogy különböző ma­nőverekkel csökkentse a szo­­­ciáldemokrata párt befolyását munkástömegek körében. E szándékától vezérelve min­dent elkövettek annak érde­kében, hogy Tatabánya, az ország egyik legnagyobb bá­nyásztelepülése 1927-től ne küldhessen szociáldemokrata párti képviselőt a parlament­be, mint ahogy azt 1922-ben Kabók Lajos esetében tette. A kormánypárt a saját sorai­ban Kocsán Károlyt, a Ma­gyar Katholikus Tanítóegye­sületek Országos Szövetségé­nek titkárát tartotta a legal­kalmasabb jelöltnek Tatabá­nyára. Elfogadása érdekében nyílt szavazásos kerületté nyilvánították az addig Beth­len által is, titkos szavazóke­rületnek javasolt Tatabányát. Ezt követően megegyeztek a MÁK Rt. tatabányai igazga­tóságával, hogy a társulat, a maga sajátos kényszerítő esz­közeit is felhasználva, Ko­csán Károlyt választtatja meg a kerület országgyűlési képvi­selőjévé. A bányabárók emberei is a forradalmi erők visszaszorí­tására kívánták felhasználni az 1926-os választásokat, ezen a ponton egyezkedés nél­­­kül is találkozott érdekük a kormánypárt akaratával. A tatabányai bányaigazgatóság bizalmi emberei már jóval a választások előtt intenzív kampányt folytattak, hogy a társulat alkalmazásában álló munkásokat rávegyék a kor­mánypárti jelölt megválasztá­sára. „Voltak szegény emberek — hangzott el az országgyű­lés 1927. március 30-i ülé­sén —, akik küldöttségbe mentek be az igazgatósághoz és könyörögtek: „Uram, igaz­gató uram, egyet engedjen meg, hogy a választások nap­ján­­ ne legyünk idehaza, el­megyünk Pestre, meglátogat­juk a sógort, de nem tudunk arra a Kocsánra szavazni, aki idegen nekünk, aki ellensé­günk”. Sőt, ahogy az a felszólalás­ból kiderült, a munkások egy jó része még a megegyezésre is hajlott volna, kijelentve: „Szívesen vagyunk semlege­sek, nem szavazunk Kabókra, de engedjék meg, hogy ne szavazzunk Kocsánra se. Természetesen az igazga­tóság semmilyen alkudozásra sem volt hajlandó, s a kül­döttséget fogadó igazgató ri­degen kijelentette: „Aki nem szavaz le, az veheti a sátor­fáját, mehet a munkából és mehet a lakástól a családjá­val együtt”. A választás eredményeinek értékelésekor a társulat ve­zetői megnyugodva és öröm­mel nyugtázhatták, hogy „agitációjuk” eredményes volt, s a bányamunkások — akaratuk ellenére — Kocsán Károlyra adták le szavazatu­kat, aki azután két választási cikluson keresztül hűségesen képviselte a kizsákmányoló hatalmasságok érdekeit, a la­kosság óriási többségének ro­vására. NEM SZAVAZHATTAK akaratuk szerint a dorogi vá­lasztókerület munkásai sem. A helyi hatalmasságok ér­dekei azt kívánták, hogy a szociáldemokrata párti kép­viselő helyett a dorogi vá­lasztókerület is kormány­­párti képviselőt juttasson parlamentbe. Ebbéli törekvé­­­süket az 1931. júliusi válasz­tások alkalmával sikerült is elérni. Ahol nem használt a pénz­­büntetés, ott előszeretettel nyúltak a korrumpálás, ete­tés-itatás módszeréhez is. „Ezek az urak — tették szó­vá az országházban —, annak ellenére, hogy szesztilalom volt és nem volt szabad italt kimérni, minden választónak adtak egy bont, amely elle­nében a nyitva lévő vendég­lőben kaphattak egy liter bort és egy üveg szódavizet. Ezeket