Korunk, 1939. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)
1939-12-01 / 12. szám - SZEMLE, BÍRÁLATOK - Forgács Antal: Egy elfeledett magyar író: Justh Zsigmond
tassák és előkelő rentier-milieujében vájkáljanak. Ami Green szellemi arcélét, karaktere alapvonásait adja, az e milieur túl kezdődik. Ő az az ember, aki londoni vagy palermói vendéglők dúson terített asztalánál is Jób könyvéből táplálkozik és champ-de-marsi lakosztályán az antik tragédia magaslatán élő járadékaiból. A dolgozó emberiséggel kapcsolatban mondhatnám „gulliveri“ élményei vannak. Olykor felrázza a tömegnyomor, ha véletlenül találkozik vele, de nem jobban, s nem is nagyon máskép, mint egy Greco-kép vagy egy Poe-vers. A szociális valóság kövei közt idegenül matat, idegenül, de nem bekötött szemmel. S nagypolgári életformái lehetővé tették, hogy teljesen Prométheusz legyen, így hát, ha lezuhan, magasról fog lezuhanni, míg mi ide lenn otromba kavicsok közt botorkálva legföljebb a hasravágódást kockáztatjuk. Mégis: tévedés azt hinni, hogy természetes idegenségünk miatt semmi közünk egymáshoz. Ő is, mi is a sötét őserdőt irtjuk, hogy az uj humánum útját egyengessük. Másoknál ez az új humánum szociális sugárkévét vet, nála morális hangsúlyt kap, amikor kimondja: „Minden ember önmagában az egész emberiség“. Bármennyire furcsán hangzik: ok, a Grtenek és mi, az alantjárók egymást többé le sem tagadhatjuk. Együtt tesszük e századot. Ha el kell pusztulnunk, együtt pusztulunk s addig is együtt pepecselünk a kor arcán.'Mosonyi Ferenc) EGY ELFELEDETT MAGYAR ÍRÓ: JUSTH ZSIGMOND Sentir le plus possible et analyser le plus possible! A századvég esztétikai-irodalmi eszményét jelenti e tourrési mondat. Reagálni a legellemtétesebb érzésekre és azonnal elemezni kezdeni valamennyit. Élvezni, de számontartani a hangulatokat, öntudattal mérni az önfeledtség pillanatait. A lélek és az ész, az ösztönök és a tudat, a ziláltság és a fegyelem harmóniája! Harmónia, amely csak meghatoroláshoz, örök hontalansághoz és terméketlen kettősséghez vezethet. Justh Zsigmondi a magyar irodalomban talán a legtökéletesebb megtestesítője ennek az eszménynek. A sápadtarcú, szakállas, tüdőbeteg, 2 láztól állandóan csillogó szemű fiatalember már külsejével is a századvég intellektuelizó típusát reprezentálja. Halkszavú és mégis szuggesztiv, enervált és mégis mindenkit lenyűgöző. Minden után érdeklődik és aránylag sokat tud is, főleg kuriózumokat és intimitásokat. Életének külsőségeiben is ragaszkodik ahhoz a kozmopolita, távolságokat és földrajzi határokat nem ismerő nagyvilághoz, amely egyformán biztosítja az értelem könnyű szomorúságának elviselését a szent tornyai kúrián és Párizsban, a Faubourg St. Germain-negyedben. Dolgozószobája akár egy maharadzsáé vagy egy spleenes angolé, aki élete nagy részét a Birodalom egy távoli pontján töltötte, s aztán élete alkonyán, a fiatal évek emlékeinek élesztgetésével akarja lassan hűlő vérét melengetni. Drága keleti szőnyegekből való nehéz függöny csüng e dolgozószoba ajtaján, a fal mellett, széles körével, a háttérben indul szentély trónussal, s a trónus körül apróbb-nagyobb bálványok, fétisek. Egy régi nemesi udvarház legelrejtettebb zugában rendezték be e helységet, az udvarház az országútra néz, mögötte hatalmas, parknak is beillő kert, s a kert közepén Jászai Mari szobra, íme, a dekoráció teljes... Justh éltének minden mozzanatát úgy rendezi, mintha az a mű egy darabja volna. Halálraszánt szomorúsággal él-