Korunk 1972 (31. évfolyam)
1972 / 11. szám - SEMLYÉN ISTVÁN: Zérus növekedés
talanságát, és egyre nagyobb kételyeket ébreszt benne. Kételyei eloszlatását azonban hivatalos helyről évek óta hiába várja. A reklámhadjárat továbbá fogyasztásra buzdítja, gyermekeinek pedig 2000-re még több színes televíziót, még több légkondicionáló berendezést, gépkocsit, alumínium- és üvegcsodát, szuperszonikus repülőgépet ígérnek. A dolgok állásának megítélésében jelentős szerepet játszik a „fogyasztó“ életkora. Az idősebbeket még némi elégtétellel tölti el mindaz, amit az utóbbi húszhuszonöt évben megszereztek, s amiről fiatalabb korukban álmodozni sem mertek volna. Minek köszönhetik mindazt a jólétet, kényelmet, amelyben élnek? Kétségtelenül a tudomány és a technika vívmányainak, amelyekre áhítatos tisztelettel néznek fel. A fiataloknak ellenben nincs mivel büszkélkedniük. Ők beleszülettek a „fogyasztói jólétbe“, s mindazt, ami apjuknak örömet-büszkeséget okozott, ők az élet természetes velejárójának tekintik. Minthogy nem emlékeznek a mainál rosszabb helyzetre, fokozottan érzik a természeti környezet és az emberi lélek egyre nagyobb mérvű „elszennyeződését“. Minek „köszönhetik“ a szüntelenül szaporodó ártalmakat? A válasz ez esetben is kézenfekvő, csak éppen ellentétes előjelű: a „kárhozatos“ tudománynak és technikának. Megmagyarázni ezeknek a fiataloknak, hogy a tudomány és a technika vívmányai erkölcsi előjel nélkül jöttek a világra, hogy az ember — pontosabban az adott társadalmi rend — az, amely visszaélt velük: nem könnyű feladat. Olyan ez, mintha töltött pisztolyt szegeznénk valaki mellének, és közben az egyszeri texasi fegyverkereskedő kirakati „aforizmáját“ idéznénk: nem a fegyver öl, hanem az ember. A fenyegetett, ha tehetné, mindenekelőtt kicsavarná a pisztolyt támadója kezéből. Efféle pisztolynak tekinti a nyugati fiatalság egy része — s nem jelentéktelen része — a modern tudományt és technikát. Ezért menekült az ötvenes évek atombomba-ellenes harcának melegágyában fogant úgynevezett „ellenkultúrához“. Ez volt ugyanis az a „harcos ideológia“, amely pozitív választ tudott adni kételyeire. Minthogy az ellenkultúra véleményem szerint nem lebecsülhető szerepet játszik a mai közgondolkozásban, vessünk egy pillantást ennek az ideológiának a kialakulására. Múltbanéző romantika A modern világ tagadása, a szembefordulás a tudományos-műszaki forradalmon alapuló civilizációval, az egyszerű, természetes életformák utáni vágyakozás — közismerten — nem napjaink találmánya. Immanuel Wallerstein szerint e vágyakozás gyökerei a XV. századba nyúlnak vissza, a modern világ megszületésének korába. Arnold Toynbee még messzebbre néz: azonosítja napjaink múltba vágyását azzal a vonzalommal, melyet az emberiség örök idők óta érez az ősök elképzelt, eszményesített világa, a soha nem volt múltbeli aranykor iránt. De míg a hajdani múltbavágyók elsősorban az idősebb, koruknál fogva konzervatív nemzedékek soraiból kerültek ki, manapság éppen a fiatalok számottevő tömegében él a mesebeli „szép idők“ visszavarázslásának vágya. Az ellenkultúra ideológusai a modern technokrácia „államvallásával“, a badoni értelemben hatalmat jelentő ismerettel és az eredményességre törő szakértők társadalmával (mely, mint mondják, „abszurd módon ingadozik a fedér bőség és a népgyilkos muníciógyártás között“) a maguk „alternatív realitásait“ szegezik szembe. Sajátos romantikájukat az eszme főbb képviselői (Theodor Roszak, Charles