a borokat azután ös­­­szegyűjtötték a vendéglősök és elvitték a községi elöljáróság­hoz, illetve a községi főjegy­zőhöz, és a községi főjegyző kifizette.” A választási ered­mények alakulásában azután ezek a zaklatási és korrum­­pálási akciók nem is marad­tak következmények nélkül, s Frey Vilmos kormánypárti képviselő az 1931. július 31-i, választásból győztesen került ki. Az ilyen dolgokat még Peyer-típusú politikusok sem a vehették tudomásul. A bel­ügyminiszter semmitmondó válaszára reagálva, s az 1931- es választások után kialakult kép­viselő­házat is jellemezve, Peyer kifejtette: „Hogy a belügyminiszter úr sem ad más választ, azon én nem is csodálkozom, ügyminiszter úr hiszen a bel­ügy másik esetben, amely sokkal súlyo­sabb adatokat tartalmazott, ahol igazán el lehetett volna várni, hogy nyomban intéz­kedik, ott sem intézkedett.­­ A belügyminisztériumból ad­ják az utasításokat ezeknek a bűncselekményeknek az el­követésére, az etetésre, ita­tásra, vesztegetésre, melynek következménye egy ilyen parlament, amelyben ilyen képviselők ülnek.” Dorogot Kosztics Milán ke­resztényszociális gazdasági párti, Budapesten élő föld­­birtokos, Esztergomot ugyan­csak a kereszténypárti Má­­téffy Viktor prépost-plébá­nos, Komáromot Zsindely Fe­renc nemzeti egységpárti ügy­véd, Tatát Fellner Pál nem­zeti egységpárti budapesti gyáros, a tatabányai kerületet a már említett Kocsán Ká­roly képviselte. EZEK A KORMÁNYPÁRTI képviselők rendszerint meg sem jelentek a parlament ülésein. Kirívó esete volt en­nek a magatartásnak az 1932. november 30-i ülés, amikor a szociáldemokrata párti kép­viselők arra kérték a kor­mányt, hogy iktassa törvény­be az általuk javasolt, s a bányamunkásság élet- és munkakörülményeinek máját célzó rendelkezést. javí­Az interpellációk elhangzásakor az egyes bányakerületek kép­viselői tüntetően távol ma­radtak az üléstől. De azok is, akik jelen voltak, egy-két ki­vétellel, teljes érdektelenség­gel hallgatták­ végig a szo­ciáldemokrata párti képvise­lők több órás felszólalásait. Az érdektelenség láttán Ka­bók Lajos keserűen jegyezte meg: „Szomorúan, szinte két­ségbe esve kell tapasztal­nunk, hogy az egész képvise­lőház ridegen áll szemben ezzel a kérdéssel... Később szóvá tette: „Nem látjuk a bányavidékek kormánypárti képviselőit, nem halljuk azok­nak a felszólalásait, akiknek éppen úgy szóvá kellene ten­niük ezeknek az elnyomott munkásrétegeknek a sorsát itt, mint ahogyan szóvá tes­­­szük mi most.” Dr. Szántó Ferenc volt Lukács két közvetlen segítőtársa a lobbanékony, szenvedélyes bolgár Petrov (Kozovszkij) és a csendes ko­moly törzsparancsnok, az ugyancsak bolgár Belov (Lu­­kanov) volt. Emlékszem, hogy Fuentesben kecskegidát sze­reztek és Petrov venyigetű­zön sütötte meg, lakomát rendeztünk. Nagyszerű Régi barátom, Fernando Cherassi spanyol művész eleinte Zal­ka törzskaránál dolgozott, ké­sőbb zászlóaljparancsnok lett. Stefával jártam Mequában, aki a férjét jött meglátogatni. Aljosa Eislert, Zalka tisztjét még Párizsból segéd­is­mertem. Gyermekkorában ke­rült el Oroszországból, Pá­rizsban verseket írt és lépten­­nyomon szenvedélyes kommu­nista szónoklatot tartott. Ló­háton