Kortárs, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-6. szám)

1958 / 5. szám - SZEMLE - Kelemen János: Fábry Zoltán: Hidak és árkok

a kötet egyik szép írása szól, emlékezzünk a Fegyver s vitéz ellen című ostorozóan bátor kötetére. Stílusa azóta sokat higgadt, de mondatai így még forróbbak, hitelesebbek. A szen­vedély a régi, de újabb meg újabb források táplálják. Sajnáljuk, hogy A Gondolat igaza és A béke igaza után egyelőre várnunk kell a megígért Ady igaza című kötetre, de milyen boldogan „beérjük” most új gyűjteményével! Vannak rajongó, széplelkű író-emberek, főleg publicisták, akik körül­ lelkesedik tárgyukat, s az megvilágítatlan marad, az őszinte lelkesedés pedig üresen puffog, s így már nem is hiteles. Mert hiányzik belőlük a behatolás képessége. Olvassuk el Fábry kötetének első írását, Csokonai-tanulmányát: néhány lapján mily hitelesen elevenedik meg Csokonai és kora, mily egységes képben, látomásban! A feudális társadalom itt nem „háttér”, hanem korabeli, gyilkos valóság, melyben Csokonainak élnie kellett. E kis tanulmány pompásan példázza, hogyan kell és lehet régi íróinkat bemutatni úgy, hogy egyéni arcélük s történelmi determi­­náltságuk egységesen, egymástól szét nem választhatóan mutatkozzék meg. S hadd említsük itt meg Fábry egyik kitűnő képességét: nagyszerűen tud idézni. Aki ennyire ki tudja emelni mindig a jellemzőt, az nagyon ismeri, nagyon szereti azt, akiről ír. Magyar irodalmi tanulmányai közül az egyik legfontosabb Vörösmartyról szól. Vörös­marty pesszimizmusáról, mely „a valóság vádoló tükrözése, szókimondása..., az ostor, amely sújt, az ostor, mely ébreszt és változásra ösztökél.“ „Vörösmarty pesszimizmusa: a próféták pedagógiája.” A fogalmazás lírai, de lehet-e tömörebben kifejezni a haladó költészet időnkénti pesszimizmusának okát, szerepét? Két kisebb cikkben ír Petőfi pozsonyi tartózkodásáról. Mindkét írás könyvkritika, amelyet áthevít a szerző kutató és behatolni vágyó szenvedélye. Fábry szenvedélyének hőfoka sohasem magasabb, mint amennyit a tárgy elbír. Elemzőkészségét a leghiggadtabb esszé-író is megirigyelheti. Ebből a szempontból leginkább jellemző a Tamási Áron és Győry Dezső történelmi regényeiről írt két bírálata. Rövid ez a két írás is, de a két regény, erényeivel és gyengéivel, plasztikusan rajzolódik ki. Itt is gyönyörködhetünk nagyszerű „idéző”-képességében. Fábry az eszmei mondanivalót és a művészi megvalósulást, a politikumot és az esztétikumot sohasem választja ketté. Ezért is tanulságos ez a két írás. József Attilát több kisebb tanulmány idézi fel. Gyöngéd, szerető és hozzáértő elemzéssel mutatja meg benne a proletárköltőt, az antifasizmus leg­nagyobb magyar költőjét. Nem mehetünk végig e gazdag kötet minden írásán. Valamennyi híd a megértéshez, a tudatosításhoz. Akár a versmondás művészetéről tesz találó megfigyeléseket s ad meg­szívlelendő tanácsokat, akár a cseh és szlovák szellemi élet jelenségeiről ír (ezek az írások előttünk alig vagy rosszul ismert kulturális területeket tárnak fel) akár Heinéről, Brechtről vagy Ibsenről emlékezik meg, mindig a mának ír, a ma feladatainak tudatában. Természe­tesen kerülve az olcsó aktualitást. Hidat ver térben és időben, hogy jobban megismerhessük kortársainkat és szellemi őseinket s így teljesebb fegyverzetben harcolhassunk a fasizmus a háború erői ellen. Mert Fábry a fasizmus elleni harc legkövetkezetesebb magyar publicistája, több mint három évtizede. Ő maga írja: „Harminc év monoton mániája vagy helyesebben mániákus monotoniája kezdettől mindig egyet jelentett: az írott szó antifasizmusát, óvást, figyelmeztetést, toborzó ágálást korunk legtöményebb háborús veszedelmével, a német fasizmussal szemben.” Erre a veszélyre figyelmeztet nemcsak a Nürnbergi vádirat című lelepsző írása, hanem köz­vetve vagy közvetlenül a kötet minden cikke, tanulmánya. Fábry szellemi arculatát a modern kultúra, a munkásmozgalom ideológiája formálta ki. De lelkialkata a reformátoré, szellemi ősei a humanista kult­rával mélyen átitatott reformá­torok, akikben műveltség, erudició tettre serkentő élménnyé vált. Mintha Erasmus és Münzer Tamás, Hús és Commenius lelke (a nevek persze jelképek) egyesült volna benne fel nem bontható egységgé. Ez egyben harminc éves emelkedő pályájának lényege és értelme. Milyen kár, hogy a szava ritkán jut el hozzánk­ írásai, könyvei nem nálunk jelennek meg. Mostani kötetének is alig egy-két tanulmánya látott hazánkban napvilágot. Mennyire megtermékenyítenék pedig kritikánkat, publicisztikánkat, ha lapjainkban, folyóiratainkban olvashatnánk az ő írásait először. Különösen a fiatalok tanulhatnának tőle, elfogulatlan­ságot, bátorságot, humanizmust, vagyis művelődési igényt, nemes és harcos szenvedélyt, szerénységet, tehát­­ emberséget. KELEMEN JÁNOS

Next