24 óra, 2017. június (28. évfolyam, 126-150. szám)
2017-06-20 / 141. szám
KITEKINTŐ - MILANO 2017. JÚNIUS 20., KEDD Érdemes eltölteni egy hosszú hétvégét Itália második legnagyobb városában Olasz fagyi és macskaterápia Gyakran hallottam ismerőseimtől: érdemes Milánóban eltölteni egy hosszú hétvégét. Viszonylag közel van, megfizethető áron hozzá lehet jutni a repülőjegyhez, és olyan látnivalókkal rendelkezik, amelyeket (legalább) egyszer meg kell tekinteni. A fagylaltok pedig ott valóban fagylaltok... Kovács László laszlo.kovacs@mediaworks.hu MILÁNÓ Az egyik este egy csodaszép képet láttam a milánói dómról, akkor beugrott ismerőseim jó tanácsa. Most utazunk Olaszország második legnagyobb városába - jelentettem ki. A korszerű technikának köszönhetően azonnal megnéztünk a fapados légitársaságok ajánlatait, majd elfogadható áron találtunk szállást néhány lépésnyire a központi pályaudvartól. Két nappal később pedig már a Piazza del Duomo térről csodáltuk Itália második legnagyobb templomát. De ne szaladjunk ennyire előre! A légitársaság kiválasztásánál fontos szempontunk volt, hogy olyan repülőtérre érkezzünk, ahonnan vonattal is be lehet jutni a városközpontba. Még idehaza, az egyik fővárosi utazási irodában a retúr vonatjegyet is megváltottuk, a városi tömegközlekedéshez is használható Milánó-kártyához viszont egy igazolást kaptunk azzal az utasítással, hogy azokat a főpályaudvaron kell kiváltanunk. Nem kapkodtak, ráérősen végezték dolgukat A légitársaságról korábban nem sok jót hallottunk, de nekünk egy rossz szavunk nem lehetett rájuk. Nem méricskélték a csomagjainkat, kedves volt a személyzet, pontosan indultunk, a landolást szinte meg sem éreztük. A 70 perces repülőút után a Malpensa express nem egészen 50 perc alatt juttatott el minket Milánó főpályaudvaráig. Nyolc állomáson is megállt az 50 kilométeres út során, de volt olyan szakasz, ahol 180 kilométer/órás sebességgel robogott. Csak összehasonlításként: a Budapest-Győr vonal egyes szakaszain 160 kilométer/óra megengedett maximális sebesség. A központi pályaudvar valamennyi emeletét végigjárva jó háromnegyed óra után végre megtaláltuk az irodát, ahol kiválthattuk jegyeinket és Milánó-kártyáinkat. Ott is vártunk a sorban legalább fél órát, noha csak ketten álltak előttünk. Rögtön meggyőződhettünk arról: az olaszok nem kapkodnak, mindenre ráérnek. A szállás elfoglalásánál is megtapasztaltuk a nem éppen kapkodás tempót, aztán nyakunkba vettük a várost. A metrón nincs potyaút, ugyanúgy működik a ki- és beléptetés, mint például Párizsban és Londonban, vagyis a jegykezelő egyik végébe bedugjuk a jegyet, a másiknál pedig kiadja, miközben kinyílik előttünk a kapu, majd belépés után záródik. A villamosokat az 1920-as évek végén gyártották Az 1 millió 300 ezres városnak egyébként négy metróvonala van, rövid idő alatt A pontból B-be juthatunk. Nem mondhatjuk, hogy a szerelvények túlzsúfoltak, minden alkalommal jutott nekünk is ülőhely. És minden útra valaki, aki némi aprópénzért szórakoztatott hol hegedűjátékával, hol akrobatikus elemekkel vegyített „gyakorlataival”. Egy alkalommal egy hölgy is felbukkant, aki minden bizonnyal arról szónokolt, hogy napok óta nem evett, mert az utasok szendviccsel és almával látták el, majd mindenki előtt mélyen meghajolt. A metrójegy egyébként valamivel drágább, mint