24 óra, 2017. június (28. évfolyam, 126-150. szám)

2017-06-20 / 141. szám

KITEKINTŐ - MILANO 2017. JÚNIUS 20., KEDD Érdemes eltölteni egy hosszú hétvégét Itália második legnagyobb városában Olasz fagyi és macskaterápia Gyakran hallottam ismerő­seimtől: érdemes Milánó­ban eltölteni egy hosszú hétvégét. Viszonylag közel van, megfizethető áron hoz­zá lehet jutni a repülőjegy­hez, és olyan látnivalók­kal rendelkezik, amelyeket (legalább) egyszer meg kell tekinteni. A fagylaltok pe­dig ott valóban fagylaltok... Kovács László laszlo.kovacs@mediaworks.hu MILÁNÓ Az egyik este egy cso­daszép képet láttam a milánói dómról, akkor beugrott isme­rőseim jó tanácsa. Most uta­zunk Olaszország második legnagyobb városába - jelen­tettem ki. A korszerű tech­nikának köszönhetően azon­nal megnéztünk a fapados lé­gitársaságok ajánlatait, majd elfogadható áron találtunk szállást néhány lépésnyire a központi pályaudvartól. Két nappal később pedig már a Piazza del Duomo térről cso­dáltuk Itália második legna­gyobb templomát. De ne szaladjunk ennyi­re előre! A légitársaság kivá­lasztásánál fontos szempon­tunk volt, hogy olyan repü­lőtérre érkezzünk, ahonnan vonattal is be lehet jutni a városközpontba. Még ideha­za, az egyik fővárosi utazási irodában a retúr vonatjegyet is megváltottuk, a városi tö­megközlekedéshez is hasz­nálható Milánó-kártyához vi­szont egy igazolást kaptunk azzal az utasítással, hogy azokat a főpályaudvaron kell kiváltanunk. Nem kapkodtak, ráérősen végezték dolgukat A légitársaságról korábban nem sok jót hallottunk, de ne­künk egy rossz szavunk nem lehetett rájuk. Nem mérics­kélték a csomagjainkat, ked­ves volt a személyzet, ponto­san indultunk, a landolást szinte meg sem éreztük. A 70 perces repülőút után a Mal­pensa express nem egészen 50 perc alatt juttatott el min­ket Milánó főpályaudvaráig. Nyolc állomáson is megállt az 50 kilométeres út során, de volt olyan szakasz, ahol 180 kilométer/órás sebességgel robogott. Csak összehasonlí­tásként: a Budapest-Győr vo­nal egyes szakaszain 160 ki­­lométer/óra megengedett ma­ximális sebesség. A központi pályaudvar va­lamennyi emeletét végigjár­va jó háromnegyed óra után végre megtaláltuk az irodát, ahol kiválthattuk jegyeinket és Milánó-kártyáinkat. Ott is vártunk a sorban legalább fél órát, noha csak ketten áll­tak előttünk. Rögtön meggyő­ződhettünk arról: az olaszok nem kapkodnak, mindenre ráérnek. A szállás elfoglalásánál is megtapasztaltuk a nem ép­pen kapkodás tempót, az­tán nyakunkba vettük a vá­rost. A metrón nincs potyaút, ugyanúgy működik a ki- és beléptetés, mint például Pá­rizsban és Londonban, vagyis a jegykezelő egyik végébe be­dugjuk a jegyet, a másiknál pedig kiadja, miközben ki­nyílik előttünk a kapu, majd belépés után záródik. A villamosokat az 1920-as évek végén gyártották Az 1 millió 300 ezres vá­rosnak egyébként négy met­róvonala van, rövid idő alatt A pontból B-be juthatunk. Nem mondhatjuk, hogy a sze­relvények túlzsúfoltak, min­den alkalommal jutott ne­künk is ülőhely. És minden útra valaki, aki némi apró­pénzért szórakoztatott hol he­gedűjátékával, hol akrobati­kus elemekkel vegyített „gya­korlataival”. Egy alkalommal egy hölgy is felbukkant, aki minden bizonnyal arról szó­nokolt, hogy napok óta nem evett, mert az utasok szend­viccsel és almával látták el, majd mindenki előtt mélyen meghajolt. A metrójegy egyébként va­lamivel drágább, mint