Korunk 1963 (22. évfolyam)
1963 / 4. szám - PÁLL ÁRPÁD: Kovács György művészi portréjához
PÁLL ÁRPÁD Kovács György művészi portréjához Azt hiszem, nincs az országban olyan színházkedvelő, aki nevének hallatára ne látná maga előtt magas, vállas alakját, szemének hol hosszan fürkésző, hol gúnyosan csodálkozó pillantását vagy — ami ennél is jellemzőbb: azt a könnyedén ironikus mosolyt, amely szája sarkában oly sokszor megjelenik. Kovács György az a művészegyéniség, akit nem lehet másokkal összetéveszteni, alakításainak mindig sajátos íze, jellemző egyéni zamata van. Csakhogy színészről, méghozzá nagy és jelentős színészről — a nép művészéről — lévén szó, ahány szerep, annyiféle arc tekint vissza ránk. Ha különböző alakításaira gondolunk, úgy tűnik, hogy egy boszorkányosan ügyes szobrász ugyanazon az arcon egy vonást hol errébb, hol arrább tolt, itt egy ráncot vésett a homlokra, amott lendületes, biztos mozdulattal egy mosolyt az ajakra, s mindannyiszor külön-külön egyéniséget varázsolt elénk. Mikor a harmincas évek elején sikerült családjának előítéleteivel megküzdenie és végleg a színi pálya mellett döntenie, úgyszólván egyik napról a másikra a legtöbbet játszó és a legnagyobb sikereket arató művészek közé emelkedett. „Voltam szerelmes színész és táncoskomikus — írta az Igaz Szóban a két világháború között játszott szerepeiről —, lírai hős és buffo, Vaszary-vígjátékok pizsamás férje és Rómeó, Fodor László szerelmi háromszögeinek szenvedő vagy szenvedtető hőse és Cyrano, operettekben diadalmas nagyherceg és zenés vígjátékokban ügyefogyott kis emberke". A felszabadulás után következtek művészi kibontakozásának emlékezetes nagy alakításai: az Úri muri Szakhmáry Zoltánja, az Elveszett levél Cațavencuja, a Kispolgárok Tyetyerevje és Tartuffe, Kossuth alakítása a Fáklyalángban, és két évvel ezelőttit megrázó Mamlock professzora. Ezekben a szerepekben új művészi szintet ért el. Nemcsak arról van szó, hogy a változatos szerepkör és a színpadi gyakorlat alkalmassá tette nagyobb, erejét inkább próbára tevő alakításokra, hanem elsősorban arról, hogy gyakorlati tudását a színjátszás elméletének tudatos tanulmányozása egészítette ki. Úgy érzem, hogy az utóbbi másfél évtized alakításaiban, a sokféle arc és jellem ábrázolásában a legfőbb közös vonás a korszerű szemléletmód. Az, hogy valamennyi hősét, legyen az nagy célokért küzdő államférfi, meghasonlott, önmagával és a világgal haragot tartó, vajúdó ember, léhűtő parazita vagy harácsoló zsarnok, mindeniket a mi korunk emberének szemüvegén át nézte és elevenítette meg. Láttuk már Kovács Györgyöt hősi szerepekben, sokan visszaem-