Kortárs, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-6. szám)
1982 / 3. szám - FÓRUM - Radó György: A svájci "rokonság"
emelkedést. Matematikai hajlamú olvasó e számokból is érzékelheti, micsoda út volt ez... Pedig Vissole maga is csak kiindulópont: innen ágaznak szét a még meredekebb autóutak, innen indulnak az autóbuszok tovább a még magasabban fekvő falvakhoz egészen Chandolinig, mely Európa legmagasabban - mintegy 2000 méteren! - épült falvának hírével dicsekszik. Ez tehát a rokonkereső történetek helyszíne. Időben e történetek kezdete évnyi pontossággal meghatározható. 1833 végén vagy 1834 elején háromtagú utazótársaság (a német útleíró és két francia társa) érkezett a nevezetes sioni vásárra, ahol Valais tartomány sokféle külsejű, viseletű és nyelvjárású lakói hozták piacra az áruikat. „Nézze csak ezt a kalmük arcot”, mutatott az utazó egy fiatal parasztasszonyra, ki aztán sem francia, sem német, sem olasz szavukat nem értette, és csak egy dialektusban feltett kérdésre adott valamilyen érthetetlen nyelvű választ. „Azt hiszem, mongolul beszélhet - szólt az egyik utas, és tréfásan hozzátette -, nohát, jó asszony, maga a kínai faltól vagy a Bajkál tó mellől jön?” „Egyikről sem szólt most közbe valaki -, jóllehet a származását illetően ön nem is téved nagyot.” A barátságos közbeszóló azután az utazók kérdezősködésére elmondta, hogy ő egy közeli falu papja, de ott született, ahonnan az az asszony jött, majd így folytatta : „Azt állítják, hogy mi ázsiai eredetűek, annak a néhány tucat hun harcosnak az utódai vagyunk, akik Attila seregéhez tartoztak, és akik, így mondják, egy portyán vagy rablóhadjáratkor a piemonti síkon a többiektől elszakítva, s az elkeseredett lakosságtól üldöztetve, a magas hegységbe voltak kénytelenek menekülni, mígnem e hegyláncokon és gleccsereken keresztül egy mindenfelől elzárt, szép, lakatlan völgybe érkeztek, s itt végre biztonságot találtak, majd ottlétüket meghosszabbítva elhatározták, hogy végleg letelepednek.” Az utazók lejegyezték a történetet, majd újdonsült ismerősük irányításával elindultak a Rhone völgyén át s egy-egy völgy alsó végét is megszemlélve, oda, ahol a különös külsejű és beszédű, állítólagos hun származék lakott. Az Anniviers völgybe, melyet németül Eifischthalnak hívnak. Itt is jegyezgettek egyet-mást, szavakat, helységneveket, szokásokat, de hasonló embertípussal, mint amilyen érdeklődésüket Sionban felkeltette, nem találkoztak. Aztán a feljegyzések megjelentek a Bibliothek der neuesten Weltkunde című ismeretnépszerűsítő folyóirat 1834-es első félévi kötetében. 1834. Reformkor és a nemzeti romantika kora. „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?. .. ” - a kor hangulatának e szabatos és egyben költői megfogalmazásával a magyar irodalom dicsekedhet, de a hangulat, a törekvés nem volt sajátosan magyar, hanem jellemezte az egész időszakot. Nemzeti büszkeség fűtését célzó eredetmondákat. Európa-szerte kerestek és találtak, vagy ha nem találtak, hát csináltak, s erre a legcsábítóbb műfaj volt a Homérosz és Vergilius példájára formálódott (vagy formált) hősi eposz, lehetőleg a maga sztereotip attribútumaival, invokációval, seregszemlével stb. Magyarországon azonban, ahol ennek a korigénynek teljesen - és magas művészi szinten - már eleget tett a Zalán futása, még egy szál szövődött az eredetromantikába: a nyelvi eredet szála. Míg körülöttünk minden nép tudja, kivel szőtték őt egy bordában - latin-e, germán-e, szláv-e - a nyelvrokontalannak látszó magyarság tudós és kevésbé tudós nyelvészei már évszázadok óta kerestek valami nyelvi, s a nyelv alapján származási atyafiságot. S a mindenfelé való keresésnek ez a hajtóereje működött még azután is, hogy Sajnovics János 1770-ben finnugor rokonságunkat „demonstrálta”, amely „affinitást” azután 1799-ben Gyarmatin Sámuelnek sikerült meggyőző újabb érvekkel alátámasztania. Sőt háborúk is kitörtek a különféle irányokban próbálkozók között, a gúny fegyverével támadták a „halszagú rokonságot” stb... Mindeme jól ismert tényekre itt azért kellett rámutatnom, hogy érzékeltessem azt a légkört, amelyben a Bibliothek der neuesten Weltkunde közleménye Magyarországra eljutott. Mert eljutott, mégpedig azonnal. Azóta, hogy Rát Mátyás még a XVIII. században szinte kizárólag külföldi lapokból ollózta ki az első magyar nyelvű újság anyagát, dicséretes szokása volt szerkesztőinknek az európai - főként német nyelvű - lapok szorgalmas figyelése, s ha utóbb ez eredeti közlemények száma szaporodott is az átvettek rovására, szerkesztőségeinkben mégis járatták és olvasták a külföldi sajtót, amikor pedig olyasvalamit pillantottak meg, mint az itt említett közlemény - svájci hunokról! - persze, hogy lecsaptak rá. Az Akadémia által indított Tv-