Kortárs, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-6. szám)

1992 / 5. szám - Bor Ambrus: Gépkor, nyelvek, találkozások - Sprache im technischen Zeitalter, 1991 december

Bor Ambrus Gépkor, nyelvek, találkozások SPRACHE IM TECHNISCHEN ZEITALTER, 1991 DECEMBER A német folyóirat, amelyet elolvasok, aztán eltűnődöm rajta, a „Sprache im technischen Zeitalter” — magyarul szerintem „Nyelv a gépkorban” — 29. évfolyama végére ért 1991 de­cemberében. Ez tüstént elégedetlenné tesz magammal: talán harmadszor kerül kezembe ez a jelentős, becses, igényes folyóirat, holott annyi ideje foglalkozom német irodalommal, amennyi idős a lap, és voltak évek, amikor erőm szerint foglalkoztam német—magyar nyelvi találkozások lehetőségeivel-módjaival is. Világos persze azonnal, hogy személyes elégedetlen­ségem legföljebb magánbajom, ellenben közbajra kell tapintanom mást kérdezve: miről érte­sülhetünk, miről tudunk-tudhatunk ebben a gépkorban, a technikai termelés, túltermelés, fé­lelmes termelékenység korában, amikor az egyéni erő és idő nem több, mint Goethéé vagy Kazinczyé volt az ő korukban? Mulasztást és tehetetlenséget jóváteendő erről a folyóiratról kellene írnom, vagy még in­kább az alapítójáról, az idestova hetvenéves Walter Höllererről, íróról, professzorról, szerkesz­tőről, nemzetközi irodalomszervezőről, új irányok, irányzatok, nyelvi eszköztári megújulások pártolójáról, aki a szakadatlan változás fogalmát állítja szembe a sűrű avantgardista törekvések­kel, és 1963 óta vezetője a nemzetközi Literarisches Colloquiumnak, amely valóban kollok­vium, azaz közös beszélgetés közös ügyekről. Ha vita, akkor kevéssé hevült, hiszen nyelvről, nyelvek találkozásáról van szó, a gépkorban, és ha írók találkoznak, szembesíteni magunkat és eszközeinket a gépekkel és azok teljesítőképességével nemzetközileg, akkor az is derűsen­­rezignáltan tudja, mit ér a mestersége, aki konok hívő. A folyóirat, a Berlinben székelő Literarisches Colloquium, Höherer tevékenysége, az egész 29 év már csak egy európai irodalomtörténeti esszében írható meg. Valamiféle adatolás pedig annyit érne, mint egy tekintélyes bibliográfia, helyszűke miatt töredékére csökkentve. (Hazai folyóirataink egyébként tisztességgel adtak hírt a Colloquiumról.) Sorra kerültünk. Nem először, de úgy tetszik, hogy az 1991. januári találkozón (Berlini íróvendégek Budapesten) és az 1992. februárin (Magyar íróvendégek Berlinben) most igazán. Ezt habozás nélkül annak tudhatjuk be, hogy végre-valahára valakik lettünk Európában, tehát valami lett az irodalmunk is. Ne firtassuk, hogy azzá lett volna-e, ha Magyarország nem válik „érdekessé” politikailag és mint térségében csomópont, geopolitikailag. Európai jelenlétünk­nek a 80-as évekbe is belenyúló szórványosságán és némely véletlenszerűségén ne tűnődjünk. Kétfelé is sértő lehet ez, a panaszra pedig megismétlődne az érv, hogy, hja, sajátosan elszigetelt nyelv a magyar. És nehéz, nehéz. Az utóbbihoz azonnal egy örvendetes tényt a „Nyelv a gépkorban” magyar számából. Ami 1986 őszén nem sikerült , a Magyar Írószövetség „kollokviumot” rendezett Szigligeten, összehívta a német nyelvterület magyar műfordítóit, hátha előbbre viheti a magyar—német műfordítás ügyét —, az most sikerül. A folyóiratszám magyar írásainak német változatát már nemcsak egy-két ismert „nyugatnémet” jegyzi (Gahse Zsuzsa, Hans-Henning Paetzke), hanem

Next