jött Spanyolországba, Lukács tábornokot valósággal istenítette, sokszor beszél­gettek irodalomról, wayre elragadtatással Heming­­tekin­tett fel. A brigád komisszárja Gustav Regler volt, aki szin­tén szeretett irodalomról be­­szélgetni és állandóan a fü­zetébe írt valamit. Zalka nevetve jegyezte meg: „Oda nézzen! Bizonyára valami vas­kos regényt ír”. A zászlóaljparancsnokok közül Janekre emlékszem, a francia szocialista Bernardra, a bátor, elragadó Pacciardira. A magyar Neuburg mindig botra támaszkodva járt, így indult a Lukács tábornok ha­lálát követő támadásra is és kicsi halált halt az ütközetben. A megsebesült Regler, ami­kor eszméletre tért, így szólt: „Menjetek Lukácsért, kell menteni Lukácsot!” meg (A tábornok halálát eltitkolták előtte.) Két nap múlva már a harcosok között találkoztam a törékeny zsidóval, a galí­ciai h­aszidista (a c­aszidiz­­mus zsidó misztikus vallási irányzat) fiával, aki Európa minden nyelvén beszélt, és négyszer sebesült meg Mad­rid alatt. Elcsukló hangon mondta Zalkáról: „Igazi fér­fi volt”. Morata de Tajunanál Lu­kács komoran jegyezte meg: „Ez a spanyol Doberdo”. Ki kellett tapogatni az ellenséget, elfoglalni jól­ megerősített ál­lásait, aztán másnap otthagy­ni az egészet. Lukács a hues­­cai támadás előtt nyugtalan volt, tudta, minden teher a nemzetközi brigádok vállaira nehezedik. Féltette az embe­reit, önmagát azonban nem kímélte. Úgy halt meg, hogy az ellenőrző pontra sietve, 1937. június 11-én az ellen­séges tűz alatt tartott or­szágúton haladt át, és egy fasiszta lövedék telibe találta az autóját. Másoknak az út­vonalon megtiltotta a közle­kedést... Hemingway, amikor Fuentesből visszatér­tünk Madridba, ezt mondta: „Nem tudom milyen író, de amikor hallgattam és néztem őt, állandóan moso­lyognom kellett. Nagyszerű ember!” 3 Pártunk és a lenini szövetségi politika Olyan emberre­l­ Z £ éke~ — ■ . ----- mai na­pon, születésének 101. évfor­dulóján, akit tanítójának is­mer el az egész emberiség. V. 1. Lenin az a szellemóriás, akinek elméleti munkássága, és gyakorlati tevékenysége fél évszázad múltán is a legna­gyobb hatással van a világ dolgozói gondolkodásának fej­lődésére, a társadalmi hala­dásra, a népek sorsára. Ö ta­nította és tanítja a munkás­osztályt történelmi küldetésé­nek felismerésére és vértezte fel a leghaladóbb tudomán­­nyal annak végrehajtására. Lenin vezette győzelemre az orosz munkások és muzsikok forradalmi harcát, az ő útmu­tatásai alapján épült fel a vi­lág első kizsákmányolás nél­küli társadalma, a szocialista Szovjetunió. Lenin szervezte meg a mun­kásosztály élenjáró, öntudatos, szervezet csapatát, a bolsevik pártot, amely osztálya útján a legszorosabb kapcsolatot épí­tette ki a dolgozó tömegekkel. Lenin mérhetetlenül hitt népben és arra tanította a pár­a­tot is, hogy szövetségét állan­dóan erősítse a dolgozók vala­mennyi rétegével. „Csak az győz és tartja meg a hatalmat — tanította —, aki hisz népben, aki elmerül az eleven a népi alkotás bővizű forrásá­banEz a meggyőződés vezet­te Lenin pártját győzelemre a hatalomért való harcban és az intervenció elleni küzdelem­ben csakúgy, mint a hitleri fa­sizmus legyőzésében, a