Korunk 1979 (38. évfolyam)
1979 / 3. szám - LÁTÓHATÁR - A tévé dícsérete, avagy a jelek jelenése (Le Monde, 1978. 10 532.)
dolatok megfogalmazója is pluralizmusért harcol, amikor a különböző (nemzedéki, elméleti) nyelvek egymásmellettisége kezd mindinkább tényként tudatosulni. Az új kritikai kategóriarendszer egyre inkább részévé válik a román kulturális életnek, s még azok is felhasználják eredményeit, akik sokáig mereven elzárkóztak e jelenség elől. Csak azt nevezhetjük igazán korszerű kritikának, amely a nemzeti értékek határokon túli érvényesülését és saját egyetemességének tudatát is megvalósítaná. A tévé dicsérete, AVAGY A JELEK JELENÉSE (Le Monde, 1978. 10 532.) „A televíziót szeretni kell“ — inti a Le Monde olvasóit a kommunikációs technikák szakembere, Guy Croussy. Szeretni kell már csak azért is, mert az egyetlen univerzális hatékonyságú tömegkommunikációs eszköz. Az elektronikus kép üzenete mindenkihez és mindenhová eljut. Tisztán tájékoztató szerepéből kiindulva a tévé egyre több szálon kapcsolódik a modern társadalomhoz, a szálakat a szimbolikus reprezentáció törvényei „bogozzák össze“. A látvány mindenkit megfog. Elsősorban a „tettek emberének“ figyelmét vonja magára, bár ez a figyelem jócskán eltompul a napi hajszában. De odafigyel az „entellektüel“ is, úgyhogy a televíziónak a magaskultúra mércéjével is számolnia kell. A televízió nem kerülheti el a legmagasabb és legalantasabb elvárások kettős kihívását. Az írásbeliség sohasem volt képes ekkora teljesítményre a jelkép-forgalmazásban. Semmilyen írásos termék nem veheti fel a versenyt a televízióval — a jelekkel való sugalmazás és a jelek mögé való elrejtőzés bravúrjában. Az elektronikus kép nemcsak a „családi teret“ tudja behálózni, nemcsak a mindennapok világát veszi hatalmába, de a ráció ellenőrzése alól kibújva a meztelen adottságok világába — az emberen inneni (l’infrahumaine) szférájába tudja becsempészni magát. Ez az egyes szám első személyben „megszólaló“ technika énünket sajátítja ki azzal, hogy megszünteti az adó és vevő közötti távolságot. Ezért áll tehetetlenül e jelekkel szemben a kódok legéberebb „rejtvényfejtője“, az elektronikus látvány szimbólumai közt legotthonosabban eligazodó néző. Nemcsak a képernyővel szemben elfoglalt testhelyzetünk frontális — frontális maga az üzenet is. Karnyújtásnyi távolságról szólhat hozzánk: államfő és kurtizán, tudományos bennfentesség és nagyvilágiság belépnek otthonunkba, anélkül hogy ez magánlaksértésnek minősülne. Farkasszemet néznek a velük farkasszemet néző partikularitással. A kép üzenetcsomagjával együtt ránk tukmálja intimitását is. Megszelídíti a tévészemélyiségekkel megosztott álmainkat: a megszerezhető készségek mellett a született tehetség, a kis hiúságok mellett a piszkos ambíciók nagystílű vágyálmait. Megszabadít intézményi kényszerképzeteinktől, praktikusan racionális rögeszméinktől. Kiforgat megszokott szerepeinkből, megszünteti a biztos fellépéssel és a karizmatikus tekintéllyel szemben érzett elfogultságunkat, feloldja a láthatatlan láthatóvá tétele miatt érzett rémületünket. Az elektronikus kép legnagyobb csodája az a spontán közvetlenség, amelylyel benne a világ feltárulkozik Az időtlen montázs mozaikká „szétmorzsált“ film-médiummal szemben az elektronikus kép egyetlen nekifutásból, egy csapásra felvételezett valóság. A televízió fölénye a közvetlen intuíció hatékonyságában rejlik. Tartózkodásunk vele szemben a tükör mindenkori alattomosságára vezethető vissza. Ha félünk tőle, azért félünk, mert az egyetemesség nyelvén szól hozzánk. Az elektronikus képnek egyneműsítő ambíciói vannak — egyetlen (világ)képbe szeretné összefogni az emberiséget, minden kultúra számára érthető üzenet megalkotására pályázik. Ez az egyetemességigény azonban nem a különböző kultúrák sajátos kódjaira támaszkodik, hanem a családi élet kétszemélyes magánvilágára. A katódcső egyetemes mértékegysége — a privatizálódott család. A televízió olyan üzem, melynek futószalagán a „bornírt beteljesülés“ évszakokhoz illő csendes örömei sorakoznak; ebben a gyárban partikularitásunk számára gyártanak „kozmetikai cikkeket“, s megvásárolható a puha meleg remény. Mint óceánkutató, aki a felszínre hozott tengermintában tanulmányozza a mikroszkopikus életet, a televíziós üzenet „szerkesztője“ magánéletünk jeleiből vesz mintát. Az elektronikus kép a tőlünk begyűjtött kommunikációs aktusokat (tudásunk, magatartásunk és véleményalkotásunk jeleit) teszi számunkravaló látvánnyá — ez minden, amire képes. Úgy látszik, állapítja meg Guy Croussy, a televízió születésétől fogva birtokában van annak a képességének, hogy „megpuhítsa“ az emberi jeleket. El kell felejtenie ezt a képességét. A jelek e készletét az alkotóknak kell birtokukba venniük s újrateremteniük. Művészetté csak így válhat ez a médium.