Buda­pesten, de sokkal olcsóbb, mint Londonban. Itt is érde­mes 24 vagy 48 órás jegyet váltani. Természetesen hasz­nálhatjuk buszon és villamo­son is. Ha már villamos... Milánó­ban legalább száz olyan pél­dány van belőlük, amelyeket az 1920-as évek végén gyár­tottak. Persze, akadnak kor­szerűbbek is, de hát akkor buli a buli, ha a régivel uta­zunk. Mi is így gondoltuk, és azt is, vigyen az bármi­lyen irányba, eltévedni nem tudunk. A belvárosból a fő­­pályaudvar irányába szeret­tünk volna utazni az egyik­kel, ám az ellenkező olda­lon szálltunk rá fel. A Gas­tello Sforzescóhoz, vagyis a Sforza-várhoz, Milánó egyik legjelentősebb építészeti al­kotásához vitt minket. Igaz, oda másnap szerettünk vol­na menni, de így még ragyo­góbb volt az időzítés, ugyan­is a vár körbesétálása után a Piazza Castellón kötöttünk ki, ahol éppen a Gelato Fes­tival 2017 Európa rendezvé­nyét tartották. Rövid idő alatt készen voltak a remekművek Az egyik standnál gyorsan rábeszéltem magam a célba rúgásra, jutalmam egy lab­da lett. Nem mondom, hogy álmatlan éjszakám lett volna miatta, de komoly fejtörést okozott, hogy a repülőtéren kinek ajándékozzam majd oda, ha a szigorú személyzet nem engedi felvinni a gépre, mert ugye a hátizsákba biz­tos nem fér bele. A fesztiválon aztán több órán keresztül tátott szájjal figyeltük a mestereket, akik rövid időn belül mindenféle csodát készítettek a fagylalt­ból, és azokat a babérok leara­­tását követően szétosztották a nézelődök között. A show le­zárásaként szabadon kellett hagyni az utcán egy hosszú szakaszt, majd a mester né­hányszor megforgatta a gom­bócot a kanálban, és a fagyi, egy körülbelül húsz méterre álló férfi szájában landolt... Egy másik standnál ugyan­csak cukrászmesterek vetél­kedtek, a feladatuk az volt, hogy a ceremóniamester ál­tal megadott súlyt kellett ne­kik grammra pontosan a fa­­gyis tálkába kellett kenniük. Lehetett az 12 gramm, 25, 30, bármennyi, nem remeg­tek meg a kezek, kevesen hi­báztak. Hónapokkal korábban kell helyet foglalni A Castellóhoz viszonylag közel található az UNESCO világörökségi listáján sze­replő Santa Maria delle Gra­­zie-templom és -kolostor, melynek legfőbb nevezetes­sége, hogy itt látható Leonar­do da Vinci Az utolsó vacso­ra című freskója. Tisztában voltunk azzal, nem láthatjuk, ugyanis nemhogy két nappal az utazás előtt, de hónapok­kal az indulás előtt is kevés az esély arra, hogy valaki a szá­mára megfelelő dátumra je­gyet kapjon a belépéshez. De természetesen a templomot kívülről megcsodáltuk. Csak­úgy mint a dómot is - mind­két nap többször. Oda díjtalan lett volna a belépés, de tűző napon, 32 fokban nem akar­tunk két órán keresztül sor­ban állni. Egyébként ugyan­ez volt a helyzet annál a ka­punál is, ahonnan a dóm tete­jére vezetett az út. Ekkor fo­gadtuk meg, ha esetleg még­­egyszer eljutnánk Milánóba, csak úgy jövünk, hogy már idehaza előre megváltjuk eze­ket a belépőjegyeket. Szóval, a várakozások he­lyett úgy döntöttünk, inkább nézelődünk, mert számta­lan látnivaló van még Milá­nóban. A Scala felé menet a Galleriában megcsodáltuk az elegáns üzleteket, a felsőka­tegóriás éttermeket, bárokat. Igaz, mindegyiket tisztes tá­volságból... Aztán mi is for­golódtunk a híres torinói bi­ka tökén. A legenda szerint a sarkunkon történő háromszo­ri körbeforgás szerencsét hoz. Egyébként naponta olyan so­kan forognak ott, hogy a bi­ka hasánál