Kortárs, 1966. július-december (10. évfolyam, 7-12. szám)
1966 / 9. szám - TÜKÖR - Kériné Sós Júlia: Két iskolaév
ret” — shakespearei sorámodtuk. „Arany csal és ostor kerget tégedet A zsarnokért megvívni szolganép” — a világtörténelmet megmagyarázza, bizonygattuk. De Ágnes elutasító maradt. S ez eltávolított minket tőle. Annyira mást fogott fel a világból, reménytelenné vált, hogy megértsen minket. Boriskát úgy ismertük meg, mint Ágnes barátnőjét. Ő is éppúgy óraadásból tartotta fenn magát, mint Anna. Az apja építész volt, alkalmazottként dolgozott egy másik mérnök irodájában. Boriskáék többen voltak testvérek, nemcsak a ruháján, a táskáján, de még a nagy léptein is, ahogy a tanítványaihoz sietett — látszott a szegénység. Az egész iskola tudott Ágnessel s egyik tanárnőnkkel való barátságáról. Ez a tanárnő minket is tanított. 40 és 50 körüli nő lehetett akkoriban, erdélyi, aki az elhagyott szülőföld iránti nosztalgiával élte végig az életét. Vallásos volt, azok közé az emberek közé tartozott, akiknél a hit szigorú erkölcsi normákhoz kapcsolódott. De neki nemcsak az egyénnel, a társadalommal szemben is voltak erkölcsi igényei. Ez állította szembe a hitlerizmussal, s emiatt szemlélte magányos, halk, de határozott ellenszenvvel az egész fennálló társadalmi rendet. Nagytudású, művelt nő volt, az európai irodalomból főként az északi írókat és Rilke verseit szerette. Boriskával sokat beszélgettek. Egy délelőtt a folyosó ablakába húzódva úgy belefeledkeztek a beszélgetésbe, nem is hallották meg, hogy csöngettek. Boriska akkor kapott észbe, amikor a folyosó már üres és csendes volt körülöttük. Köszönt és nagy léptekkel futott fel a lépcsőn az osztálya felé. A tanárnő még mosolyogva utána kiáltotta a Tompa Mihály-idézetet: — Fuss, fuss nemes vad gyors szökéssel... Ennek a kis jelenetnek véletlenül a tanúi voltunk s az később szinte jelképessé vált. Később, amikor már jövendő életünk is alakulni kezdett, * Boriska sorsa dőlt el a leghamarabb. Érettségi után is gyakran bejött az iskolába, hiszen ott több magántanítványa volt. 1942 tavaszán a kabátján volt az 1848-as Petőfi-jelvény. Aznap, amikor mi Annával érettségiztünk, a már egyetemista Ágnes várt minket a folyosón. Tőle tudtuk meg, Boriskát letartóztatták. Kommunista szervezkedésben való részvétel miatt öt évre ítélték. A nővérén keresztül került a mozgalomba még gimnazista korában. Márianostrára, a női börtönbe szállították. A szüleinek küldött levelében írt Ágnesnek, a magyar tanárnőnknek, üdvözletét küldte az igazgatónknak. A levelek nyugodtak és derűsek voltak, — a cellája ablakából egy fára lát, sohasem gondolta volna, hogy egy fa nézése ennyi örömet adhat. 1944 tavaszán a németek a politikai foglyokat elhurcolták, koncentrációs táborban halt meg Boriska 1945 tavaszán. Ez a fiatal lány lett a példája előttünk annak, hogy a szilárd meggyőződésű, erős jellemű ember milyen jó viszonyban lehet — természetesen bizonyos erkölcsi színvonal fölött álló — más meggyőződésű emberekkel. Csak a gyönge jellem, gyönge szellemi képesség zárja szűk körbe az embert. Boriska tudta, hogy a társadalmi kérdés Ágnes gondolkodásának a perifériájára, szorult, de azt is tudta, Ágnes mit ér, és a barátságuk töretlen maradt. Ugyanazokban az években, amikor bekapcsolódott a munkásmozgalomba, érzett mély, tisztelettel teli barátságot az iránt a tanárunk iránt, akinek lelki élete a magyar múlt, a régi emlékek és a magány költészete köré fonódott ketrec-szerűen szűk körben mozgó, elvadult embereket látva később gyakran jutott Boriska az eszünkbe, az első kommunista, akivel életünk során találkoztunk. A háború utolsó hónapjaiban fogták el és végezték ki Vedres Magdát a nyilasok. — Diákkorunk ismeretségi körének többi tagja átélte a háborút. Tompos Éváról megdöbbentő hírek keringtek. Azt beszélték róla, mint nyilas pártszolgálatos az apjával együtt áldozataikat a Duna partra cipelő kivégző osztagokat kísérgetett. A háború után eltűnt vidéken, később talán az országot is elhagyta. Különbözőképpen alakult a volt felső rétegekbe tartozó lányok sorsa is. Volt, aki még a háború alatt, volt aki rögtön a háború után elhagyta az országot. Az itthonmanadottak egy része, akiknek a férje értelmiségi pályán meg 8 Kortárs — 1457 —