Kortárs, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-6. szám)

1982 / 4. szám - Bor Ambrus: Adalék az antibiotikumok alkalmazástörténetéhez (novella)

BOR AMBRUS Adalék az antibiotikumok alkalmazástörténetéhez A nevemet ne közölje. Ügyvédi irodám forgalmas. Magánéletem régi epizódjainak az ismerete csökkenthe­ti ügyfeleim bizalmát. Régi epizódokat érdekes módon sokkal lelkesebben kutat föl, vizsgál és értelmez a társadalom, mint mai mindennaposakat. Állásfoglalásokat lel föl bennük, tárgyszerű-tárgyilagos beszámolókra is lecsap. Aha, már akkor is. Aha, akkor, de másképp. Ügyfeleim, golfpartnereim és igazságügyi (részben kormány-) körök higgadt tárgyilagosságomat értékelik igazán nagyra. De mert szakmában, közéletben, társasági életben egyaránt számolni kell átlagosan szubjektív relaciók­­kal, tények és észlelések úgynevezett ragozásával, vagyis emberi tényezők hatásával, ne közölje a nevemet. Amit elmondok, az negyvenhat nyarán történt. A lány egy nap fájlalta a jobb kezét. Amikor szokásom szerint fölmentem hozzá (vagy hozzájuk, a szüleinél lakott, elég nagy és szerencsés véletlen folytán csak egy kicsit romos, Gründerzeit-stílusú családi házukban), a hüvelykujját mutatta:­­ Kibicsaklott. Aláfutott a vér. Kék. Megtapogattam az ujja tövét. Nem volt duzzadt, csak egy kicsit kék. - Ez a szép domború Vénusz-dombod - mondtam. Huszonöt voltam. Négy év katonaság, front mögöttem. Franciaország, Olasz­ország, újra Franciaország. Végül a partraszállástól a hátrálás a bajor hegyekig. De egyetlen könnyű sebesüléssel megúsztam. A lány is huszonöt volt. Ledőltünk a mű­terme - az ő emeleti szobája - sarkában a hencserre. A hencser mellett egy bakon nyirkos rongyba csavarva a portrém, már készen, szikkadóban. A szoba közepén egy festőállványon a majdnem kész nagy Madonna-relief, azon is vizes rongy. A padlón két vödör agyag. Nem szoktam említeni a lány nevét. Általában rég nem jut már eszembe a lány. Tartózkodom az érzelmes emlékektől. Az érzelmesség minden téren alkalmatlan, pá­lyáján pedig épp a magamfajta büntetőjogász legyen legkevésbé szubjektív. Számol­jon emberi tényezőkkel, de csak a funkcióik, használhatóságuk, esetleg az alkalmas mozgósításuk szempontjából. Egyébként olvastam valahol (azt hiszem, egy versben, és ezen ne lepődjék meg: olvasgatok néha, még verseket is, és ennek olyan verssor­íze van): Rembrandt is elfelejti Saskiát.

Next