szoci­alizmus felépítésében. A lenini tanítások azonban nemcsak a szovjet pártra és népre érvényesek. Bizonyította ezt már a Magyar Tanácsköz­társaság győzelme 1919-ben és bizonyítják a szocializmus építésének sikerei immár föld egész sor országában. A a magyar nép számára Lenin országának népe hozta meg a szabadságot. A dolgozók hatal­mának megteremtése és meg­tartása, a szocialista társada­lom felépítésének feladatai azonban már a magyar mun­kásosztályra és forradalmi pártjára hárult. A magyar kommunisták, akik évtizedes osztályharcban tanulták meg Leninnek az útmutatását — „...a kapitalizmus fölötti győ­zelem kivívásához az szüksé­ges, hogy helyes legyen a vi­szony a vezető (kommunista) párt, a forradalmi osztály és a tömeg (a dolgozók összes­sége) között” —, harcba hív­ták a nemzet erőit és 1948-ra demokratikus hazánkban másodszor is győzött a szoci­alista forradalom. A párt helyesen alkalmazta Lenin tanítását és állandóan munkálkodott azon, hogy erő­sítse a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetsé­gét a proletárdiktatúra politi­kai alapját. Ám a szocialista építés bokros teendői között, — megelégedésünkben — tor­zult a párt, az osztály ébersé­ge, s nem vettük eléggé fi­gyelembe, Lenin tanítását: „A proletárdiktatúra sajátos for­májú osztályszövetség a pro­letariátus, a dolgozók élcsapat­­a és a dolgozók nagyszámú nem proletár rétege (kispol­gárság, kistulajdonosok, pa­rasztok, értelmiség, stb.) vagy azok többsége között — szövet­ség a tőke ellen, szövetség a tőke teljes megdöntésére, a burzsoázia ellenállásának és restaurációs kísérleteinek tel­jes elnyomására, a szocializ­mus végleges megteremtésére és megszilárdítására.” A volt uralkodó osztályok és csatlósaik, a munkásosztály, a parasztság és a többi dolgozó réteg szövetségében keletke­zett rést kihasználva, a nép hatalmának megdöntésére el­lenforradalmi felkelést szer­veztek, veszélybe sodorták a néphatalmat és annak vívmá­nyait. A párt és a munkásosztály azonban a veszély idejében is megtalálta a helyes utat és Lenin fiainak internacionalis­ta segítségével az ellenforra­dalmat levertük. Az újjászer­veződött párt a lenini tanítá­soknak megfelelően látott munkához. Lenin tanításainak megfelelően, fokozatosan erő­sítette „...azt a képességét, hogy közel kerüljön a nem proletár dolgozó tömegekhez és bizonyos mértékig „egybe­olvadjon velük...” Helyes poli­tikájával visszahódította a tö­megek ideiglenesen elvesztett bizalmát és lépésről, erősítette szövetségét a lépésre pa­rasztsággal, az értelmiséggel, a városi kisárutermelőkkel. Pártunk a haxai és Ben*“ 1 munin .jetije,a tapasz­..... — tálatok birtoká­ban ismét következetesen al­kalmazza a lenini szövetségi politikát. Munkamódszerében gyakorlattá vált, hogy az egész országot érintő döntések előtt kikéri a tömegek véle­ményét, nemcsak tanítja népét, hanem tanul is tőle. A a párt X. kongresszusa a párt­­élet lenini normáinak betartá­sát központi kérdésként ke­zelve hívott fel, amikor ki­mondta: az MSZMP Cselekvő­­képességét az a lenini poli­tika biztosítja, amelyet párt vezetése az ellenforrada­a­lom leverése során és azt kö­vetően kidolgozott, s amely­nek