ma már csak egy lyuk látszik. A Galleria közelében lé­vő egyik fagyizóba azonban betértünk. Fél órát vártunk arra, hogy a kiszemelt nya­lánkságot végre megkapjuk. A szokásos olasz stílust ta­pasztaltuk itt is: hiába a kí­gyózó sor, a pultosok nem vé­geztek félmunkát, nagy mű­gonddal helyezték a gombóco­kat a tölcsérbe, majd kényel­mes tempóban csurgatták rá a csokiöntetet. De tegyük hoz­zá: megérte várni. Persze ér­demes egy pizzát is megkós­tolni, a kávékról, csokikról nem is beszélve. Az asztalon fekve fogadott a macska a kávézóban Mielőtt hazautaztuk volna, még egy jó kapucsínót is sze­rettünk volna inni. A hoteltől nem messze ki is néztünk egy kávézót. Aztán amikor be­léptünk az ajtón, jött az iga­zi „csoda”. Legalább egy tu­cat macska jelent meg, egyik az asztalon mászott, másik a szekrény tetejéről lógott le, a harmadik az egyik alagútból kandikált kifelé, néhányan pedig már a nadrágunkhoz dörgölőztek. A délutáni órák­ra hivatkozva kapucsínót már nem kaptunk, viszont aján­lottak Mandarino e Fico d’In­­dia Bio in Bottiglia névre ke­resztelt üdítőitalt, amelyet ugyancsak a szokásos olasz tempóban szolgáltak fel. Ad­dig persze foglalkozhattunk a macskákkal. Amikor aztán a számlát a kezünkhöz kaptuk, azt olvashattuk rajta, hogy az ital mellett a „macskaterápiá­ra” két eurót számítottak fel... A dóm előtt rendszerint turisták százait, ezreit láthatjuk A szerencsében bízva sokan forgolódnak a torinói bika tökén A macskák az asztalon fekve fogadták a vendégeket Fotók: K. L. A mesterek pillanatok alatt ilyen figurákat készítettek a fagyiból Úgy örültek a góloknak, mint Mauro Icardi vagy éppen Carlos Bacca Minden bizonnyal égbekiáltó újdonságot nem mondok az­zal, hogy Milánó nemcsak kő­csipkés dómjáról, Az utolsó va­csoráról, operaházáról, divat­házairól ismert, két híres foci­csapata, a 18-szoros bajnok, hétszeres Bajnokok Ligája (il­letve elődje, a Bajnokcsapatok Európa Kupája)-győztes AC Mi­lan, illetve a szintén 18-szoros aranyérmes, a háromszor BL-t nyerő Internazionale is öregbí­tette az észak-olasz város hír­nevét. A két csapatnak közös a stadi­onja, a Stadio Giuseppe Meaz­­zában, ismertebb nevén, a San Siróban játssza hazai mérkőzé­seit. Az arénában közös a szur­kolói ajándékbolt is. Ugye mi­lyen elképzelhetetlen, hogy ide­haza a Fradi és az Újpest is kö­zösködne? A San Siróba legegyszerűb­ben az 5-ös metróval lehet el­jutni. A lila vonalon már olyan modern szerelvények futnak, amelyeken nincs metróvezető. A stadiontúrán mindig sokan vesznek részt, de ottjártunkkor nem kellett sorba állnunk, vi­szont táskáinkat alaposan átvi­lágították. Először a múzeum­ba vezetett az utunk, ahol a kis makettek, fotók, újságok mel­lett a két klub valamennyi vi­lághírű labdarúgójának meze és cipője látható. A stadion le­látóin mindenki kedvére sütké­rezhetett, szelfizhetett. A gye­pen gyerekek rúgták a labdát, nagy csatákat vívtak egy kispá­lyás tornán. A kicsik úgy tudtak örülni a góloknak, mint példá­ul Mauro Icardi vagy éppen Car­los Bacca. A belvárosban is számos, az AC Milanhoz és az Interhez kap­csolódó „ereklyét” láttunk. Itt-ott felfedeztük a Juventus, az AS Roma és az SSC Napo­li ajándéktárgyait is. Az egyik üzletben a játékosokról mintá­zott kisebb figurák és hűtőmág­nesek is gazdákra vártak. Csak azt nem értettem: miként ke­rült közéjük Arturo Vidal, a né­met Bayern München középpá­lyása?

Next