Kortárs, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)
1966 / 5. szám - FIATALOK - Tasnádi Attila: Új bor idején (vers)
CsataLakái bor idején Most, hogy rövid időn belül immár harmadízben, s ismét új nevekkel jelentkezik folyóiratunk pályakezdő fiatalokat felvonultató különrovata, s hovatovább majd mindegyik irodalmi orgánumunk előrukkol egy-egy eleddig ismeretlen költővel vagy novellistával, végérvényesen ki kell mondanunk, hogy irodalmi életünkbe egy új hullám, a negyvenes évek nemzedéke jelentkezett, s ha még nem is reprezentál egy kialakult és egységes szemléletű generációt, máris fel kell figyelnünk néhány olyan tartalmi és esztétikai mozzanatra, amelyek, ha mi is segítjük őket — akár elébük menve is —, új színképpel bővíthetik majd irodalmunkat. Más szóval: ami egészséges törekvés, alkotó-alakító indulat bennük, azt már most, esetleges csírájában is ápolnunk kell. Igaz, ha könnyűnek is tetszik, nagyon is felelősségteljes dolog mind az elutasítás, mind az elfogadás, mert hát ki is lenne olyan csalhatatlan, hogy teljes biztonsággal megítélhetné valamely nézet, szemlélet vagy hőstípus jogosultságát, illetve jogosulatlanságát; hányszor, de hányszor fordult már elő, hogy az idő és a tehetség rácáfolt a kritikusokra. Érzem tehát, hogy ez a két gesztus — éppen mert sorsdöntő — nem csupán a kritikusok és a szerkesztők jogköre, sokkal inkább az olvasóközönségé, vagy legyünk egészen pontosak: e triumvirátus-kollektíváé. E néhány gondolat, amelyet szeretnénk elmondani ezekről a fiatalokról, akiket már éveim száma szerint is nagyon a magaménak érzek, korántsem pontos helyzetkép akar lenni, inkább csak afféle, az olvasó figyelmébe és szeretetébe ajánló szubjektív előzetes, néhány olyan mondat, amelyet — Tömörkénytől kölcsönözve a szót — „új bor idején” szokott mondani a gazda, aki egy kissé a saját munkáját, a saját törekvéseit is látja aszúvá nemesedni a tág öblű hordókban. Mi is az, ami leginkább tetszik nekem ebben a generációban? A morális felkészültsége. Sűrű, öszetett fogalom ez, sok mindent értek rajta. Mindenekelőtt hivatástudatot, a „másokért csatázás”, a közéletiség klasszikus magyar lírai attitűdjét. Felelősségtudatot, a népi-nemzeti törekvésekkel való azonosulást, a konkrét és határozott állásfoglalás, a cselekvés igényét, komolyságát. A tudatosság sóvárgását, mozgósító szándékot, szembeszegülést minden embertelenséggel, a mindenkihez szólás természetes kényszerű óhajtását. Mégsem mondanám, hogy mindezt ilyen tisztán és egyértelműen meg is valósítanák. Pályakezdők, fiatalok még, hangjukat és helyüket keresők, önmaguk és a világ ellentmondásaival viaskodók, néha még vulgarizálnak, máskor naivak, hatásoktól, divattól is fertőzöttek olykor. De mert tudják, hogy igazi izgalmakat csak az élet valóságos és aktuális kérdései idézhetnek elő, hogy tervek és célok csak közösségben, társadalomban érhetnek be és realizálhatóak, mert