alapján újjászületett és megszilárdult a kommunisták egysége. Pártunknak úgy kell dolgoznia, hogy a jövőben is rászolgáljon a nép bizalmára. A lenini eszmék, a lenini munkastílus, a lenini szövet­ségi politika így válik valóság­gá a hazai és nemzetközi méretekben is, a népek hasz­nára és boldogulására a má­ban vagy a jövőben. I Vázlatok Kreml, Lenin dolgozószobá­ja... Sokszor köszöntötte itt Vlagyimir Iljics Natan Altman szobrászművészt, aki e falak között mintázta meg portréját. Naponta ide járt, igyekezett ellesni és megörökíteni Lenin arcának minden rezdülését, hangulatának tükröződését. Natan Altman az odesszai képzőművészeti iskolában, majd külföldi mestereknél gyarapította ismereteit és a 20-as években bontakozott ki igazán grafikai és szobrász tehetsége. A forradalom évében 27 esz­tendős volt, s tehetségét tel­jes odaadással a forradalmi kultúra szolgálatának szentel­te. Természetesnek tűnt tehát törekvése, hogy megmintázza Lenin portréját. Lunac­sár­szidi közbenjárására 1920-ban lehe­tősége nyílt rá, hogy bejárjon Lenin dolgozószobájába és na­ponta, órákon át figyelje, váz­latokon megörökítse és min­tázza Lenin képmását. — Vlagyimir Iljicsnek el­mondták, hogy futurista va­gyok , — emlékezik vissza a mester ezekre az évekre. — Megkérdezte tőlem, futu­rista portrét akarok-e róla ké­szíteni. Azt feleltem, hogy jó szobrot szeretnék mintázni ró­la, ez pedig maga szabja meg, milyen is lesz az alkotás. A munka elhúzódott, Lenin­nek nem volt ideje rá, hogy a szokásos módon modellt üljön. Altman tehát sietős, gyors vo­násokkal vázlatokon örökítet­te meg Lenin figyelmesen ta­nulmányozott mozdulatait... Leninnek rendkívül érdekes, előreugró homloka volt, egé­szen sajátos volt a fej formája, szemét gyakran hunyorogva összehúzta... A „Szovjetszkij Hudozs­­nyik”, a Képzőművészeti Ki­adó „Vázlatok Leninről” cím­mel közreadta a moszkvai Le­nin Múzeumban és a lenin­­grádi gyűjteményben őrzött képanyagot. Rendkívül érde­kesek Altman rajzai. Az egyiken például profil­ban látható Lenin, amint tes­te előrehajlik, sajátos dinami­kát kölcsönözve az ülő alak­nak. A másikon néhány gyors vonás mutatja a telefonáló Lenint. Ezek a vázlatok mes­­sze túlnőnek a szobrász emlé­­­kezet-idéző segédeszközén, ön­álló grafikai alkotások, ame­lyek Lenin rendkívül színes egyéniségének, karakterének egy-egy vonását villantják fel, az örökké dinamikus, szaka­datlanul munkáló Lenint idé­zik. O- Apuhtyin az ország, a a választási világ ügyei gyűléseken Befejeződtek a választási gyűlések. A kilencven gves rendezvényen csaknem tizen­hatezren vettek részt. A gyűlések előadói — a me­gyei, járási, városi, társadal­mi, palit­­mi élet vezető kép­viselői, gyakran maguk a je­löltek —, a helyi politikai kér­déseket az országos, a nemzet­közi feladatokkal összefüggés­ben világították meg. Akadt olyan választási gyű­lés is, amelyet rendkívüli kö­rülmények közt rendeztek meg. A véletlen például úgy hozta, hogy Gyermelyen a gyűlés résztvevői a közös fel­adatvállalásból gyakorlatilag vizsgáztak. A választási gyűlés közben érkezett meg a hír, hogy Gyarmatpusztán erdőtűz ütött ki. A férfiak azonnal ki­mentek az oltáshoz. A gyűlést