Korunk 1980 (39. évfolyam)
1980 / 5. szám - LÁTÓHATÁR - Ideologikus megismerés vagy hatalmi fortély (Zeitschrift für Semiotik, 1979. 2-3.)
májában modernné tenni a hagyományok tekintetében a magyar irodalomhoz, szellemiség tekintetében pedig a jugoszláv körülményekhez, a hazai élethez kötődő literatúrát“. Műveik méltatásában és bírálatában nem külsőleges dramaturgiai igényeket érvényesít, hanem saját (versben, prózában, monográfiában kifejezett) világukkal szembesíti a színpadon látottakat. Sinkóról szóló drámájában Bosnyák a neves író-irodalompolitikus-szervező mellett az ember jelenlétét hiányolja. (Székely János izgalmas hazugságában mintha a politikus-irodalompolitikus főhős szorulna háttérbe.) Gion regényének drámaváltozatától, pontosabban a színpadi variánstól a Keglevics utca bemutatását, a „bácskai világvége-életkép“ érvényesítését kéri számon. (Bálint Tibor színművében, a Sánta angyalok utcájában, épp a couleur locale s a hiteles figurák sora volt a siker fő forrása.) Tolnai drámájában azt értékeli Gerold, hogy „a modern versek ideges vibrálása szövi át“ az emlékképeket. A jugoszláviai magyar szerzőket megszólaltató két színházról nem a leghízelgőbben nyilatkozik: „A (kezdő) drámaírók járatlanok, a rendezők pedig önzők — állapíthatjuk meg a színészek lehetőségeit vizsgálva a jugoszláviai magyar drámák itt ismertetett előadásai alapján. Az írók arra összpontosítanak, hogy problémát írjanak ki magukból, helyzeteket vázoljanak, gondolatokat fogalmazzanak meg, a rendezők pedig saját elképzeléseik rabjai, s közben sem azok, sem ezek nem sokat törődnek a színészekkel. Az író számára a színész gondolatainak szócsöve, a rendező számára a koncepció eszköze.“ Mégis adódtak lehetőségek, ám ezeket csak a Sepsiszentgyörgyről ismert Daróczi Zsuzsa és Bicskei István váltotta valóra. Gerold összegező intelme egyaránt szól írónak és színháznak: „Jó lenne, ha a színházak, miután felismerték a hazai drámairodalmat segítő szerepüket, felismernék azon szerepüket is, hogy a problémalátás, gondolatfelvetés, élethelyzetek vázolása tekintetében is immár jeleskedő írókat ők — s itt a színház elsősorban a rendezővel egyenlő — tanítsák meg színházul látni.“ K. L. IDEOLOGIKUS MEGISMERÉS VAGY HATALMI FORTÉLY (Zeitschrift für Semiotik, 1979. 2—3.) Luis J. Prieto, aki jelenleg Saussure utóda a genfi általános nyelvészeti tanszéken, a jeltudomány nálunk kevésbé ismert művelői közé tartozik. A nyelv tudománya című válogatáskötetben (Budapest, 1975) közölt szövegrészletei alapján úgy tűnt, az argentin származású nyelvészt elsősorban az új tudományág terminológiai kérdései foglalkoztatják, különben érzéketlenül megy el a hatalmi-ideológiai felhasználat többszörösen is időszerű „elméleti feladványai“ mellett. Újabb közleményei azonban a jeltudomány társadalmi szerepét, az ideológiákhoz való viszonyát állítják kutatásainak középpontjába. Az általános jeltudomány Prieto újabb értelmezésében magával a társadalomszemiotikával azonos. Kiindulópontja: a nyelv. A nyelvészet tárgya azonban szerinte nem az, amit annak hiszünk. A nyelv nem hangokból és nem is azokból a „dolgokból“ áll, amelyekről a beszélő a hangok segítségével közöl valamit. A nyelv sokkal inkább az a mód, ahogyan a beszélő „elsajátítja“ (megismeri) a hangokat és a „dolgokat“, a hangok és „dolgok“ adott valóságát. A nyelv ilyen értelemben: megismerés. Ugyanakkor kommunikáció, olyan praxis, amelyben létrejön a nevezett valóságok összjátéka. Ez a praxis vagy arra törekszik, hogy létrehozzon valamit, ami nem jön létre magától, vagy megakadályozni szeretné olyasvalaminek a létrejöttét, ami viszont magától jön létre. A megvalósítani vagy eltüntetni kívánt valóság nem más, mint a praxis célja, mely az első esetben pozitív, a másodikban negatív. Hogyan „valósítható“ meg a valóság? Mindig csak az adottságok — egy másik valóság — megváltoztatása árán. Ha a kívánt eredmény nem következik be magától, rendszerint „változtatásról“ beszélünk. Ha viszont túlságosan is magától következik be, akkor megelégszünk azzal, hogy „ellenőrizzük a változást“. „Változtatás“ és „ellenőrzés“: olyan két alapfogalom, mely csak előjelében különbözik. A praxis alanya (operátora) kettős vonatkozási rendszerben mozog: a felhasznált eszközök és a kitűzött célok rendszerében. Ahhoz, hogy az alany a kívánt valóságot létrehozza, illetve a nem kívánt valóságot elkerülje, számára ez a valóság egyenértékűnek (azonosnak) látszik mindazokkal a valóságokkal (célokkal), amelyek egy bizonyos eszköz vonatkozásában létrehozhatók, illetve elkerülhetők, viszont ellentétesnek látszik mindazokkal a valóságokkal, melyek megváltoztatása vagy ellenőrzése árán érhető csak el a kitűzött cél, illetve minden más olyan valósággal, amely célként számításba jöhet ugyan, de nem a felhasznált eszköz vonatkozásában. Ha egy dugóhúzóval egy borosüveget akarunk kidugaszolni, a „dugóhúzó vonatkozásában“ a „kidugaszolt borosüveg valósága“ egyenértékűnek látszik az ugyanazzal a dugóhúzóval „kidugaszolható tintásüveg“ va