Korunk 1975 (34. évfolyam)
1975 / 1-2. szám - VERESS ZOLTÁN: Jókai eszmei koordinátarendszere
publicisztikája („bizonyos, hogy költőnk hírlapírói munkássága külön monográfiát igényel, amelynek alapjait most kezdi lerakni a kritikai kiadás“ — ismeri el Nagy Miklós); publicisztikája, amelyben sok, regényeiben és elbeszéléseiben csak sugallt elképzelését fejtette ki egészen tételesen. Érthető kérdés volna, hogy ha ez így van, s hogy ha én Jókainak a korabeli társadalomra tett hatását — tudomány-felkaroló, ipar-promoveáló „újcivilizátor“ hatását — akarom kimutatni, miért nem keresgélek inkább életrajzában, képviselőházi működésében, valamilyen hasonló céllal alakult közület keretében kifejtett tevékenységében, s mindennek és sok más egyébnek írásbeli vetületében, az újságcikkeiben, melyek tanulmányozásának alapjait Nagy Miklós fent idézett megállapítása óta (1968) a filológia már lerakta? Gondolom, a válasz is érthető lesz: azért nem, mert Jókai b író. Jókai Mórban, az élő személyben, természetesen nem különböztetődött meg egymástól a közéleti férfi, a tudomány fényét önkéntes „hevéllyel“ terjeszteni igyekvő civilizátor, az amatőr tudós és csigaházgyűjtő, a honi ipart s kereskedelmet pártoló politikus, a képzőművész, a gyümölcsfákat ültető kertész stb. s a szépíró, sőt csodálatos harmóniában olvadt össze, mint a gyermekben az a százféle lehetőség, amelyek közül később kilencvenkilencet megöl a szakosodás (meglehet emiatt van, hogy olyan sokan éreztek valami gyermeket Jókaiban, anélkül, hogy rájöttek volna, miben is áll ez); a mi számunkra azonban mindebből gyakorlatilag csak egy minőség maradt meg, az író minősége. Maga az ember, aki Jókai Mór volt, hét évtizede meghalt, időszerűségüket vesztett népszerű tudományos műveit — például történelmi olvasókönyvét, etnográfiai tanulmányait — már nem forgatjuk, s nemhogy újságcikkei, de még elbeszélései is csak elvétve kerülnek a kezünkbe. Számunkra, akik az utókora vagyunk, szinte kizárólag csak a regényíró maradt meg Jókaiból; szerencse, hogy épp ez a minősége tükrözi a legteljesebben egész gazdag egyéniségét. Ezért összpontosítottam tehát részleges vizsgálódásomat néhány regényre, lévén hogy jelenkori hatását — utóhatását — éppoly fontosnak tartom, mint az ő korabelit, sőt ha arra gondolok, hogy az ő kora elmúlt, s hogy akkor érvényesült hatását már csak mint megváltoztathatatlan történelmi tényt szemlélhetjük, a jelenkorit még fontosabbnak. S az, hogy milyen hatást tesz Jókai a mai, főleg fiatal olvasókra — úgy vélem, nagy figyelmet érdemlő gyakorlati művelődéspolitikai kérdés. E gondolatsor befejezéseképpen egyetlen példát óhajtok említeni arra vonatkozóan, hogy írónk egy-egy műve csakugyan döntő lökést adhatott egy-egy tudósi, technikusi életpályának. Nem fordítottam időt ilyen példák keresésére, bár meggyőződésem, hogy szép számmal találhatók, amelyet itt idézek, véletlenül „futott be“ tanulmányom anyagának gyűjtése közben, egy egészen más céllal olvasott könyvből, E. Doblhofer letűnt írások és nyelvek megfejtését tárgyaló, tudománytörténeti vonatkozásaiban jelentős munkájából. I. J. Gelb professzorról, a lengyelországi születésű, ma világhírű amerikai orientalista (hettitológus) tudósról jegyzi fel a szerző, hogy „gimnazista korában lelkesen falta Jókai Mór egyik könyvét, amelynek hőse, Barkó Pál a magyar nép őshazájának keresése közben egész Belső-Ázsiát bejárja“. Mivel ez az egyetlen itt közölt adat a tudós gyermekéveiből, s mivel a szerző nem juthatott a birtokába másképpen, mint a tudós vallomásából, megalapozott a feltevés, hogy I. J. Gelb egy Jókai-regény — mint tudjuk, az Eppur si muove — hatására, a regény Körösi Csoma Sándort idéző (nem másoló) hősének példáján lelkesedve határozta el, hogy kelettudománnyal, őstörténettel foglalkozzon. Egy olyan prediszpozícióra egyébként, aminővel I. J. Gelb minden bizonnyal rendelkezett, nemcsak ez a regény hathatott volna. A jövő század regénye Kincsővel foglalkozó fejezetei, a Görögtűzbe foglalt mindkét kisregény s még számos Jókai-mű tehetett volna hasonló hatást a tarnowi fiúra (az 1871- ben írt Eppur si muove „szerencséje“, hogy 1907-ig, I. J. Gelb születéséig négy kiadásban jelent meg lengyel nyelven, s azóta még kettőben). Márpedig ha egy lengyel gimnazistára, akinek semmi köze a magyarok őshazájához, ilyen hatást tett Jókai Mór, akkor nem látom kevésbé megalapozottnak azt a feltevést sem, hogy a maga nyelvén, a maga hazájában még inkább próféta volt — abban az értelemben is, hogy álmai egy nép megváltozásához, felemelkedéséhez, szellemi kibontakozásához szolgáltak eszményképpel s gyakorlati példával, s abban az értelemben is, hogy voltak, akik siettek ezeket az álmait „képzelnie lázbeteg álmai“-nak nevezni. Nem titkolom, Gyulai Pálra célzok, aki épp az Eppur si muovéval kapcsolatban használta az idézett kifejezést, s aki egyébként tiszteletreméltó esztétikai igényességében annyira süket volt Jókai lényeges üzeneteinek meghallására, hogy az már az elfogult rosszindulat határát súrolja. (Megjegyzendő, hogy aki egyáltalán nem vádolható rosszindulattal, sőt inkább ellenkező előjellel elfogult, Mikszáth sem lát meg semmit azokból az „újcivilizátori“ törekvésekből, amelyek írónk életművét áthatják.) Szó sincsen arról, hogy meg