Budapesten, de sokkal olcsóbb, mint Londonban. Itt is érdemes 24 vagy 48 órás jegyet váltani. Természetesen használhatjuk buszon és villamoson is. Ha már villamos... Milánóban legalább száz olyan példány van belőlük, amelyeket az 1920-as évek végén gyártottak. Persze, akadnak korszerűbbek is, de hát akkor buli a buli, ha a régivel utazunk. Mi is így gondoltuk, és azt is, vigyen az bármilyen irányba, eltévedni nem tudunk. A belvárosból a főpályaudvar irányába szerettünk volna utazni az egyikkel, ám az ellenkező oldalon szálltunk rá fel. A Gastello Sforzescóhoz, vagyis a Sforza-várhoz, Milánó egyik legjelentősebb építészeti alkotásához vitt minket. Igaz, oda másnap szerettünk volna menni, de így még ragyogóbb volt az időzítés, ugyanis a vár körbesétálása után a Piazza Castellón kötöttünk ki, ahol éppen a Gelato Festival 2017 Európa rendezvényét tartották. Rövid idő alatt készen voltak a remekművek Az egyik standnál gyorsan rábeszéltem magam a célba rúgásra, jutalmam egy labda lett. Nem mondom, hogy álmatlan éjszakám lett volna miatta, de komoly fejtörést okozott, hogy a repülőtéren kinek ajándékozzam majd oda, ha a szigorú személyzet nem engedi felvinni a gépre, mert ugye a hátizsákba biztos nem fér bele. A fesztiválon aztán több órán keresztül tátott szájjal figyeltük a mestereket, akik rövid időn belül mindenféle csodát készítettek a fagylaltból, és azokat a babérok learatását követően szétosztották a nézelődök között. A show lezárásaként szabadon kellett hagyni az utcán egy hosszú szakaszt, majd a mester néhányszor megforgatta a gombócot a kanálban, és a fagyi, egy körülbelül húsz méterre álló férfi szájában landolt... Egy másik standnál ugyancsak cukrászmesterek vetélkedtek, a feladatuk az volt, hogy a ceremóniamester által megadott súlyt kellett nekik grammra pontosan a fagyis tálkába kellett kenniük. Lehetett az 12 gramm, 25, 30, bármennyi, nem remegtek meg a kezek, kevesen hibáztak. Hónapokkal korábban kell helyet foglalni A Castellóhoz viszonylag közel található az UNESCO világörökségi listáján szereplő Santa Maria delle Grazie-templom és -kolostor, melynek legfőbb nevezetessége, hogy itt látható Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című freskója. Tisztában voltunk azzal, nem láthatjuk, ugyanis nemhogy két nappal az utazás előtt, de hónapokkal az indulás előtt is kevés az esély arra, hogy valaki a számára megfelelő dátumra jegyet kapjon a belépéshez. De természetesen a templomot kívülről megcsodáltuk. Csakúgy mint a dómot is - mindkét nap többször. Oda díjtalan lett volna a belépés, de tűző napon, 32 fokban nem akartunk két órán keresztül sorban állni. Egyébként ugyanez volt a helyzet annál a kapunál is, ahonnan a dóm tetejére vezetett az út. Ekkor fogadtuk meg, ha esetleg mégegyszer eljutnánk Milánóba, csak úgy jövünk, hogy már idehaza előre megváltjuk ezeket a belépőjegyeket. Szóval, a várakozások helyett úgy döntöttünk, inkább nézelődünk, mert számtalan látnivaló van még Milánóban. A Scala felé menet a Galleriában megcsodáltuk az elegáns üzleteket, a felsőkategóriás éttermeket, bárokat. Igaz, mindegyiket tisztes távolságból... Aztán mi is forgolódtunk a híres torinói bika tökén. A legenda szerint a sarkunkon történő háromszori körbeforgás szerencsét hoz. Egyébként naponta olyan sokan forognak ott, hogy a bika