a kényszerszünet után folytat­ták. Nagyon örvendetes, hogy megyeszerte sok fiatal vett részt a választói gyűléseken. Állásfoglalásaik általában el­ismerést arattak. Fiatalos len­dületük új színt jelentett a ta­nácskozásokon. Mondanivaló­juk pedig széles körű politi­kai tájékozottságról, megala­pozott tárgyi tudásról tett ta­núbizonyságot. Az előadók is és a felszóla­lók is foglalkoztak az SZKP XXIV. kongresszusának ese­ményeivel. rok méltatták A választópolgá­r nagy baráti ország segítségét, hitet tettek a testvéri együttműködés, a proletárszolidaritás további erősítése mellett. Lenin hangja A hanglemezre vett lenini hang története érdekes fejeze­te Lenin életútjának. A gra­mofonlemez­­ előtti kor burzsoá forradalom szalonjai­­nak jellegzetes, hivalkodó tar­tozéka volt,­ Oroszországban már 1907-ben több mint fél­millió gramofon harsogott. A forradalom után a piaci cserebere a gramofonok „tö­meges vándorlását” idézte elő. A polgári lakások egykori díszei a városokból a falvakba kerültek. Paradox helyzet ala­kult ki: az egyszerű nép vá­ratlanul hanglemezjátszó bir­tokába jutott. Lenin észrevette ezt a tényt, fel is használta. A zenés kávéházak gramofonle­mezei zúzdába kerültek és sellakos alapanyagból ezrével kezdték préselni a forradalom eszméit szolgáló hanglemeze­ket. A rádióadást még nem is­merte a világ, falun még csak nem is álmodtak ilyesmiről, a párt azonban megtalálta a technikai lehetőséget, hogy élő beszéddel, hívó, mozgósító magyarázó szóval forduljon az írástudatlan milliókhoz. Lenin maga gondoskodott arról, hogy a kimagasló álla­mi és pártvezetők beszédeit hanglemezre vegyék. Így pél­dául Kalinyin, Dzerzsinszkij hangját és másokét. Kezében híres órájával Lenin gyakran állt maga is a fonográf mellé, hogy hangját lemezre vegyék. Egymás után készültek a hanglemezek: „Mi a szovjet­hatalom?”, „Felhívás a Vörös Hadsereghez”, „A munkaf­er­gyelemről”, „Hogyan szaba­dulhatnak meg a dolgozók mindörökre a földesurak és tőkések elnyomásától?”, „A III. Kommunista Internacio­­nálé”, és mások. Azokban a nehéz években óriási volt a papírhiány, így sok ember előbb hallotta Lenin hangját, mintsem fényképét látta vol­na az újságok hasábjain. Le­nin hangja ezer meg ezer hangtölcsérből csendült fel. Ma már nehezen tudjuk el­képzelni, milyen primitív esz­közökkel végezték annak ide­jén a hangfelvételt Viaszhen­gerre, majd később lemezre vésték be a rezgéseket. A viaszhengert vagy korongot grafittal dörzsölték be, majd fémbevonatot kapott s az így nyert fémmatricáikról­ták azután a lemezeket. sajtol­A hang erősen eltorzult színezete megkopott, a különféle zajok elnyeltek egyes szavakat vagy mondatokat. A szovjet szakemberek már a harmincas években azt a célt tűzték maguk elé, hogy Lenin hangját újjáteremtik, visszaadják tónusát Lenin hangjának felújítására irányu­ló munkájuk teljes sikerrel járt. Lenin megújított hangját ma mikrobarázdás lemezekre veszik, és egyéb modern hang­hordozó berendezésekkel ele­venítik fel. Szavai felcsendül­nek a rádióban és televízió­ban, a mozik vásznán. Szen­vedélyes, meggyőző hangját nagy figyelemmel ma is az egész világ­ hallgatja Vlagyimir Ortov

Next