Kortárs, 2003. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)

2003 / 7. szám

1 Egyed Péter Nagy Ház-történetek YOKO ICHIHARA Akkoriban nagyon korán kelt, kedves, ámde kissé zárkózott mosollyal kö­szöntött, intett a kávém felé: „Vigyázz magadra, védi, hogy mit csinálsz...”, majd le­­száguldott a lépcsőn, halkan beült a kocsiba - hiszen aludt még a kis nyugdíjas vi­dék­­, halkan indított, majd elővette a rúzst meg a szemceruzát kissé rozzant tás­kájából, s a visszapillantó tükörben figyelmesen, de szinte személytelenül elrejtve megemelte a vonásait, és utána úgy bevágta a kocsiajtót, hogy mindig csodálkoz­tam, miképpen bírja el az a kis törékeny alkotmány - majd a párás, sárga őszben szinte lábujjhegyen elpöfögött. „De hova megy?” Azt tudtam, hogy a munkakeresés napirenden van, sokat sírt esténként emiatt, rendesen átölelt, és fejét a vállamra hajtotta, gurultak le a nagy könnyei a Caravaggio Bacchino malató]ra emlékezte­tő barnás, gödröcskés arcán lilásba irizáló gyönyörű csikószeméből, gyermeki mó­don zokogott, ide-oda görbült az ajka. Engem pedig evett a... kitört a... ahogyan kell, kész voltam, mind a mai napig, amikor e sorokat írom meg olvasom. „Figyel­mesen, ámde személytelenül, szinte elrejtve” - amikor erre a benyomásomra visszagondoltam, mindig mintha azt éreztem volna, hogy nem, nem lehetséges, nincs szeretője; ehhez meg odaképzelni azokat az irgalmatlanul vastag, szinte az umbriai parasztasszonyok viseletére emlékeztető harisnyákat, a kopott kis papucs­cipőt, megint csak arra kellett gondolnom, hogy valóban, neki én vagyok az egyet­len. „Ha vagyok, ha én, ha egyetlen, nem sok, nem sok, ijesztően kevés lehet ez. Van remény? Nincs remény? A jó ég tudhatja. Ha nem tudod megérezni, végig nem szabad gondolni az ilyesmit. Nem érzem, légüres térben vagyok, lebegek a remény és a reménytelenség határán, de szép, pontos origó.” Persze volna még egy lehetőség: az olasz lányok áttekinthetetlenül kusza ba­­rátnőségei, az intimitásai. No lássuk, nézzük csak: itt helyben most van egy, Anto­­nella. Azaz még van egy másik is, egy iskolatársnő a piac mellett, az érzelmek tér­képén, jaj istenem, hát persze hogy erről van szó, mi másról lehetne szó, még ha valami ideig-óráig elő is jön, munka, tudomány, karrier, ez az, hát végig csak az érzelmek térképén haladunk!’Én is?Jaj, Bianca. De nem, bizonyos, hogy most nem megy hozzá, hiszen ez a világcsúfja­ férfinak született hölgy mindig hajnal felé fek­szik le, miután átbeszélgette meg­­utazta az éjszakát, és délig alszik, másnaponta, mert akkor meg dolgozik a piac melletti kis virágüzletében. Egy reggelen hosszasan beszélt Antonellával, szép római reggel volt, jól el le­hetett látni a Colli Albani felé, a hűvös, párás, kissé ködös kékből előnyomult a

Next