Kortárs, 1966. július-december (10. évfolyam, 7-12. szám)

1966 / 9. szám - TÜKÖR - Kériné Sós Júlia: Két iskolaév

kor arra vigyázni, hogy az egyes rétegek között ilyen zavaró keveredésre ne kerüljön sor. A felettünk járó osztályban véletlenül összekerült a zsidó származású pénzarisztokrácia néhány családjának gyermeke. Az ország legnagyobb gyárai viselték a nevüket, hatalmas birtokaik voltak a Tiszántúlon. Szerény, igen okos lányok voltak, műveltek, jól beszéltek nyelveket. A matematika szak­körben kötöttünk barátságot. Báró X. Klára meghívott minket a barátnőivel együtt a villájukba a Gellért-hegyre. Hangulatos, szép délután volt, igazi „fiatal lányok délutánja”. Képeket néztünk, zenét hallgattunk, irodalomról, művészetről beszélgettünk. Jól éreztük magunkat. Egy hét múlva újra el­mentünk hozzájuk. Ekkor a beszélgetésnek volt egy váratlan fordulata. — Saj­nos a magyar parasztok nyilasok, hitleristák — mondta nekünk báró X. Klára. — Miből gondolod? — kérdeztük Annával. — Biharban, ahol nekünk van birtokunk, egészen biztosan. Már nem köszönnek nekem, ha kilovagolok. — Ez a mondat nekünk elég volt. Soha többé nem mentünk hozzájuk a Gellért­hegyre. — Láttuk magunk előtt a földeken szénát gyűjtő, kukoricát kapáló, vagy éppen arató „vérszomjas, hitlerista” parasztokat, s láttuk az arra lo­vagló, emberi méltóságában megsértett bárókisasszonyt. Az osztályunkba járt egy lány — Tompos Éva —, ebben az évben a lá­nyoknak azzal dicsekedett, ő a legfiatalabb tagja a nyilas pártnak. Az apja házfelügyelő volt, ha pedig valakinek a neve mellett az osztálykönyvben az állt, az apja házfelügyelő, ez még bántóbb volt, mint az, hogy altiszt, vagy tiszthelyettes. Erről nem illett beszélni. Talán ez Éva életének egyetlen ma­gyarázata. „Harcos” politikai nézetei adtak neki biztonságot. Ebben az évben az apja otthagyta a házmesterséget, a nyilas párt egyik politikusa jobb állást szerzett neki. Anna „elmebajos forradalmárnak” nevezte Évát, akit a Weiss Manfréd-vagyon felháborít, de a Festetich-vagyont természetesnek tartja. Évá­nak nem volt sikere többi iskolatársunk között sem. A nyilas pártot, a durva szavakat, a gyűlölködő kifejezéseket a lányok nem helyeselték. Ez nem volt finom, nem volt úri. Évát közöny vette körül, lassan elszigetelődött. De amilyen közönnyel fogadták a lányok Éva gyűlölködését, ugyanilyen közönnyel fordultak azok felé, akiket ez a gyűlölet megsértett. Erre meg­döbbentő példa Vedres Magda idegrohama volt. Egy hétköznap ünnepi matrózblúzban jött iskolába s az első órán enge­délyt kért a tanárnőtől: szeretne valamit felírni a táblára. A Hegyi Beszéd egyik­ passzusát írta fel: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem.” Noha vallásos szellemű iskola volt, a biblia-idézet a földrajzórán — furcsán hatott. Még furcsább volt, hogy Magda engedélyt kért az osztályfőnökétől, — szeretne valamit elmondani a lányoknak. Ekkor dadogva arról beszélt, kéri a lányokat, őt ne gyűlöljék, ő hisz a szeretetben, hisz Krisztusban, szeretne magyar lenni. — A beszédet be sem tudta fejezni, sírógörcsöt kapott, elájult, a tanárnő fu­tott, hogy fölemelje, mentőkért telefonáltak. Ideggyógyintézetbe szállították, ahol hetekig pihentették.­­ Magda nagyapja, apja kórházi főorvos volt, vé­dett, biztonságos gyermekkora után váratlanul érte a zsidóüldözés, a meg­különböztetés és lenézés. Mit várhatott Magda ettől a vallomástól? Talán ba­ráti kézszorítást várt, együttérzést és felháborodást: „Nem lehet valakit ár­tatlanul meggyalázni, ne félj, veled vagyunk!” — Ha ezt várta, akkor csalódnia kellett. Az osztálytársai­­képeslapokat és cukrot küldtek neki a szanatóriumba, de amögött nem volt más érzés, csak szánalom, amivel a nyomorgók, a koldus felé is fordultak. Az érettségiző lányok között találtunk egy barátnőre, Bakonyi Ágnesre. Finom vonású, szőke lány volt. Hirtelen leszegényedett, gőgös úri családból származott. De Ágnes ekkor már túlnőtt a szegénységen, túlnőtt az úri gőgön. Olyan önálló volt, annyira a maga útját járta, hogy már nem viselte nyomát egyiknek sem. Verseket írt és fordított, latin, német, francia irodalommal foglalkozott. Büszkék voltunk, hogy barátkozott velünk. Délutánonként néha beültünk egy-egy cukrászdába. Egyszer aztán összevesztünk Petőfi Sándoron. Ágnes azt mondta a költeményeire, azok vagy szónoklatok, vagy biedenmayer­­stílusúak. Az Apostol pedig Dickens-utánzat. Tudtuk, valami ilyesmit beszél­nek az egyetemen is. De nem hittük, hogy ezt Ágnes is elfogadja. Hiába idéz­gettük a legszebb sorokat: „Olyan fekete a világ, mint a kibérlett lelkiisme­

Next