Kortárs, 2005. július-december (49. évfolyam, 7-12. szám)

2005 / 7. szám

Vathy Zsuzsa Levél Öcsémnek ! Tíz éve, hogy elmentél, és még mindig vannak dolgok, amiket csak veled tudok megbeszélni. Nem furcsa? Nemrég olvastam egy könyvet a francia forradalomról, a könyv akkora, mint egy biedermeier komód fiókja - ma ilyen életrajzokat és történelemkönyveket írnak, amikor odaértem, hogy: „Ne felejtsétek el, az emberi és állampolgári jogok nyilatkozatát mindenütt ki kell függeszteni, az állami ünnepségeken ünnepélyesen körülhordozni, és legfőbb tantárgyként oktatni az iskolákban” - megjelent előttem a mi mi kis történelemkönyvünk, az enyém 1957-ből, a tied négy évvel későbbről, és biztos voltam benne, hogy az Emberi Jogok Nyilatkozata egyikben sem volt benne, legfeljebb idéztek belőle. Elmentem a tankönyvek könyvtárába, hogy megnézzem, nem tévedek-e. Nem tévedtem. Az Erény és Boldogság jegyében folyó tisztogatásokról tankönyvünk azt írta: a diktatúra betöltötte történelmi hivatását, leverte a köztársaság minden külső és belső ellenségét. Szó szerint idézve: „A jakobinusok úrrá lettek a bajokon.” Gyerekkorunkban, amikor ugyanennek az eszmének, vagyis kétszáz évvel későbbi változatának a követői megérkeztek hozzánk, hogy közüdvöt, népszuverenitást, szabadságot hozzanak, és mellé jólétet (mert már tudták, hogy a szabadság öröme nem tart sokáig, ha a szabad ember gyereke folyton éhes), az új igehirdetők sok okos dolgot megtanultak a jakobinusoktól, de nem mindent. Nem rendeztek Forradalmi Fesztivált, kosztümös felvonulást, nem öltöztették fel az embereket a Forradalom Apostolainak jelmezébe, nem küldték szét őket az országban, hogy szétkiáltsák: „a boldogság minden reményünk”, nem sokat törődtek vele, hogy a közember valódi hősnek érezhesse magát. Az Önzetlenség Napját sem rendezték meg, ahol arisztokraták, püspökök, magas rangú hivatalnokok, dúsgazdag emberek felajánlhatták volna kiváltságaikat, rangjukat, adómentességüket, örökölhető címeiket a közjó iránti rajongásból; nem élhették át a vélt vagy képzelt örömöt, hogy ők is ugyanúgy vágytak erre a pillanatra, mint cselédeik, parasztjaik, a katonák. Megtették viszont — mert szabadságot, jólétet akartak teremteni, de nem volt miből, hogy szétosztották a „hazaárulók és az egyház” vagyonát, és amikor már nem volt mit szétosztani, jött a rekvirálás. A szadsághoz, hogy ne kelljen rá sokáig várni, rendőri irodákra, rendőrökre, verőemberekre, hóhérokra és sok-sok besúgóra is szükség volt.