Korunk 1963 (22. évfolyam)
1963 / 1. szám - A költő szerelme - LÁM BÉLA: Csucsa, 1914
LAM BÉLA Csúcsa, 1914 Egy napi szabadságot kértem, és kiutaztam Csúcsára. Megérteni azt, aminek megértésére vágyunk, elfeledni azt, amit elfeledni szeretnénk, nem nehéz, és úgy határoztuk, hogy jövő vasárnap kijövök és titokban eljegyezzük egymást. Vasárnap délután kettesben kocsiztunk Feketetó felé. Ott, ahol az országút dombra kapaszkodik fel, amelyről lelátni a kiszélesedő Körösvölgyre, távolban a régi szorossal és a Királyhágóval, leszálltunk a kocsiról. János megértőleg nézett utánunk, miközben kézenfogva lépkedtünk a domb ér felé, s a friss zöld bokrok jóindulatúan zárultak össze mögöttünk. Az élen leültünk, zsebemből kis dobozt vettem ki. A dobozban két vékonyka aranygyűrű volt, a gyűrűkön kis ovállapba vésett szív jelezte, hogy nem valódi jegygyűrű, nem polgári kötöttség jele, hanem csak jelkép. Ezt közösen határoztuk el így. A dátumot és a helyet is, melyet előző sétákból ismertünk, együtt beszéltük meg. Felhúztam az ujjára a gyűrűt, aztán a magaméra, megcsókoltuk egymást kissé meghatva és kissé ünnepélyesen. Aztán úgy ültünk egymás mellett kézenfogva. Elnéztünk a távolban kéklő hegyek és az égen úszó bárányfelhők felé, és arra gondoltunk, hogy ez a kezdete valaminek, az életünk új szakaszának ... és nem tudtuk azt, hogy a vége valaminek. Annak az első és egyetlen szakasznak, amelyet engedélyezett számunkra a sors. Aztán megbetegedtem. Előbb eldagadt az arcom. Aztán övsömört kaptam, kellemetlenül viszkető kiütések borították a derekamat. A betegség mindig sértő és megalázó. Ez alkalommal különösen annak éreztem. A test, amelynél ahhoz voltam szokva, hogy híven kiszolgálja urát — ellenkezett, lázadozott. Kérdő és türelmetlenül sürgető leveleket kitérő, majd türelmetlen válaszok követték. Aztán pünkösd előtt expresszlevél jött: „Holnap nálunk lesz Ady, gyere ki okvetlenül, azt akarom, hogy megismerkedjetek!“ Sorsdöntő volt-e ez a találkozás, változott-e általa valami? Néha úgy látom, igen. Múlt-e azon valami, hogy én előzőleg hogy viselkedtem, milyen leveleket írtam, s hogy e találkozáskor mit mondtam, mit cselekedtem? Néha úgy látom, igen. Révész Béla könyvét olvasva Ady tragédiájáról a kérdés egyszerű és világos. Bertuka a születésétől kezdve Adynak rendelt szűz, nem zárdában nevelkedik, és így arcocskáját nem rejtheti el. Körüldongják az udvarlók. Egyik közülük különösen vehemens, mert nem tudni, mi okból, az apa támogatását bírja. De Bertáikénak Ady iránt érzett szerelmével vértezve sikerül kivédnie az ifjú támadásait , a pünkösdi találkozáskor Adyval együtt lecsillapítani a követelőző és jogaira hivatkozó ifjút, aki végül is eltávozik. Mikor először került kezembe ez a könyv, talán tíz évvel ezelőtt, és először olvastam benne ezt a passzust, bár régen túl voltam az ifjúi érzékenykedésen, mégis arcomba szökött a vér. Hát így is lehetett látni ezt az idillt? Így is lehetett látni azt az ifjút? És vajon ki volt az, aki így informálta Révészt? Közelálló vagy