hasánál ma már csak egy lyuk látszik. A Galleria közelében lévő egyik fagyizóba azonban betértünk. Fél órát vártunk arra, hogy a kiszemelt nyalánkságot végre megkapjuk. A szokásos olasz stílust tapasztaltuk itt is: hiába a kígyózó sor, a pultosok nem végeztek félmunkát, nagy műgonddal helyezték a gombócokat a tölcsérbe, majd kényelmes tempóban csurgatták rá a csokiöntetet. De tegyük hozzá: megérte várni. Persze érdemes egy pizzát is megkóstolni, a kávékról, csokikról nem is beszélve. Az asztalon fekve fogadott a macska a kávézóban Mielőtt hazautaztuk volna, még egy jó kapucsínót is szerettünk volna inni. A hoteltől nem messze ki is néztünk egy kávézót. Aztán amikor beléptünk az ajtón, jött az igazi „csoda”. Legalább egy tucat macska jelent meg, egyik az asztalon mászott, másik a szekrény tetejéről lógott le, a harmadik az egyik alagútból kandikált kifelé, néhányan pedig már a nadrágunkhoz dörgölőztek. A délutáni órákra hivatkozva kapucsínót már nem kaptunk, viszont ajánlottak Mandarino e Fico d’India Bio in Bottiglia névre keresztelt üdítőitalt, amelyet ugyancsak a szokásos olasz tempóban szolgáltak fel. Addig persze foglalkozhattunk a macskákkal. Amikor aztán a számlát a kezünkhöz kaptuk, azt olvashattuk rajta, hogy az ital mellett a „macskaterápiára” két eurót számítottak fel... A dóm előtt rendszerint turisták százait, ezreit láthatjuk A szerencsében bízva sokan forgolódnak a torinói bika tökén A macskák az asztalon fekve fogadták a vendégeket Fotók: K. L. A mesterek pillanatok alatt ilyen figurákat készítettek a fagyiból Úgy örültek a góloknak, mint Mauro Icardi vagy éppen Carlos Bacca Minden bizonnyal égbekiáltó újdonságot nem mondok azzal, hogy Milánó nemcsak kőcsipkés dómjáról, Az utolsó vacsoráról, operaházáról, divatházairól ismert, két híres focicsapata, a 18-szoros bajnok, hétszeres Bajnokok Ligája (illetve elődje, a Bajnokcsapatok Európa Kupája)-győztes AC Milan, illetve a szintén 18-szoros aranyérmes, a háromszor BL-t nyerő Internazionale is öregbítette az észak-olasz város hírnevét. A két csapatnak közös a stadionja, a Stadio Giuseppe Meazzában, ismertebb nevén, a San Siróban játssza hazai mérkőzéseit. Az arénában közös a szurkolói ajándékbolt is. Ugye milyen elképzelhetetlen, hogy idehaza a Fradi és az Újpest is közösködne? A San Siróba legegyszerűbben az 5-ös metróval lehet eljutni. A lila vonalon már olyan modern szerelvények futnak, amelyeken nincs metróvezető. A stadiontúrán mindig sokan vesznek részt, de ottjártunkkor nem kellett sorba állnunk, viszont táskáinkat alaposan átvilágították. Először a múzeumba vezetett az utunk, ahol a kis makettek, fotók, újságok mellett a két klub valamennyi világhírű labdarúgójának meze és cipője látható. A stadion lelátóin mindenki kedvére sütkérezhetett, szelfizhetett. A gyepen gyerekek rúgták a labdát, nagy csatákat vívtak egy kispályás tornán. A kicsik úgy tudtak örülni a góloknak, mint például Mauro Icardi vagy éppen Carlos Bacca. A belvárosban is számos, az AC Milanhoz és az Interhez kapcsolódó „ereklyét” láttunk. Itt-ott felfedeztük a Juventus, az AS Roma és az SSC Napoli ajándéktárgyait is. Az egyik üzletben a játékosokról mintázott kisebb figurák és hűtőmágnesek is gazdákra vártak. Csak azt nem értettem: miként került közéjük Arturo Vidal, a német Bayern München középpályása?